Egy bejegyzés utóélete

hivatás lett parttalanítani.
belecsobban a kavicsod, teszem azt a
családon belüli erőszakról,
hogy egy vér szerinti apa a láthatáson -
aki amúgy bántalmazásért -
de kiengedték és megölte -
nem mesélem. borzalom, ahogy van.

belecsobban a kavics, és
valaki azonnal linkel egy hasonló esetet, ahol
az apró különbségeink leszámítva -
holott minden ezen -
apró különbségek, mint a lábméret -
már megbocsáss, jellegében olyan.
mindegyik láb.

aztán megjön az első míves
áldozathibáztatás, mert amúgy
tényleg vannak mérgező -
bántalmazó és nárcisztikus, és -
napjában hatvanhatszor, hogy te szardarab -
és elszakad a cérna. kizsigerel lelkileg.
nem is csoda, hogy. csoda, hogy eddig nem.

ebből vita alakul, ahol.
a lassan belecsorgó, jelzőkön lovagló
egyeztethetetlen minőségekből,
ez baromság, képes vagy azt hinni, hogy -
félreértés ne essék -
ne legyünk álszentek, emberek vagyunk -
egy kanál vízben. nem értesz. nem értek egyet.
nem érted? mi van az erkölcsi érzéked helyén?
hullámokat vet a jelzőkbe csomagolt személyes.
kedés. mindegyik mocskos állat. te főleg.

aztán valaki bekommenteli, hogy
kitörölheted az Isztambuli Egyezménnyel.

aztán az első forradalmár, aki az esetet
kormányzati kontextusba. hiszen abuziv.
hiszen a fejétől bűzlik -
a plebs csak azt, amit az élcsapat -
belekajszulunk ebbe a csapatásba -
valaki leírja, hogy ez nem tartozik ide.
pedig minden idetartozik, hülyegyerek.

aztán az első tekintély- és
rend-őr. pedig a kettő nem zárja ki egymást.
hiszen a lába tagadja a társadalmi konvenciókat, miközben -
se Istent nagy I-vel, sem embert -
a magyar nyelv pontosan -
bevésődik. odavésődik, a végsőkig.
elcsattan az első retardált. valakit
valakit végre, sokak örömére
kimoderálnak.

Aztán a szigorításpárti, aki
megejti az első migránsozást. is.
terrorcselekmények. feministák.
szemet szemért halálbüntetést -
hova lett a harmonikus Családi élet nagy Cs-vel -
csótány gendersimogatók, valaki mögöttük áll -
úgy tesznek mintha csak kétezertíz óta -
pedig már Gyurcsány idején is -
dübörgő demagógia. alliteráló
főliterátor. mindent sokkal jobban tud.

valaki rád szól, hogy ne etesd a Trollt.

hivatás lett parttalanítani. ez már
nem az a vita. miről is beszéltünk az elején?
miről is szól ez, ha mindenről szól ez?
miről is szól, ha nem mondtál semmit?
hiszen egy jóérzésű ember nem mondhat olyat, hogy -
mondd, neked fizetnek azért, hogy -
na, most már legyen elég! a csobbanás
vetette hullámok önmagukról verődnek vissza.

legyen elég. posztolsz egy másikat.
a bejegyzésednél a moderátor kikapcsolja a
hozzászólás lehetőségét.
vártádon posztoló! kitől és
mit őrzöl?

ki ellen, és mit őrzöl?

hajnali párhuzam

felkeléskor ösztönösen nyújtom túl -
ezt nem tudom elmesélni, milyen érzés, amikor tőből
szakad le, vagy hogy is mondjam:
a boka bekötési pontjain úrrá lesz a görcs
és olyan érzés, mintha tőből szakadna le,
pont ilyen érzés a társadalommal,
amikor túlnyúlik a terheléstől a
szalag és leveti a takarót, a kultúrát, a féket, mert
behúzza és akkor jön a felkelés.

izomból. ez tervezhetetlen, csak
felébredünk, és húz a görcs, és hirtelen nincs
mibe másba kapaszkodni, csak a fájdalomba,
hiszen túlnyújtottak bennünket, túlfeszítettek,
összegyűlik a társadalomban a sava és
behúzza és akkor jön a felkelés.

lesznek akkor is, akik nem görcsölnek -
mert a fej, a nyak, a törzs, a karok, szóval
a felsőtest nem görcsöl, csak a lábak,
amin az egész jár. mégis, olyan érzés
mintha az egész görcsölne, a fej sem
tud másra figyelni, csak a görcsre, és
nem tud kitapogatózni, kisántikálni a
fürdőszobába, hogy társadalmi lóbalzsamot
kenjen rá, és akkor felkelés jön -

az összes gusztustalan tünettel, a visszerek csomói
égnek a rákent készségtől, mintha tűzzel
oltanád el a tüzet, másféle tűzzel, amiben
elhalnak a fékek és lehull minden gátlás,
a terror tényleg terror lesz, amit az elhárítók
égetnek a társadalmi lábba, néven nevezett
neveik beleégnek a történelemkönyvebe megint,
mert felkelés jön, ahol a gyógyítás kísérlete majd
több kárt csinál, mint

szegény hazám! hajnal van és behúzza
lábait a ködtakaró alá. a lábait, amin jár.
amíg nem enyhül, nem artikulálunk. a társadalmi
görcs nem enged indulókat énekelni.
felkeléskor ösztönösen nyújtjuk túl
annál, amíg a takarónk ér.

Támogatási üzenetmappa-üzenet

És akkor megint szembesülhettem vele, hogy
közösségi alapelvekbe ütközöm, valaki szerint,
aki jelentett, feljelentett - nem értettem egyet
a döntéssel, sem félrevezető hirdetés, sem
csalás, sem pénzkereset nem lelhető a közzé
tett szavakban, csak valaki szórakozik a
paranoiámmal, de legalább nem kell tovább
erjedjen bennem, hogy miről szóljon a
napi vers.

A tartalom terjesztésének mesterséges
növelése pénzkereset céljából - drága édes
alapelvőr automatám, szerinted kerestem
valaha pár fillérnél többet verssel?
A bejegyzésemet senki más nem látja - hát ami
azt illeti, népszerű vagyok a névtelen
feljelentők, besúgók és provokátorok
körében.

Hiszen ez a harmadik alkalom, hogy
nem tudok a blogom URL-jéről semmiféle
tartalmat közzé tenni a közöségi oldalon, és
csak annyi közöm van a korlátozó folyamathoz,
hogy nem értek egyet vele, mert szerintem a
közösségi alapelvek szempontjából amit csinálok
az közömbös.

Nem keresem, csak a figyelmetek.
Követőim, valaki szerint
szakadékba vezetlek benneteket.

Diagnózis

A diktatúra kiformálódása olyan,
mint az öregedés folyamata.
Nincs egy megragadható, kiemelkedő pont,
ami köré odamesélheted a szokásos drámát.

Ahogy lassan megszokod, hogy hétféle
gyógyszert szedsz a
hétköznapi működéshez.

Rituálét építesz a bevételük köré -
mintha attól válna hétköznapivá a szedésük, hogy
csinálsz köré egy ünnepet.

Nap mint napi ünnep - hamar kifárad.
Ahogy az ellenállás, az autonómiatörekvések fáradnak ki.

Nézd,
ez az öregek forradalma,
az ifjak is korán összecsoffadt öregek benne,
gyógyszert szednek a prosztatára és
alaptörvénybe foglalják,
hogy csak a gyógyszerezett prosztata a nemzeti prosztata.

Ha zavartalanul vizelsz, húzódj
fajanszszagú elefántcsonttoronyba,
nem ér bántódás, ha a négy fal között csinálod.
Onnan nem hallatszik
ki a médiaégbe a fogcsikorgatás,
onnantól a te bajod.

A fogászati beavatkozás úgyis egy vagyon,
egy másik vagyon, és neked,
mivel annyit is érsz, nincs egy se -
előbb-utóbb nem lesz mivel
csikorgatnod.

Előbb vagy utóbb kihullik,
hozzáöregszel az ifjúkorod
szájszagú májusaihoz.

Szóval ebben a történetben, ami most
csak lépik egyet, nincsenek mártírok,
ne reménykedj, hogy majd
a tragédia fel-hang-hullámzik az égig.

Ez természetes folyamat,
úgy látszik tényleg ilyen a természetünk,
a valóság nem megrepedt
cserép, ami arra vár, hanem puzzle,
amiből, bárhogy próbálkozunk,
csak a Fényhozó arca rakható ki.

Mert aki fényt hoz, sötétséget teremt
körülötte.


*


A diktatúra kiformálódása hétköznapok apró
cseppjeiben észrevehetően megülő
epés keserűségekből áll.

Itt az idő, folytatódik a reggeli rituálé:
vedd be a gyógyszereid.
Ez a logikus lépés egy beteg logikában, ez a
lassan aggastyán-korba lépő béke ára:
szedálod a beléd engedett hatások
legjavát.

Ne izgulj, lesz még egyszer ünnep a világon,
esz még tisztító-
tűzzel felérő háború itt is,
lesznek neve-nincs mártírok, hősök és bukottak;
talán túlélők is.

De a robbanásban nem a pillanat, amikor megtörténik, hanem a
lassú, tisztességtelen vegyészeti pepecs az elborzasztó, ahogy előáll
ami majd robbanhat.
Végtelenül hétköznapi anyagokból, minden
színpadiasság nélkül, szakértelemmel és műgonddal elkészített elegy,
mint a tablettáid, amivel a véred nyomásán és sűrűségén babrálsz.

Amikor nem rohadsz el, pedig bőven megértél rá,
hanem itt bűzölögsz, gyógyszerszagú
izzadtságot vedlik a tested,
a hétköznapi mocskot zabálod gátlás nélkül,
még meg is köszönöd.

Áldassék az úr, aki a mérgeid ellen a
mérgeket adta.


*


A diktatúra öreg, szarszagú, pohos férfi.
Mégis, ma csak ő rúg felső rüszttel
labdába.
Gyógyszert szed, ahogy te.
Nem tűnik fel, a hétköznap része, ahogy
hajnali, remegő kezéből egyre többször elgurul.

Hintázó huszár

Születésnapi keréknyomvers (77 km. 25 kiszállítás)  

Most zárják az Oktogon felé a körutat* - azaz
pont most ér ide a konvoj.
A köpcös szarkavaró nagyot markol a kritikus tömeg nyirkos
ágyékán - a tömeggyilkos a sok kis száguldó
kocka közül nem tudni, melyikben ül.

Nem jutsz keresztül Erdogan sok kis őr dögén - gyűlik
ahogy sebben a genny, a város.
Hintázó huszár, most elvágják a
köteled - sós kútba tesznek, onnan is kivesznek.

Nem jutsz keresztül üvegesedő, hűlő ennivalóddal - amit
egy polgártársad éhe renderelne.
Ugyan. Hiszen a szirénázó mentőautót is 
csendre intették** - szülessen benne útszéli halál.

Most zárják az Oktogon felé a körutat - azaz
elhajtanak előtted a tökéletes űrben.
Ezek a vécére se mernek elmenni úgy, hogy
ne őrizze őket száz meg száz kitartott kulimatyi*** - be vannak
szarva ezek. A diktátoraink mind beszari szaralakok.****









*Netpincérek közti belső kommunikáció egy zárt csoportban.
**Konok Péter tanúsága szerint - egy korábbi lezárás alkalmával. A mentés alanya tényleg ott halt.
***Gerlóczy Zsigmond gondolatából gyúrva.
****Pont egy hónappal ezelőtt, a putyini vizit és a kurdok elleni offenzíva hírére írtam ezt az idevágót.

szolgalélek

szolgalélek vagyok. 
a munkaköri leírásom meg van írva
egy sokat látott, tintafoltos, 
zsírpecsétes, szamárfüles zsírpapírra.

csak úgy belém nyilallt, hogy ehhez a vershez egy Kormos
tehetsége kellene az a játékos piszénpisze, loncsos, lompos és bozontos
nem is medve kedve.

csak úgy eszembe jutott, milyen volna ezt a gondolatot
összemarkolni Pilinszky kései modorában, hogy a tenyeredbe
szúrjanak, bőr alá furakodjanak a szálkák.

szóval hogy milyen volna ezt a Sanyika elszabadult
bortól mámoros szemei közé nézve
hallgatni abból az ambróziabűzös, selypegő szájból.

szóval hogy több legyen, mint a szokásos hangolás az
előadásra ami úgyis elmarad, ha mégsem akkor
meg úgyse jön rá el a kutya se.

elszórakozom vele még mert tényleg szolgalélek vagyok akinek
életeleme a szolgálat, aki kiszolgáltatott, mert nem lel
alkalmasint szolgálható piacképes gazdát.

csak a szabad idő rabosítását, amit a rabidő fényében
amit a mások éhének szolgálatában tölt csak feltételes módban
nevezhető tényleg töltekezésnek

hiszen a szolga a szolgálatában töltekezik és a szabad
döntések meghozatalakor ürítkezik, tehát ezért szar az összes
mások felügyelete nélkül meghozott döntésem.

komolyan helyezzetek gyámság alá, ez a szabadság nekem
felér egy tudatalatti üzenetekért kiszabott magányzárkában eltöltendő
súlyosbított életfogytiglani börtönbüntetéssel.

magyar nóta

egyre többen, akik ütnek
ködöt lehel körénk reggel
galambraj a panel felett
szarjanak, hagyjanak békén

ködöt lehel belénk reggel
jó korán milyen sötét lesz
dögöljön meg minden galamb
ha lenne egy puskám, akkor

galambraj panelok felett
ködlik így nem látszik mind, de
otthon van, csak eltakarja
szagold, ez van, büdös csöves

szarjanak is, jobb ha miránk
nem esik a reflektorfény
ne világíts, jobb, ha sötét
ezek egyszer megtalálnak

megtalálnak, nem keresnek
mert értük, de ellenük vagy
egy galambraj csak úgy lehet
jó korán, ha már sötét van

Kakaskodás

Két galambot láttam verekedni,
a falaton, a csajokon? Lényegtelen.
Az egyetlen kérdés:
melyik a domináns.
Valójában nevetséges látvány,
ahogy az arra alkalmatlan
fegyverzettel, karommal, csőrrel,
tollal egymást gyepálják.

Két hímet láttam verekedni
az Orzcy Térhez közel, a Baross utcán.
Lövésem sincs, mi lett a vége
nem álltam be közönségnek.
Közönséges eset. Pénteki
Harcosok Klubja. Dolgom volt,
volt címem, valaki már nyelte a nyálát
a megrendelt vacsorára.

Nem volt lövésük. Se. Vagy legalábbis
a nyálnyelésig nem hallatszott el.
Előkerülhetett a kés, akár a karom,
a csőr a tollas viadalban.
Nekem sincs lövésem. Csak zavar
ez az utcai harcot szüremlő kor. Mert
annyi az utcai harcos megint -
pont elég egy jó kis háborúhoz.

Annyi a nincs tekintettel, nem
tér ki, néz, próbál, beszól, kiszáll -
pedig aki nincs tekintettel, annak
hiába tudsz belenézni.
Beérni látszik a vetés. Szárba szökkent. Ami
megkülönböztetne a galamboktól,
az fonnyadt semmivé. Vagy legalábbis
útszéli lett. Védtelen pipacs.

Arra találtuk ki a kultúrát,
hogy ne uralkodhasson az állat.
Hogy ne ez a nyers, harapható
indulat diktáljon a gengszterkorzón.
Kétszer is láttam jómadarakat
verekedni, és mentem a dolgomra;
nem álltam be közönségnek se -
ez is a tagadása? Ez is becsicskulás?

Ragozás

nem hiszem el az én hazád
ez itt nincs többé jelen jele
ezek itt egymásra hányt múltak
zsebbe nyúlkáló ideje
én a tied, te az övé -

vörös csillagot nyaló pekingi pincsi
és az én hazád birtokos szerkezet
földbirtokos szerkezet
jobbágytehénkepopsi légel
csabaösvény tejutat savanyítót -

hányingerem van mitőletek
kiszakítanék egy éghelynyi ágyat
ahol ölelnék de bekiabáltok
az ablakon is hogyan csináljam
vagy csak együtt nézzük a streamen -

nem hiszem el az én hazád
nem ilyen lovat akartam hogy
gerincen taposson
rohadt gyilkosok vagytok
rohadt gyilkosok vagyok

csak mert itt élek közületek
adósrabszolgája kiélek
ahogy kiéltek az arcaitok
török gyerek megvágta
magyar gyerek helyesli

ez itt plakátra égetett seb
ezért élt túl a nagyapám
vagy azért élek én is túl
bőségesen mert valójában
én is ti vagytok?

Beszélgetés kordonok mögül

Kemény István: A királynál (Magvető, 2012 - címadó vers)

A király helye

Tudom, hogy ott, a felállított tribünön, uram,
majd előbb vagy utóbb, hiszen itt az ideje,
megjelensz a válogatott híveid előtt, hogy
évet értékelj, vagy beszédet mondj az ünnepen,
és hogy esélyem sincs közel kerülni hozzád,
szót váltani veled, aki konvojok vélt biztonságában
suhansz a szirénaszóban, szküllák és kharübdiszek
között, csak a helyedre vetek egy pillantást,
a helyeddel beszélgetek, az egyik helytelen,
a számtalanból, akit más ízek szocializáltak,
hadjáratok markotányosnőinek cselédje,
de ugyan mit is mondhatnék a helyednek, amit
ne tudnál, vagy ne tudnál hárítani és
mit is mondhatna nekem a helyed, amikor a kérdést,
hogy mit üzen a Peremre, ahonnan látszik
a hiány valóságos mérete, az azonos nyelv
fonémáinak ismeretében se kódolnád ki,
az akadékoskodást az alapzajból, amit nem
különböztet meg semmi az ütemes tapstól,
csak zsongás, ami megelőzi az előadást, a Sokaság
ajkaidon csüngő figyelmében egy csepp nyál.

Skandallum

Legvégül minden réteg elfakul és
ami marad, abból kell kikövetkeztetnie
a régésznek az egykori színeket.
A csontokból nem tudod meg, milyen
családapa volt, kurvázott-e és
bepúderezte-e az orrát bizsergető
érzéktágítással.

Röpke kis semmi idő. Néhány ezer év
és ezt a nyelvet sem kódolja már ki senki -
utánunk nem maradnak kőtáblák.
Értelmezhetetlen jelek se leszünk,
amelyek nem jelentenek. Egyfajta
esztétikai élmény se leszünk, amit
nem kódol ki senki.

Persze most csak a pillanat számít,
amiben ledől egy bálvány és
amiben összeporoz a dőlés robaja.
Következmények nélkül, hiszen
ő is csak egy következmények
nélküli ember, ahogy én is
erre szövetkeztem

ebben a relációban. Az előzmények
törlése az egyetlen realitás, akkor is
ha minden mindig visszajön.
Nem lettem családapa és nem lettem
hűtlen egyetlen vállalásomhoz sem -
de olyan kevésen múlt. Az árnyékaim
ott vannak a képen.

Mindazonáltal baszd meg Zsolt,
meg bassza meg az összes párttársad,
és bassza meg ez a feledékeny
társadalom önmagát. Mert megint
sikerült valami maradékot a
romlás cserepében érzéketlenségig
rohasztani.

Könyvbemutató

Jakab Istvánnak

Piliscsaba, Kiskopár, 2019.09.07.

ott lesznek Rótt körök, ahol a jég olvad alólad

a botrány hétköznapiságát izzadnád magadból

visszarántanád a programozót az emberszagba



a saját életed körét járod világ tükrének

ógörög lélegzet borzong sorsod tarkóján

neked is van fogalmad a bűnevésről

jönnek feléd a múltad sétáló halottai



szellemiséged bevonzza a szatírát a tragédiába

fontos mondataid az útról nem véletlenül lökdöste le az ördög

leszárítod a verejtéket a mester követőjének rémálmáról



ébreszteni úgyis csak aki amúgy is

de legfőképpen megmaradni annyinak, amennyit elbírnak a szikár, kenettelen szavak

Kóla

Egy nagyvállalat termékét promotáló
bevállalós reklámot a jelen
kommunikációs kereteit kiszabó
törpe hatalom kikérte magának.

Ez egyesekben elégedettséget
másokban frusztrációt
sőt
spontán ellen-kampányhullámot generált.

Például értelmes
magukra adó embertársaim
fotózkodnak a termékkel
mintegy a hatalom ellen való fellépés jegyében.

A nagyvállalat számítása bejött:
a termék tök mindegy milyen kontextusban
folyamatosan téma.

A hatalom számítása is bejött:
mindenfelé fröcsög és sokakat foltoz össze
a gerjesztett indulat.

De nem ezért.

Az íze miatt nem vagyok hajlandó beleinni
ebbe a fogrontó
marásig szénsavas
agyonédesítőszerezett
undorító löttybe.

vezércsel a templomban

dicsőséged betölti az eget és a földet
csak sajnos nagyobb a kívánt kapacitásnál a szoftverigénye
ezért akad

néhány halleluját el kell távolítani
becsukni néhány alkalmazást a periférián
hiszen az Isten lelke lebeg az elzárt vízcsapok felett
Jézus betegeket gyógyít tehát ha egy ház
hasonlik meg önmagával széttárja a kezeit
új szekvencia
vállvonással egybekötött áldás

ne tégy felebarátodnak olyat
ami nincs megírva
a szoftver-önfejlesztés nem fut ekkora memórián
mert sötétség vala a mélység színén
hajtja a föld a gyenge füvet magzat-elhajtja
és elhelyezi isten az ég firnamentumára
ragyogó állócsillagainkat
hogy világítsanak a földre
vezér lő csillagok

dicsőséged betölti az eget és a földet
csökkentett üzemmódban hozsanna
a magasságban


*


amíg ki nem mondom, nincs megoldás
böfög az ólból

egyszer peronon álltam abban a
sajátságos ízű helyzetben, amit a peron
mindig jelent
az a se itt se ott - gondolatban és szóban és
cselekedetben is teljesen máshol
vett körül és ragadott magával,
az ideiglenesség, a hétköznap velejárója

amikor megjelent két csillogó tekintetű
tehát elvakult hívő, s az egyikük megszólított
ahogy úr az alkalmi süketet:
fiatalember, hozom a jó hírt!

mire én széles, állomást
és helyzetet körbeérő alázatos mozdulattal
bentről kifelé, vízszintesen, felfelé nyitott tenyérrel
csinálva helyet:
kedves asszonyom, vigye tovább!

nem érdekelnek a moslékon hízott
mindent moslékká zabáló
templomban az utálatos képek
ez egy parazita templom
zombitemplom, megfertőzte egy vírustörzs
virulens fajta
hízik csak hízik

nem érdekel, vigye tovább
a jó hírt, mind meghalunk
még ők is.
ez az egyetlen jó hír, ami még vihető.


*


fekete fehér kockák az
oltár irányába

a feltámadásig vezéráldozat
de aztán a gyalog eléri a tábla 8. sorát
átváltozik saját színű vezérré
hogy ne mondjam, a paraszt

míg ki nem mondom
nincs megoldás - böfög. ól
megoldókulcsa

hozza a jó hírt.
vigye tovább
a szemétdombra, ahova disznóölés után
- mert ugyan ki mossa már -
a szarral teli belei kerülnek.

ötös retró

alkalmi vers a dolgok állásáról

Újabb nagy átnevezési verseny indul, mert
be kell bábozódnia a rendnek, maradjon lárva.
Bebábozódva ágról szakadó emberkert
izzad remegő ezüstfonalat gubójába zárva.

Hívjuk együttműködésnek, ahogy leszakít
és a nehezen izzadt magánéletemből kiforgat
egy másik verejtékes kéz - mutathatnál valakit
de senkikből áll megint az ütemre lépő tipor-had.

Hiszen nemzeti együttműködöm velük: a működön
túl amit a többi bűv-bogár látványnak izzad,
adózom, lefűzöm, iktatom, hiszen működöm

ezt a rendszert, mintha volna benne valid rag
amit még illeszthet a névhez a bárki dömdödöm -
már vállat se rántok, hogy ezek újra bepaliznak.

Beharangozó

zarándok angyal
módján bogár mászik
nyitott szemhéjadon

Nagy örömmel szeretném bejelenteni nektek, hogy augusztus folyamán reményeink szerint megjelenik a második kötetem! Voltaképp két kötet egyben, 33 válogatott vers az utóbbi év terméséből, mit is tanultam címmel és egy önálló, kötetet érdemlő ciklus, a Négy Kvartett, amit T.S.Eliot ugyanilyen című (az angol költészeti hagyomány egyik csúcspontjának tekintett) költeménye szerkezetének mintájára építettem fel, s nagyon kedves barátaim és ismerőseim (Babiczky Tibor, Fekete Anna, s Kállay Kotász Zoltán, aki a szerkesztésből oroszlánrészt vállalt) szerint messze a legjobb vers (ciklus), amit valaha írtam.

Két kötet, rokon attitűd, teljesen eltérő hozzáállás. A mit is tanultam szilánkokból fűzött kvázi leltára elég önkényesen kiválogatva az élményeimbe kapaszkodó versekből áll. Csak olyan versek kerültek be, amelyek meghatározó élményeim dokumentációi. Illusztrációként álljon itt (a kánikulára való tekintettel is) a téli tükör:

kitett gyerek. az egy kitett gyerek.
kirakja magát a télbe.
nyílt színen. próba nélkül. prima vista.
lejátssza az elé terített utakat.

dobozolt népség. burokban született
lombikbébik mérgében van útban.
bűzeregető óvottak anyázzák.
közlekedőedények rabszolgái.

más a tempója. mindent
lassabban csinál. kitett gyerek -
s hogy megfeleljen ennek a kitételnek
úgy tervezi: lassabban hal meg.

kitett gyerek. az egy kitett gyerek.
kirakja magát az időbe.
kár. hogy amúgy annyiszor
hazudozik saját magáról.

a Négy Kvartett egyfelől parafrázisa annak a hallatlanul lényeges ciklusnak, amit Eliot csaknem két éven át épített. Picit sem normális vállalás. Olvasom Eliot összegyűjtött kötetének jegyzetei közt: „A huszadik századi, sőt, talán az egész angol költészet legbonyolultabb, csupán hosszas fáradsággal és türelemmel megérthető versciklusa, Eliot érett költészetének nagy összegzése” (Vas István). Rendkívül filozofikus, közben érzékeny, személyes, irtózatos kulturális utalástömeggel hintett, minimum négy rétegű (személyes, történelmi, filozófiai és teológiai réteg…) versciklus parafrázisát próbáltam létrehozni - egyfelől.

Nagyon szemtelen dolog. Eliot egyik (talán leg-) mélyebb költői válságának terméke a kiindulópontom. Annak idején mindegyik költemény külön kötetben jelet meg, és eseményszámba ment a megjelenésük. Az első, a Burnt Norton nagyrészt olyan gondolatok foglalata, amik kimaradtak a Gyilkosság a székesegyházban c. művéből – a megfogalmazásuk kiütötte a költő kezéből a tollat. Ez a levegő elemének verse. A második, az East Coker az elhallgatás rémületében megtett hazatalálás szülte felismerések összegzése – Eliot felkereste a helyet, a községet, ahonnan az ősei Amerikába vándoroltak. Teljes értékű látomás, tizenhetedik századi versbetéttel, a nyitó és zárómondata Stuart Mária jelmondatával játszik, durva réteges pite. A harmadik az amerikai part három sziklájáról van elnevezve, a negyedik egy filozófiával bőven permetezett angol helyszínről - mindegyik bonyolult és teljes. A MEK felületén fent van, érdemes egyszer nekiülni.

Az enyémnek töredéke annyi rétege, színe nincs, de valódi, az enyém, és ahogy a mit is tanultam is, pontosan lekövethető élményeken alapul. Babiczky Tibor szerint messze nem lényeges az önálló értelmezés mellett, hogy parafrázis is - nem javasolta az általam elképzelt, Eliottól idézett mottót mind a négy kvartett elé, azt mondta, van annyira erős ez az anyag, hogy mankó nélkül is megálljon a lábán. Ízelítőnek itt egy részlet, a második ciklusból, a Pázmánd, szőlőhegy című versből:

I.


Hullásomban a tartás. Szárán száradt levél
a szőlőlugasban, a szomszéd présház előtt -
a miénk papos komolysága nem engedte az ilyen
bohókás gesztusokat. Épülnek és lepusztulnak.
Vakolt vályog helyett téglából rakott, vakolt és mészfehér vagy
nyers, úgy hagyott, vagy odáig nyűvődött téglakandikálás.
Csálé vetemedett ablakkeretek, a jancsikályha öblös
hő-leadásától meghajlott recsegő ajtók. Vagy idejekorán mező,
földes bekötőút a helyükön. Csak a pincék kővel rakott
ívéhez nem nyúl, akinek esze van. Házak. Élnek és halnak.
De a föld alatt, mint nem változó tudatalatti, ott bongnak a pincék.
S ha idejekorán beszakítja valamelyik új módit lihegő
Pesti barom, sírhelye jeligéje fölé nemigen lépnek az öregek.


Hullásomban a tartás. Napra tett szőlősorok mentén
dombhátig botlik a káprázó szem. De telek
sarkán a kiázott, csúszó löszszakadék mélyén
nedves levelű páfrányok közt cserkel a darázs.
Nem veri napfény sem, seregélyek zaja fel az ide öntött
hulladék rozsdabarna, vízmosta sírdombjainak csendjét.
Beszakadt kas, bordáját vesztett vízkőtől gyúlatlan
dongák, kiégett falú kályha, cserép, építési törmelék -
ez mind itt termett. Ide messze a falu: alig
veri idáig a hegy a harangszót. Várj. Amíg csak a csikk
belepöckölt vörös íve világol.
A vízmosáson túl,
ahova úgyse mész közel, mert hogy mennél közel,
nem látod a táncot. Soha nem. Csak képelnéd
egy nyári éjszakán a templom tövében terpeszkedő
óvodát, a nyitott ablakot ahova bemászott apád,
"táncolj kecske, ne állj meg
mer' az Isten nem ver meg!
Táncolj, kecske, ne állj meg,
mer' az Isten nem ver meg!"
Szénakazlak suhogó simítása helyett
a szolgálati ágynemű gyűrődését,
"kukorica, csutika,
rázkolódjál, Marika
kati, bati, csutika,
ketten hálunk, Marika."
Egy táncban a tűzben átugorva
a tiltást és káromlást, így megesvén,
hogy gömbölyödött kis pocak a testén,
hárman táncoltunk az esküvőn.
Pocakban én, pirultan két szülőm,
nincs ebben semmi. Így készültem feszt én
és soha, soha, soha meg nem lesném.
Milyen üteme honnan eredeztet,
üteme barnának, kéklő szemezüstnek,
egy örömtől ködlő csillogásban
földre szálló csillagcsillogástan.
Pocakban én, táncolt kettőn a szép jel,
nem éreztük, mi él meg és ki képzel.


A présház éjén apáddal, nagyapáddal szőlőt prédáltok:
a gazdag termés törkölyét, bádoghordók taposott
sötétjébe az elegy éjszakával. Hullásodban
sem maradhatott itt soha egyetlen szem hulladék.

Ez egy nagyon egyszerű kivitelű könyv lesz az előző gazdagság után, illedelmes, első kötet-szerű - kellett ez az ellenpont. Nem jelenti azt: eztán nem izgat a képpel, haikuval verssel, zenével alkotható, kvázi összművészeti komplexek világa, de kellett ez a kontraszt. Majd hírelem, hol tartunk vele...

Tartózkodó beszélgetés egy létező problémáról

Vitának csúfolt, érvek látszat-
bőrét nyúzó, valódi sebre terítő
egymásra mutogatásaitok -
mintha a műtét közben tartana egy
csapat orvosnak beöltözött majom
konzíliumot -
ugyanúgy nem érdekelnek,
ahogy a rettegtető alá húzódó,
eső előtt már ázó nyomor -
a jövőidőbe múltat révedő mítoszrendszer
katonáinak kollektív szellemtelenítése:
végvári vitézek egy szabadtéri,
zenés, táncos, vonalas színdarabban,
díszletpalánk alatt valóban éhező,
ostromképtelen muzulmánokkal.


Értem én, szerinted így elveszik a
tiltakozásom, hogy tartózkodom
itt, még itt, tartózkodom -
mintha még érne valamit az
otthon kísérteties holddal pökött
firnamentumára fütyörészett csillagég -
de ez az én választásom,
hogy ennek a színjátéknak a nézője se.
A többségünk apát szeretne,
meg magáról letolt felelősséget -
hiszen én is szeretnék
"ő a hibás", "ő tehet róla"
módra a színfalak mögött rejtőző
producerekre mutogatni.


Én vagyok a hibás.
Hogy ilyen elbaszott, sehova se mutató
jövőtlenséget hordanak körénk
az ótvar érdekek -
hiszen magam képzeltem magam egy ketrec
hovatartozásból hegesztett rácsa
másik oldalára -
a többségünk gondozót szeretne, mert
csecsemőkora óta gondozatlan
és nem tanult semmit a szabadság,
a választási lehetőségek vonzásaiból,
csak azt a jobbágy csendet, ami
a frissen permetezett kordonok közén ül
a szőlőben -
és a pincehideg jövővacogást a nagyváros
odúiban, ahol nem valahová, hanem mindig
valakinek tartozol.

________________________________   *   _________________________________

shizoo:

A Nemzeti Együttműködés Rendszeréről

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének legfőbb hibája

hogy bár nem együttműködés, de sajnos működik.

Működik, de olyan mint tejföl helyett a frissföl: 

valami másnak nevezik, mert egymás zsebét kenő 

növényi olajból és sűrűre papolt rettegés savójából áll;

de legalább olcsó, mint az erőforrások élete. Nem mintha nem

lehetne egy erőforrásnak is igénye drukkra és örömre

de ez elfér olyan mondatokban mint a "Hajrá, Fradi!"

meg a "Csipállak, dugunk?" A kollektív, tömény fűszagban

szombat este, meg "A jó estét kívánok, ürítsék ki a zsebeiket"

szelektív hulladékgyűjtő társasjátékában. A magabiztos

lenézésben, ahogy a nertárs konstatálja, hogy te is 

okosba szeretnéd. Sok kicsi sokkra oszlik, mindegyik egy

direkt a füled sértő elnöki beszéd a Kossuth rádióban.

Tényleg a hülyeség a kibírhatatlan, meg a kétségbeesett

értelmi kísérletek a delírium ellen. Mintha egy részegnek

magyaráznád Gödel első nemteljességi tételét.

Haló porunk fölött a béközép fröccsöntött biztonsági őre,

fél kézzel tartja a megszállottság áldozatainak emlékművét 

a Szabadság-téren. Vagy valami ilyesmi. A NER ez a 

vagy valami ilyesmi. Nem személy, hanem tárgy -

lehet hogy tényleg egy sorba kötött ellenállás vagyunk

a jól tervezett pillanatnyi igények 

pragmatikus labirintusában. A ködben,

ahol együtt lobognak a csillagok, meg a sávok.

morfondírozás

"Az egyéni szándék és a korszak soha nem azonosak. A korszakok átfedik egymást. A szellem és a gondolkodás világában mindig többféle tendencia fedi egymást vagy fedi le a másikat. Még a véres forradalom sem vethet véget sokaságuknak. Én legalábbis sehol nem látom az ösztönöknek, az emócióknak, az ideáknak vagy a társadalompolitikai elképzeléseknek olyan új csoportját vagy tömbjét, amivel biztonságosan leválthatnánk a sok ósdit, elavultat és nyilvánvalóan pusztítót. Ellenkezőleg. Az ősöregnek, a kopottnak, az elhasználtnak van keletje, holott a főminiszterek minden választási periódus végén megígérik népeiknek, hogy a fejlődés jegyében most majd még jobb és még több lesz nekik. A regressziónak, az ismétlésnek, a felmelegítésnek, az üres dumának és a dögletes kispolgári blablának van keletje. Az irodalomban és a művészetekben mindannak, ami már egyszer, kétszer, ötször megvolt, a felböfögésnek, felmelegítésnek azaz a nemes manierizmusoknak. A tömegkultúrában mindannak, amit a modernitás elvileg maga mögött tudott, a mitikusnak, a mágikusnak, a tetovált testnek, a rituális törzsi táncnak, azaz az individuális önkéntes feladásának, a nyom nélküli eltűnésnek, a készséges felolvadásnak a tömegben, a teljes és tökéletes opportunitásnak, a csoportosnak, a bandaszellemnek, legyen a politikai rendszer demokratikus vagy diktatórikus."

Nádas Péter a Literában: Másban, mint az értelemben, nem bízhatunk.

Amikor megjöttek a térítők

először tűz és vas nélkül, elhittük, hogy

eztán nem kell váltságot fizetni az

életben maradásért.

Elhittük, hogy csak meg kell tagadni a gonoszt.

Csak el kell fordulni tőle.

Elfordultunk csúcsos süveges

síppal, dobbal kántáló jóembereiktől

akik eddig a zsírunkon híztak -

csak el kell fordulni a gonosztól, így

tanították a térítők. Nem kell a maffiózó 

isteneknek megfizetni a védelmi pénzt -

de valami nyugtalanító érzés

megmaradt: mintha a térítőknek ugyanúgy

megfizetnénk a váltságot,

s ők csak ezt ismételgetik érte: te vagy a hibás,

térdepelj le, szégyelld magad...

Volt némi zavar a fejekben, 

meg egyebütt is, de aztán

visszajöttek tűzzel és vassal.

Évszázadok teltek el és a szomorú Krisztus

 hóna alól előbújtak a rítusok.

 Csak a szájízére kellett őket csomagolni,

 úgy kellett az örömért védelmi pénzt fizetni,

 mintha csak a testét ropogtatnánk a fogainkkal.

Mert aminek hátat fordítasz

az megerősödik a sötétben.

Az ünnepen a nyáj körmenetében

botladozó hívek a mise után a kocsmában gyülekeznek -

és olyan nyelven beszélgetnek, ami

ráolvasásokból áll.

Létünk továbbra is védelmi pénz-alapú:

megadom a Helytartónak, ami jár; ne bántson!

Megadom Szentséges Úrnak, ami jár; Ne bántson!

Urunkban a megnevezhetetlen félelemnek...

Évszázadok teltek el viszonylagos, 

máglyákkal pöttyözött nyugalomban.

Aztán megjöttek az okosok. Akik szerint buták vagyunk

amiért komolyan vesszük a babonákat.

Az új világrend villanyfényénél

minden árnyék kontúros és fényes -

pontosan látható, hogy mindet mi vetjük.

Talán ezért van minden árnyék egyedül,

pedig tömegek lötykölődnek a közlekedőedényekben.

És tömegek élik a rítusaik egy focimeccsen.

Az ünnepnek nevezett alkalmak zászlóerdejének rúdjai alatt.

A fejükben az árnyék sustorgó sötétsége,

felgyülemlenek a hangyaemberek,

a lehajtott fejjel elporlásig dolgozók,

az örökösen jövőidőbe tolt megérkezésben, ahol

ez a harc lesz a végső.

És megjöttek a maffiózók a védelmi pénzért -

lehetsz te is a Mammon Bonca, kicsiben;

lehetsz te is okosba' ügyes.

De közben nem ápoljuk a mélyen bőr alá szakadt

halálfélelmet semmilyen megfogható áldozattal -

oda vagyunk vetve a zsigeri félelemnek.

A meséink hepiendet hazudoznak,

holott a végén csak úgyis porrá

és hamuvá. Porrá és hamuvá.

bús düledékeiden,

húst - gondoljátok

meg, proletárok.

- többször nekiszaladtam már ennek a gondolatmenetnek, például itt: Mítosz és manipuláció. Még mindig nem értem, értelmes emberek miért gondolják azt, hogy a zsigeri félelem érvekkel leküzdhető; pláne egy olyan közegben, ahol tudatosan gerjesztik. A stimulált szintet és a maga eszközeivel kellene gyógyítani, hogy ne legyen ennyire kiszolgáltatott. Meg kéne találni és közösségben művelni a jelenleg is érvényes rítusainkat. S ehhez nem az elfoszló múlt ismerete kell, hanem a tudati mellett zsigeri szintjeik is jól művelő, hiteles emberek. 

- Úgyhogy amíg melengette a szívem, amit Nádas Péter a slam poetryről ebben a fenti interjúban mondott, úgy bosszantott, mennyire nem látja, hogy a gondolatmenete zsákutca, ráadásul a "buták vagytok" mantrája kontraproduktív - épp hogy a jelenlegi, hideg szívű stimulálók malmára hajtja a vizet. Más kell. Olyan felszabadító kísérletek, mint Bokor Krisztiáné és köréé - akik a rendszer-szemléletet rányitnák a mítoszi szintre, új civilizáció paradigmájába vonva be azt.

Nem fóbia

saját

Pontosan tisztában vagyok vele, miért viszolygok,
tehát ez nem fóbia. Hogy nem bírom elviselni
néhány igazán szükséges percen túl a híreket.
Egy megküzdött béke alól a festett egekbe nézve,
folyvást a gyűlöletek kimódolt viharát fotografálva -
ezen az égen tényleg unikornispuki a szivárvány,
a mosolygóműsor vezetője is inkább vicsorog;
már nem vagyok kíváncsi a műfogsorotokra.

Ezt a szarvihart egy közlekedési példa világítja
meg a legpontosabban. Ha egy útvonalról
elterjed, hogy életveszélyes, ott ezek után
hatványozódik a halálos balesetek száma.
Mert lesz aki, túl óvatos lesz, a figyelmét
a kelleténél jobban megosztva. És lesz,
aki túlságosan siet majd, hogy minél hamarabb
átérjen a halál forgalmas szakaszán. Nemigen
marad olyan, aki úgy vezet, ahogy a forgalom
adott ritmusa amúgy azt megkövetelné.

Így nem találjuk az életünkhöz a megfelelő
sebességtartományt, amióta mindenki a maga
eszelős tempójában gyűlöli a gyülevész másikat.
Egy megküzdött béke alól az egembe nézve
médiaég felhőzetéhez öltözve izzadok. Réteges
félelmek burkolnának, ha hagynám, és a
reakcióim így is a ti folyamatos rettegésetekhez
kell igazítanom. Azaz kellene. Mert ma úgy
döntöttem, odatartom az arcom a napnak.
Felhőlyukon át a valószínűtlen ragyogásban
fürdetem, amit nem markolnak a kipufogógázok.

Ércnél

forrás: WeLoveBudapest

Petri György
Nagy Imréről

Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál

hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam

a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.

Ki mondja meg, mi lett volna elmondható
arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek
vissza nem térnek. Börtön, halál
nem köszörüli ki a pillanat élit,

ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,

mikor arra ébredt
a város: lövik szét.





shizoo:
Ércnél

Nem szerettem azt a szobrot, ott,
a híd közepén állt rajta, elakadt ércfigura
a lépésben, nem tudott pontosan mit mondani

az emberről, aki ritka madár volt, a csinovnyik,
aki átért azon a hídon. Átlábalt a saját szabott
korlátain, nem nézte volna ki senki pont belőle,
pont belőle: senki,

csak egy Imre a vérzivatarban -
és ennek az értékéből semmit le nem von, 

hogy közben két oldalról fegyőrök kísérték.

Bár ne érteném, hogy mi ez a szarakodás
a szobrával. Pedig a Karmelitából, 

ahova a kor köpcös pökedelmét helyezik át
a költöztetők, nem is látszik.

De a delírium látképébe nem fér ez a zárvány.
Ez is újratemetés, Imre, rongyélet
egy ország ez,
szivárog benne,
folyton felszivárog a csatornaszag

a szájakból, akik a
koporsódnál esküdöztek.