Jónás Tamás
Hogy ahhoz hogy
Van, hogy azt remélem, egy város partjain,
a hétvégente menekülő autók hullámainak közelében
kinapozhatom félelmeimet, de mint aki csillogó,
felismerhetetlen követ talál, és nem tudja egyelőre,
mennyit ér, őrzöm fekete gondolataim, csillognak ezek is,
mint a szén, kőolaj, éjszaka a tavak, hiába tudom,
hogy ahhoz, hogy
megengedhesselek magamnak, fehérnek és mérgezőnek
kellene lennem, mint a cukor vagy az őszinteség,
vagy az idióta fény, ami nekiront az egész kozmosznak
vakon (mert mit is láthatna az, aki láttat),
tudom már, hogy mindig sötét és édes maradok,
mint a negró-cukorka, mi gyerek szájából esett hangyabolyba,
bemásznak, szétbontanak, télre elspájzolnak a gyűjtögetők,
s mert ha nem lesz, mi őrizze, elvesznek hibáim is,
megszokásból szétszórom magam, és nagy néha
felriadok éjszakánként, hogy minden hibától mentesen
nem tudsz majd szeretni te sem.
shizoo:
Nagy néha sem
Van, hogy a szokásos ellenőrző pillantáson túl,
hogy ez vagyok, tényleg ilyennek láttok, egy kvantumállapotú
holisztikus állóhullámot ilyennek, egy hosszú
lélegzetvételig beszippant a tükör, felismerhetetlen
ebben a szembogárban, amit rólatok gondolok,
hát még amit magamról, nem szálazható ki a
tekintetem mögött a gondolatok környezetszennyezése,
nagy néha sem
látjátok benne a saját tükörképetek, véreres barna-fehér
kavicsáról visszaverődik a tolakodó fény,
mintha egy sárszűrt, iszapos tó felszíne alatt
tapogatnád a ragadozók fogcsikorgató őszinteségét,
zavaros mélyén hiába keresi önmagát, aki belenéz,
néha a felszínét borzoló hullámokra ráül vízimadár
gyanánt az azt hiszed, hogy tudod mire gondolok,
de hidd el, magam sem tudom, mi mindenre,
csak az a biztos, hogy onnan belülről, alig világított
színek szétszálazhatatlan kavargásából nézlek.
