Skublics Máténak
és a fényesség megcsókolja a földet
ahol lakom. hiába tudom, hogy az alattam forgó
jelentéktelen golyó forog egy
szintúgy jelentéktelen méretű izzó gömb körül
a mérhetetlenbe vetve. ebben mégis
ugyanúgy van valami szentség, mint
a madarak felhabzó énekében.
valahol a távolban, a számomra mérhetően
hatalmas golyó túloldalán, a lélek sötét
éjszakájában is egy egész kultúra hiszi
hogy a hegyek irtózatos tömegére kapaszkodva
az imája tartja az eget. ezt hiszik itt is a hívek. hogy
a mennyboltot tartja a suttogott fohász.
tegnap velük ünnepeltem. hétköznapiak
voltak, mint aki tudja magáról, hogy bűnös.
mégsem a bűntudat, hanem a tartás
volt szép bennük. az eget gondolattal,
szóval és cselekedettel tartás.
valaki közülük itt a közelben most is
hálát ad, hogy felébredt. ebben
ugyanaz a szentség van, mint az ég madarainak
territóriumot jelző, egymást riasztó énekversenyében.
a fényesség megcsókolja a földet, teszem
a dolgom, megszólalok. ma reggel
bocsánatkérés lettem, a reményeink
mennyezetet tartó fohászát suttogom, pedig
én sem tudok mást, mint a madarak:
hangolni a felénk özönlő fényességes életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése