Beszélgetés iróniáról és vonatról

Nemes Nagy Ágnes

Átkelő

Fémszálakon, jelzetlen átkelőben
előttem. Át. Rönkök*, negyven vagon.
Hűltében szisszen, sistereg a fém** -
Nem néma. Sír a Száztonnás Pagony***.

*Rönk: Rövidre vágott fatörzs, henger alakú, hántolatlan, kérges, nyers fadarab, amely ipari feldolgozásra alkalmas. Francia (eredetileg latin) eredetű, tronc (ill. truncus: levágott fatört, nyesedék); szintén e szótőből került a nyelvünkbe a tönk, amely a földben hagyott, gyökeres facsonkot, tuskót jelöli. A kizsarolt természeti környezet alapszavai - Európát valaha gyakorlatilag összefüggő erdőség borította. 

**Sistereg a fém: A vasút igen nehéz üzem, a sok tonna súly intenzív rezgéseket indukál a sínszálakba, amelyek jellegzetes hangot adva, fokozatosan halnak el. Szerző világosan megírta ezt az élményt, de ott is elhanyagolta a tényt, hogy a vasút környéke milyen elhanyagolt - mert a felismerés, hogy egy rönkökbe (és értelemszerűen ott (hol?) hagyott tönkökbe) csonkolt teljes erdő kúszik el előtte, elvette a vaspálya mentén halmozódó szemét, sitt, emberi hulladék versbe kerülésének szemernyi esélyét is.

***Száztonnás Pagony: Félreérthetetlen utalás az egyik (talán legismertebb) meseerdőre, ahol Micimackó és barátai élnek (alkotója: A. A. Milne), könnyen dekódolható szójáték, amelynek alig van többértelműsége, bár amúgy a pagony nem erdő, hanem tisztásokkal tarkított, szigetszerű liget inkább, amit a falusi kultúrákban pont azért ültettek, hogy télen kivágják tüzelőnek. Érdekes módon a szó az erdő érintetlen közepét is jelentheti. Mint ahogy minden mindent. Ennek ellenére ennek az önfeltárásnak pontosan annyi értelme van, mint a mintaadó fintornak: csak önmagát jelenti. Erre varrjál gombot.

Beszélgetés 'Mindenki örömére

Nemes Nagy Ágnes:

Tavaszi felhők


Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.

Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj, felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.

shizoo:

Hajnali tollak

Hajnali zajnak, tollzivatarnak

hullnak, szállnak az égen a varjak.

Ingó árnyak a hajnali égen

éjfeketében, éjfeketében.

Szállj, szállj, tollas

zokogás,

gyászteli zászló-

lobogás,

szél vigye fényes

tollad az éhes

tintát mártó este kezéhez.

(Csak egy komplementer. Nem tudom, miért így örülök. Mert örülök a Mindenki sikerének...)

Fekete tollak

Bartis Attilának (pontosabban Johann Wolfgang Adler ezredesnek a Vége című regényből)

Kitudjaki?

"Vállamon egy madár ül és rekedt

hangján azt ismétli: nem érdemes.

Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek

nem változnak, csak a helyszínek és nevek.

A régi bajt tövestül tépheted,

csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak.

A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment

reménységnél csak a betelt remény a rosszabb…"

                                      (Rakovszky Zsuzsa: Öregkor. Részlet.)

Egy madár ül a vállamon,

Ki együtt született velem.

Már oly nagy, már olyan nehéz,

Hogy minden léptem gyötrelem.

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,

Ellökném, rámakaszkodik,

Mint egy tölgyfa a gyökerét,

Vállamba vájja karmait.

Hallom, fülemnél ott dobog

irtózatos madár-szive.

Ha elröpülne egy napon,

Most már eldőlnék nélküle.

                                     (Nemes Nagy Ágnes: Madár)

Telihold, tízezerszeres nap és

úgy ér mint egy csőrbökés.

Karomcsikordulás. Kifordult díszkövön.

a fényben élesebb, ha nincs öröm.

Tollak suhogó árnyéktere

gúnyt recseg. Repülj, gyere -

árnyékolnak a varjak 

hogy ne akarjak.

Hogy mégse akarjak.

Vége van. Az estélynek az ünnepélynek 

a díszfelvonulásnak a május elsejének 

lyukas zászlófeszítő lobogásnak

ez a másnap.

Fejfájós. A lelkiismeret-furdalásban
keresi az igét. Az igát. Az önigazolást.
Mit és hova - de valamit elástam.
Csukott szemembe rejtettem. Ne lásd.
Egy madár ül a vállamon.
Vállamon ül tízezer éve.
markol ha az izgalom
alól szöknék semmisülésbe.
Csak azt beszélném, csak a rügyet - a mást
ami kilóg árnyéka alól még?
Igét. Igát. Önigazolást.
Lásd. Rikolt ha szólnék.

Vége van. Ugyanaz a facsart lepedékes
önzés ismétlődik - csak ami esedékes.
Árnyékolnak a varjak,
hogy ne akarjak.

Kifordult a földből. Látod. kinőtt
amit valamikor elástam?
Fény pettyezi a fejünkre szórt időt
önkéntelen elragadtatásban -
tavasz jön. Kinő az elvetett.
A dögvirág. Emlékezik a vér.
Vállamon egy rekedt
madár ül - a húsunktól kövér.

-----------------------------------------------------------------------------

Rosszul ébredtem. Egy álom zaklat. A vége.
Örömem, a megkönnyebbülésem
belegyűrtem a semmisítésbe?
Ahogy szemeteszsákba, úgy nőbe
tömött ágyékrobbantó gyávaság vagyok?
A szégyenérzettel együtt ástam el
önmagam is - azóta halott?

Elástam egy gyereklányt
s benne a magot?

Valóban hurcolok egy emléket, amit
nem ver ki a fejemből az ölelésed?
Minden neked adott önkéntelen gesztusom
ezért veszem kevésnek?
Ha látom a hírek, a könyvek, a vak kor
vibrálásában ha szétterül - ezért
sápaszt és hajt ugyanakkor
szégyenem testtájaiba vért?

Tényleg hordozom ezt a bocsáthatatlan vágyat?
Maga elől menekülő vadállat?

Tényleg hordozok egy megbocsáthatatlan
gyűlöletet, mit semmiféle katlan,
kitörés és fogság nem igazolhat - tényleg 

holtomban hurcolom magamban a holtat?

----------------------------------------------------------------------------

Nézd. Biztonságos szürkeség ölel ma.
Varjútollak elhullási tilalma.
Ha volt is, most nem vet árnyékot, ami nincsen.
Most szürke minden.

Majd tényleg eljön, ami beköszönt
tegnap. Egyszer szétterül a csönd.
A rög alatt a tollnak ha álma van -
omlik. Hangtalan.

Ahogy a szemedben az a
védtelen tekintet elvisel -
hogy elhiszel.

Bárkit hurcolok, csak te tudod
megbocsátani.
                       Nézd. Kicsit hideg van. És pára.
Az ember ebben a ködben
körvonalak nélkül ismer magára.

Kontúrtalan.

Az estélynek, az ünnepélynek, a díszfelvonulásnak
lyukas zászlófeszítő lobogásnak
vége van.

Húsvéti párbeszéd (feltámadáshoz)

Nemes Nagy Ágnes:
Lázár

Amint lassan felült, balválla-tájt
egy teljes élet minden izma fájt.
Halála úgy letépve, mint a géz.
Mert feltámadni éppolyan nehéz.

shizoo:

Lázár

Két napra rá harminchat fokos láz

igézte tűzben - diribdarabra kockáz -

észrevette. Új léte hogy letépte.

Már nem emlékszik az emlékezésre.

Beszélgetés a szomjról

Nemes Nagy Ágnes: 

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó húsod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg)
magamba mind, mohón, elégítetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

shizoo:

Szomj 

Szemed tükrében mérem föl a lázat 

mert engem is gyötör a szomj utánad -

beléd ha tudnék lélegző egészen

hogy minden ponton részed volna részem,

de minden omló végső szívverés túl

hamar szivárog áradó magostul,

úgy elrohan, hogy önkéntelen viszem

bocsánatkérőn arcodhoz kezem:

hogy nem bírta a szív, tüdő, a hát

nem bírta még tartóztatni magát -

Elérte benned a fölényes mosolyt

mely duzzogó kölyökké visszafojt?

A barátnőiddel élt tehénmeleg

légkörű pletykás meghittségeket?

Tekinteted patikamérlegét mely

kijózanít jég-szürke hidegével?

S mind az áradó kis forróságokat

mik áthevítik kicsorduló szavad?

Elérné benned? Mohón, elégítetlen,

ha végsőt rándulnék a te öledben?

Nem éri el. Nem ér belülről. A bőrünk illatába.

Szeretők? Két szomjazó. És egymást. És hiába.