natalie:
A kis Romaine Lacaux kisasszony
1864. olaj, vászon
(Cleveland Museum of Art, Cleveland)
velük szaladt még, nyurga lányok hadával,
gömbölyű, eső áztatta réteken,
szoknyája harangként bongott fémesen,
messzi-szemünk úgy látta, mintha szállna
itt léte halvány rajz, erőtlen árnyék,
ami él, a távol, fényes erdőt járja,
ott hangák hangja tűnt mesékbe zárja,
mert ezüst ott lenni, és minden játék
átnéz e percen, mint rozsdálló rácson,
átnéz e percen, mint rozsdálló rácson,
mibe lelke-szárnya beakadt egészen
rétek úsznak szeme zöld tükrében,
hol várja őt az álom, könnyű sziromágyon
rózsatépő hirtelen-kezét ölébe rejti,
rózsatépő hirtelen-kezét ölébe rejti,
bentről kutatja fények tűnt varázsát,
nincs már, mi kötné lelke indulását,
az égő szirmokat csendben most leejti.
shizoo:
idő nem éri
legyen halvány - bár inkább ragyog szerintem,
elégedett kis fényes pillanatsziget
a tőle rabolt idő önként vállalt szünet
amíg (kis felnőtt) így ül ámuló szemünkben;
nyilván annyi ragyogását nem rejti remek
ecsetvonás sem, ahány tiszta és
ahány csibészes-pajkos arckifejezés
nem érinti e képe által a tekintetet -
átnéz e percen, rajtunk, önmagán néz
keresztül - hová csapong a kelte,
szeme zöld tükrét ki és hogy érdemelte,
nem szemünk láttára lett élet-egész;
szirmot rabolt, a figyelmünket kéri
a foglyul ejtett pillanat emelte
kötésben mégsem lett fogoly a lelke -
piros szirmát idő immár nem éri.
lecsukja szirmod
íze a látvány partján
dédelgetett fényt