Nem fóbia

saját

Pontosan tisztában vagyok vele, miért viszolygok,
tehát ez nem fóbia. Hogy nem bírom elviselni
néhány igazán szükséges percen túl a híreket.
Egy megküzdött béke alól a festett egekbe nézve,
folyvást a gyűlöletek kimódolt viharát fotografálva -
ezen az égen tényleg unikornispuki a szivárvány,
a mosolygóműsor vezetője is inkább vicsorog;
már nem vagyok kíváncsi a műfogsorotokra.

Ezt a szarvihart egy közlekedési példa világítja
meg a legpontosabban. Ha egy útvonalról
elterjed, hogy életveszélyes, ott ezek után
hatványozódik a halálos balesetek száma.
Mert lesz aki, túl óvatos lesz, a figyelmét
a kelleténél jobban megosztva. És lesz,
aki túlságosan siet majd, hogy minél hamarabb
átérjen a halál forgalmas szakaszán. Nemigen
marad olyan, aki úgy vezet, ahogy a forgalom
adott ritmusa amúgy azt megkövetelné.

Így nem találjuk az életünkhöz a megfelelő
sebességtartományt, amióta mindenki a maga
eszelős tempójában gyűlöli a gyülevész másikat.
Egy megküzdött béke alól az egembe nézve
médiaég felhőzetéhez öltözve izzadok. Réteges
félelmek burkolnának, ha hagynám, és a
reakcióim így is a ti folyamatos rettegésetekhez
kell igazítanom. Azaz kellene. Mert ma úgy
döntöttem, odatartom az arcom a napnak.
Felhőlyukon át a valószínűtlen ragyogásban
fürdetem, amit nem markolnak a kipufogógázok.