...Ha valaki csakugyan képes rá, elég volna neki néhány szó.
Ha sok papírral kezdené is, megtalálná a szavakat, amelyek az összes többit is elmondják...
ezer oldaltól eljutna százig, tízig...
megállna és otthagyná a szavakat, várná, hogy a fölöslegesek eltávozzanak a papirosról...
kevéske, öt, tíz szóvá sűríti...
végül egy marad a kezében,
egyetlenegy.
És ha azt kimondja, a tengert mondja ki.
(Alessandro Baricco: Tengeróceán)
Az angyalok a tenger partján a vihar éjébe rohannak.
Lámpással a kezükben arcukon a várakozással
hiszem rohanunk velük és nem tudjuk mit viszünk
ők sem tudják mit viszünk milyen értelmet a rohanásba.
A viharral rohanunk szembe az idővel.
Kinek mi nyílik a rohanásból sziklán megtörő permet záporából.
Nem tudni mentjük-e törni hívjuk tüzünkkel a hajókat
fáklyákkal a kezünkben rohanunk az angyalok után.
Kinek mi nyílik a tengerből
a tudomány, a művészet, a hit
a maga módján mind a három megrendülten áll:
Hol kezdődik a tenger?
Hol végződik a tenger?
Egyáltalán minek van a tenger?
Mérhetetlen eleven bizonyosság -
Hiába tudjuk vége van nem végtelen csak irdatlan
még mindig könnyű eltévedni benne ihlettel, gondolattal, hittel:
bocsáss meg, Tenger, megint én jelentkezem.
Kinek mi nyílik a tengerből.
Egy lány, aki megfürdik benne és mégsem lesz tengerré.
Egy asszony, akiből kieresztik a tengert.
Egy férfi, akit örökre holt súlyával nyaldos.
Egy férfi, aki nem tér - nem engedi vissza.
Mint amikor az angyalok fényleni rohannak a ködbe
mind a két arca tőlünk éled:
amely eltéríti a hajókat és amelyik törődni vezeti.
Csepp lényünkben a tenger.
Áldás vizében a tenger.
Állva a tekintetét megrendült tekintetünkben
az a csepp -
az a csepp
kimondhatja egész nevét, hogy kavics lehessen -
amellyel a hullámok kacsáznak?
haikuban:
Tenger könny áztat
ha áldással illetem
tekinteted.
