Közjáték (6.)

...a mai téma legyen A KÖZELÍTŐ TÉL. 

Örülnék, ha valamilyen módon reflektálnátok 

Berzsenyi versére is, külön tisztelet az 

aszklepiadészi strófát használóknak...

Kivágták Ligetünk s díszei limlomok:
Tartós térkövein elrothadó levél.
Gépek, munkaidős dízelbűz-lihegés-
zajból légkalapács szólóz.

Mindjárt rátelepül s fehér üzenettel
Ős gyászt sír rá a hó, aztán sárrá olvad.
Tél, tavasz, nyár, ősz - egykutya ezeknek,
Gólem rabszolgái (vagyunk).

Mit idő venne el, kiássuk mi magunk -
Oh, a gyökerében immár munkagödör;
Gödörben a beton adaléktól köt meg
Hisz szétfagyna amúgy, szarrá.

Kicsit túlzok. Naná. Lesz itt zöldfelület,
Gyeprepkény a garázs rejtekege felett.
Leheveredünk rá, ha eljön a tavasz,
piknikelni - mert miért ne.

Közjáték (5.)

"Megcselekedted, amit megkövetelt a haza? Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó? Halottak napja alkalmából valódi epigrammát, sírverset szeretnék olvasni tőletek - saját magatokról!"

Csak suttogja a szél egy nyelven amit libabőr ért,
emlékezzen a szél - kő ne jelölje porom.

Hol az ajka

Johann Gosselet - nézzétek

Társadalom Baby, merre cibál ma futásod?
Vastagodóban a léted méregető nyugalom. Hol
lelsz értelmet a kínnak, szálak útra varázsló
kényszereit aki tartja, érted foszt-e magadtól?
Érted a Gólem létmérő vakulásait érted?
Nem lát, mert a teremtmény tőletek-általatok vak,
nem láthatja, ahogy bőröd alatt te se látod
éj-teli sejted. Nem. Ez a szóbő verslocsogás sem
bújik a bőre alá. Mert nem tudod azt, hol az ajka -
hogy hova tette a Mágus Mindegyiktek a lelket
fenntartó, írt pergamenét, mindazt, mi a testét
létre deríti e romló, konzum-idő agyagából.
Bús düledéked, Társadalom Baby, megállna:
kék bolygót uraló, százszor szent Szennyhatalom. Mert
önmaga unja magát, indusztria-végi csikorgást -
hull az eső, hull, hull, sava mar, bekenetlen a géptest. 

Zen-fotók: Haller Szabolcs (12.)

levegő zengjen

világéj-alapítás*

démona ellen

tág és szelíd űr

rezegtesse a testét

karcoló hegyet

*Szépséges, szűrt éjalakítást szórt, lihegett az
enyhe esőbe az álom - tudtam, hogy ez egy verssor,
hogy soha nincs, soha nem volt, hogy nem lesz soha készen.

epigramma

mind belefúlnak a hajnali hangok az éber esőbe
minden csepp lemos egy mit ígérszt, hogy-mint mit igézelt -
hajdani hangok mind, csöpp, csöpp, csöpörésznek a versek
hallgasd most, legyen ez, ennyicske a reggeli dolgod
ezt az időt te nem írod, nem, ezt az időt viseled csak
mintha kapucnit, hangfúlásokat, éheket így: el.

Teljesség-átiratok (84.)

The most gifted natures are perhaps also the most trembling. 

Andre Gide

Sasa Gyökér képe

Az értelmét-adó s a lényét-adó

„Nő vagyok”, sugározza a virág; „virág vagyok”, sugározza a nő. „Férfi vagyok”, sugározza a teremtő fa törzse; „teremtő fa törzse vagyok”, sugározza a férfi.

Ha faggatni akarod: a rózsa eltűnik illata, színe, formája mögött; a gyümölcsfa kitárul. Ha élvezni akarod: a rózsa kitárul; a gyümölcsfa eltűnik gyümölcsei mögött.

(Weöres Sándor: A teljesség felé)

cseresznyevirág-

lánykák szirmai hulltán

nőtt férfi-gyümölcs

tükrödben csak a

száraz törzs, csak a holttest

húrja, mi férfi

amikor csobogás, de hiába
szeleket vár, hogy a test -
kimosott gyökerek csonkja ha
égbe kapirgál

amikor rögben a nyúlás
semmihez ér, sebe-sincs
sebződés az egész, és
dallama hallgat

amikor vereség. persze
csak a hely szünteti arcát -
csak amíg sarjú-harcban
győznek utódok

pedig ugyanő - csak egy illat
ami leng, porzó, dús széllel
szirmok igéje, amit ős
anyaöl ringat

Ágyú a rondellán

Szigliget

tegnapi hűlt vereségünk bronzemlékjele - állok
jól ledugózott vén tűzlukad éhe felett
(kartács zápora kelt, sikolyok kusza kertje hiába
kőrondella fokán fülsiketítve ha szólt)
földre kiontott vérből mint születik meg az élet
sűrü nyüvünk ahogyan holt húson lakomáz:
lásd, hát így tapogatná ergya korom a dicsőség
visszhangját a csöved gyilkos, hűlt hidegén -
romfalakon kinövő moha, magzó tátika mellett
létre vakon, vereség nem múló terhe alatt.


*


Hol késel az éji homályban régi dicsőségünk hol
valahogy szégyenből nőtt ez a Hősök tere itt.
Pici ország nagy formátuma pendült vérszagú egykor
tapogatnám egykori léted felragyogó fénylő nyomait.
A seholban. Ami elmúlt, elmúlt. Nem jön vissza a fény
sem a földön a nyomán kúszó éjpuha sejlő árnyék.
Vissza a magvába se bújik, nem csökken a növény,
nem zanzáll vissza tojássá karmos csőr levegőt hasító szárny éh.
Pici ország, ami nagy benne az elmúlt - és teher.
Az egykori nagyság terein mindétig hordani kell -
letehetetlen tehetetlen telikezű ejtett vállal kitántorog,
mádban bedaráltan késne az éji homályban visszafelé az otthonod.


*


Volt aki növesztett. Nevelt.
És nyílt - tér és eszme - a kert.
Életben az életet éhes
felszabadult testiséges
örömmel élte - akárha
roppant nevetéssel ez a nyárfa.

Volt aki szólt. És volt aki
nem csak szólt: megtanult hallani.
A másikat. Ki lelket átitat.
A bárkit, aki nélkül nem születik áhítat.
Életben az életet - éltes
mintáikat követve te is így éltess.

Ha megpendül bennem a fém
hangzó húr, feszülés idején
ezeréves holt bánat
el ne csiszoljon -

volt aki vésett. Jeleket a mának.
Aki hitet és testet egyként
adott a szavának.
Neki szóljon.


*


megművelt múltból
hajthat ki csak élesztő
mívű jövendő.

Szigliget: a rondella

vasárnap hajnal

Birtalan Zsolt fényképe

Jézus tegnap körtét vacsorázott
kiválogatta a félig rohadtat -
köré ömlött az est, Városmajor,
a Fény utcai fény, szombat, piacnap -

Jé tegnap sem érezte a bűzét
ez ilyen, az ember nem érzi magát -
de rémlett, mitől értelmes a kérdés:
a verőfényben minek a kabát?

Nincs válasza. A szája odva mélyén
még összeszorul néhány árva fog
rághatatlan szavakat szivárog
a "mindegy, én ma úgyis rábaszok".

Augusztus van. Hűlő hajnalok:
magába omló szakadék az élet -
jót akarsz, de tényleg jót akarsz?
Kérj kétdekás körteálmot Jének.

Este volt és enyhe hasmenéssel
kenődik a "reggel semmi se" -
vasárnap van. Hé te! Jézus! ébredj.
Mindjárt kezdődik a szentmise.

el. köszön.

Vers-befőtt (utolsó versnek)

Remo Daut: Walk

tus:

verőfényben
sem enged fel teljesen
lépted hurcolt tele



pasztell:

véget így nem érő téli séta rabja.
mostanában folyvást elköszönsz.
nem feltűnő - épp annyira különc
amennyire léted bármelyik darabja.

az ölbe ejtett kéz. ahogy dühöngsz.
ahogy mint rokkát pörgeted a csöndet.
ahogy folyvást elkésve jön meg -
az éh ruhája elnyűtt fiúgönc

nem illik rád. a fény mohón harapja,
verőfényt mintáz mindenik darabja -
s te most hullajtod gesztusát az ősznek.

időszerűtlen. így maradsz különcnek
folyvást késve is előre szöksz meg
mint véget nem érő téli séta rabja.



kőnyomat:

fasorszökésben.
lombok szökik a hirtelen
hitetlen hóesést -
megfeszíted. de nem moccan.
az egész képből lépés
jelent szökést.

tél hó halál.
elkoptatott frázis telik
így hagyjuk abba.
időszerűtlenül belefagyunk
egy verőfényes
nyárdarabba.

persze: póz.
túl mélyre nem metsz
amolyan edzés -
lombok szöknék a hirtelen telet
ha volna
de nincs de nincs menekvés.



ceruzafirka:

lombok szöknék a hirtelen telet
valaki sétál. és közben kinevet

Fagyos erdő

Kayama Matazo: Frozen forest

tusrajzok:

mély gyász éjcsendje
törik - halotti torra
gyűlnek a varjak

*

fagyott erdő-szív
olvad fel dögvész sereg
mohó gyomrában

*

fiadra gyűlő
éh marcangoló raja
delet rikácsol





pasztell:

törés a havon, lék a légző tájba,
egy táguló luk, ahonnan a tél jön,
nem néző szemmel bámul túl a végsőn,
amíg ízét a varjúcsőr kivájja,
hőveszteség, elpárállott az éjjel
lényed formája nem látszik a rajban,
egy táguló lyuk, ahonnan a tél fúj
ágreccsenést, egy utolsót jajdulj,
élet száradását csonka gallyban
törés a havon, lék a légző tájba
mohó rikoltó éhség tölti gyomrát
az élet él s én nem is haragszom rád
varjúsereglet, felzabáló lárma -
nem néző szemmel bámul túl a végsőn
egy táguló lyuk szakadt be a tájba.





akrill (festékszóróval):

megtörések.
ahogy a levegőt a suhanó testek.
fagy-dermedt ágvégek
pattognak a szárnyak kavarta levegőben.
a hófehér érintetlenséget ahogy
összedadogja a varjúlábnyom.
a csendet ahogy töri az éhük veszekedő
versenye.

megtörések.
a tekinteté. amely mért és értékelt
és éhségek tükre volt és -
most üres.
aztán ahogy a szemgödör üres.
az emészthetetlen irha.
természetes vagy testre szabott elviselése
üres.
ahogy a végén süppedni a csont marad.
egy hő, egy lélegzetvétel
fosszíliája.

megtörések.
a raj eleganciája ahogy elfogy
hogy odaférj.
ahol az ízek jövendője
a mirelit állagú holnap kínálja magát.
ahogy megtörik a barátság a szerelem a
köztünk lüktető bármi ebben az éhségben
ahogy megtörik a mi és csak az én marad
akörül az én körül aki már nem is én.

megtörések egymásról foszló
rétegein át aki él
a fészek hőjében tojáshéjak
megtörése felé igyekszik.
az élet megtörés.
ne haragudj
a fagyba dermedt erdőre.

Szemhatároló

Kiss Marianna

ceruzával:
kéz. óvó fénytörés-vonal



tussal:

kétféle végtelen
között törne fényt
ne-nézz-oda kezed



olaj, vászon:

ne nézd a végtelent hogy tágul
párafolt darázsraj mindjárt iderajzik.
üveg hiába körít mindjárt zuhansz
a kinti tágult létálcarajzig.

lámpák meredt gépsora fogy nem égnek
kiélesedett növényi élet
lóg be. törne sercli fényt magának
ne nézd túl mély túl mély a távlat.

befelé ugyanúgy végtelen
ha befordul zsigeren túl tekint a szem
egymásba fonva remegő lebegő
nem telik de telik elfogyaszt az idő.

ne nézd a végtelent a fény törése
akár ha cseppet visszaverő üveg -
kapaszkodj a markolt létezésbe.
egyéb nem éri meg.



metszet (régi rajz - új nyomás):

Ne nézd a fát, ha rád hajol
suttogó hajával,
a lombja fénye átkarol
és elvisz, fel magával
ág közé, a föld fölé –
hisz látod, tornyot épít,
idők varázsa mind övé,
ős illatokkal szédít;

és rád csukódik ága font
szép rácsa mind a légnek,
és átölel a tarka lomb
– szelíd, gyengéd merénylet –
íves nyakadra rálehel
és átkarol a bánat –
ne nézd a fát, ha rád figyel,
mert elrabol magának.

Kontraparti

nagyobbat mondok, ez is ilyen este
egymást dobáljuk rögmúlt szétesett
bűzhumuszával míg be nem temet
a másik fényre ásott zombiteste -

van jobb sztorim az elme megkereste
és gátlás nélkül pernye-szórja rád
a volt öröm pimpósodott sarát -
nagyobb gyalázat nincs ne is keress, te!

míg végül foszlott üres gödör leszek -
a fény így éri egykor volt saját
exhumált időm döglött ábrázatát.

közszemlére tetted kihantolt létedet

te is kiástad full hányingered -

elhallgatunk. részvétvudubabák.

Avulása

ceruza:
pillanatot tartó múlt


tus:
tárgyra rakódó
múlt foszlása-veszte tesz
földönfutóvá


dombormű*:
múltból kiszorult, két évre avult, kikopó agyament rohanó, nézd.
ezt veszted. lomtalanítod. ükapád látná, mit művelsz, véresre pofozna.
ezt veszted - rohanásoddal ha a helyből, múltból félretaszít a jövő,
kütyüid közt, zsebben a tág infólélegzettel is így: menekült vagy.


kisplasztika:
időredőzet gyűrő
ölelő ellentmondását
levetetted -
bedarálódó hagyományok
beleélése helyett
a felélés mozgat -
mindegy, zavarnak
vagy magad zaklatod
rohanásba:
tárgyra rakódó múlt
foszlása tesz
földönfutóvá.






*ez nem hexameter... csiszolatlan, nyers dadogás csak
bennem, torz-szülemény, egy-másfél lábnyival elnyúlt
törpetitán, szakadó, borzolt gyülevész szavak árja.

Mentális életkor, négy modor, tárnabontás

Amikor elkezdtem játszani ezzel a lehetőséggel, hogy több formában is megpróbáljam ugyanazt a témát - lehetőleg azonos nívón - nem gondoltam volna, hogy egyszer megmutathatom általa, mit gondolok magáról a formáltságról. A költői modorról, amely számomra képlékenyebb, mint sokak számára - nem állítom ez által, hogy nem hiteles a költők megtalált "hangja", bizonyára akad olyan költő, akinek a vers elénk tárt, végső formáltsága valóban az egyetlen hiteles lehetőség; én szívesen játszom a formával, mert így ismerkedek a lehetőségeimmel - és egy ilyen játékon keresztül most elétek tárnám, mit gondolok a Mentális életkor kialakításában használt lehetőségekről.

A szabadversről egyszer azt írta Karinthy: azokra a sietősen jegyzetfüzetbe kapart vázlatokra emlékezteti, amelyekből (miután a költő belerakja a munkát) egyszer majd vers születik. Pikírt, igazi Karinthys vélemény, van is igaza, meg nincs is, mint akármelyik karikatúrának. Mert a szabadvers valójában a költő belső szó-ritmusolásának kiengedéséről, a saját hang minél korlátlanabb megéléséről szól, akkor a legjobb, ha valóban úgy árad ki, és utólag sincs igazgatva sehol. Saját belső asszociációs rendje az olvasó előtt - pont a kiáradástól - maradéktalanul fel kell táruljon, mivel a költő "belső beszédének" minél pontosabb rekonstrukciója (szeretne lenni), így viszont az olvasótól nem követel sokat, pusztán az elolvasást. Egyfajta önátadást szeretne - nincs igazán kiterjedt, komplex asszociációs mezeje az egyes képek belevonó tartalmain túl; s ezt a hozzáérzett körülöttest is elsősorban a költő személyiség-tükreként tárja elénk. Befogadói magatartást követel.

Szabadversben

és igen, mint az esti mesét
apu még egyszer, csak még egyszer
úgy néztük estéről estére újra, amiben ketten
szerettünk lakni - mint a Potterek vagy Középfölde -
amiben te szerettél aztán egyre inkább én is,
angol kisasszonyok házasságálmaiban például;
meg amiben én szerettem: rajzolt erőszaktól az
Esküvő monszun idején-ig... Az Amelie-t annyiszor
láttuk, hogy ha újranézzük, szinte előre mondom
(azzal a megvető hangsúllyal): Lédi Di... Lédi Di... 
(s aztán felemelt hang-ujjal) Renoir! Renoir!

és igen, mint a homokpogácsa-sütést
egyet a papának egyet a mamának
úgy tanultuk a főzőcskét egymástól és egymáson
gyakorolva az egyre rafináltabb ízeket;
zsírlucskos csülkökbe és szusiba egyaránt
szerelmesen, mind a mai napig nehezen döntve el,
ha végre alkalom adódik, all you can eat
zabáljuk-e halálra magunkat, vagy az ínyenc-futószalag
mellett legyünk e inkább Jancsi-és-Juliskák
(a tortáról nem is beszélve), a fő különbség
(valójában az egyetlen): nem nekünk kell mosogatni...

és igen, tényleg úgy kezeljük a
pénzt mint a Gazdálkodj okosan-ban a
most én dobok, nem, én dobok, te dobtál...
tábla-tér-virtuális gyarapodómagunk; csak az a
különbség, hogy a lépések közt itt sokkal
több a "most kimaradsz" és ez a kitétel a
befizetendő számlákra is vonatkozik...

és igen, ezért nincs és nem lesz gyerek soha, mert
már mi is felnőttet játszó gyerekek gyerekei
papamama gyerekek csupaszív szeretet
vagyunk, az egész létünkkel és minden
örömünk játékosságával tiltakozva ellene:
fel kéne nőni.

Pedig árvák lettünk közben, félig árvák -
örökös cseréptörésben.

A forma mindehhez hozzá is tesz, el is vesz. A formált verset mondani kell, a vezetett ritmus, a rímek nemcsak mankók, tartalomközlők is. A formált szöveg szigorúbb rendje tágabbra nyitja az asszociációs mezőket - a szavak kimondásának erőteljes fokán túl közöl a ritmussal, a rímmel, a szerkezettel, komplexebb szerkezet, mint a szabad vers. Dolga lesz vele az olvasónak: el kell mondania magában, dallamot kell dúdolni hozzá, a formába kötött szöveg teljes hangulata csak így bomlik ki, csak így lesz sajáttá. A forma a költőt a szavak megválogatására készteti, s a válogatott szavak kényszerűen többet bíznak az érzékeltetésre, mint a szabad versben. A jól formált vers halmozott metaforák tömegével terhes - egyfelől tehát túl azon, hogy a forma is hozzákódol, maga a tartalom is kikódolandó, valamilyen szinten jobban rejtvény, mint a kiáradások; másfelől a forma által jobban belekövül a maga kulturális környezetébe, így ki van téve egyfajta avulásnak: ha a kulturális környezet megváltozik, az asszociációs tartalmak gazdagító tömegei merülhetnek feledésbe, és ami marad, nagyon gyakran tűnik szegényes klapanciának, rímes pihekönnyű játéknak - mert kifogy mögüle a felejtés által a súly.

Mindenesetre az olvasó szemszögéből az első részvételt-követelés a formált vers sajátos többlete a szabadvershez képest: a formált verset el kell mondani (legalább magadban), hogy valóban hasson. Előadói gesztusokat követel - és előadva bomlik ki igazán.

Szonettben

Köztünk különben korkülönbség nincsen
hiába előzlek kamasznyi tizenöt
évemmel - mikor még másztad a küszöböt
én már találtam fogást a kilincsen -

s mégis, egyformán nem veszünk levegőt:
a nyolcadjára látott szívtépő pillanat
elől beléd bújok - s belém rejted magad;
két apró lény mesélő képernyő előtt -

úgy sütsz, úgy főzök: mintha játék minden
fűszerek, ízek, tálak, serpenyők -
úgy dolgozom, s te is úgy vészelsz gondokat,

játékból élsz, ahogyan én is, kincsem;
a kocka pördül, dobjál, én jövök,
gyermek maradtunk: nem test, gondolat!

Én intermissziónak hívom a jelen költészet vezető irányát, a sűrítés-kihagyás gesztusa okán. A jó intermisszió igazi olvasó-bevonás: követeli az alkotói részvételt. Hiszen itt magát a belső tagolódást, ritmust is az olvasónak kell megtalálnia, és a sejtetés által a tartalom is sajáttá lehet, minden olvasónak teljesen egyedi módon "bomolhat ki" - amely emlékeztethet a költő által sejtetett, vagy a többi olvasó által megsejtett értelmezésekre, de soha nem fedi teljesen -; a vers személyes üggyé lesz, sajáttá; immár alkotói gesztusok által is. Nehéz kérdés a megítélése - hiszen teljesen szubjektív, kinek mennyire nyílik egy intermisszió, kinek ad bármiféle többletet, és főleg: mit ad. 

Nehéz hát megítélni - pedig a világ egyfajta "modellezéséhez" számomra ez a forma a leginkább kézenfekvő, ez áll a legközelebb a szilánkokra hasadt teljességérzet ábrázolásához. S miközben az olvasójától alkotói bevonódást, munkát követel, a jó intermisszió a szabadvers szintjén árulkodik a költője személyiségéről is. Az olvasó szemszögéből persze a követelt meló, a vers úgymond (olvasati értelemben vett) "befejezése" időnként lehetetlen követelésnek tűnhet. De ha nekivág, észreveheti milyen hatalmas sejtetett tartalom: asszociációs birodalom terül a leírt szavak köré, ahol az olvasó (ha elég bátor és kíváncsi) kedvére bolyonghat.

Intermisszióban

bátor tábor. neked, nekem. nézzük megint azt.
hunyd be, majd átvezetlek tintaéj papírvizén.
holnap hétfőszerű ötfejű sárkány péntekedik.
nincs kedved. nekem se. kamuzzunk a dokinál.
mennyi is... az? annyi. hurrá. rendeljünk pizzát.
nem kóstoltam. nem szeretem. belegondol íze van.
jé ezmiez? mmmm. tisztára hajnalpárazamat.
csináljunk úgy. mint aki számol. egy. kettő. sok.
kacsamama gyerekek csupasziv szeretet.
ez az én felem ez a te feled ez a felezővonal érted?
na jó. nézzük megint azt. de holnap innováció.
megünnepeljük. létből-szünidőt. csak még egyet.
apa. csak még egyet. anya. csak még egyet...
gyerekek.

S most már megmutathatom azt is, miért érzem a legnehezebb formának mind közül a haikut. Tizenhét szótagba kell beleférjen az a tartalom, amely maga körül kell tartsa az előzőekben tárgyalt lehetőségek teljességét, az olvasó alkotóként való bevonásától a minél teljesebben megidézett asszociációs körülöttesig. Tizenhét szótag áll a rendelkezésre, hogy amit kiáradni hagysz a szabad versben, formába öntöd, vagy fojtott levegővételekkel intermisszióba köhögöd, az mind beleférjen a belőle fakadó gondolatok áradásába - úgy, hogy mégse legyen parttalan, szóljon, minél teljesebben, de szóljon arról, amiről annyiféleképpen szólhatunk. Az olvasóban horgonnyá legyen, amely köré odaáramolhat a kultúrából mindaz, amit megidéz a helyválasztás. A haiku megáll egy ponton, s az eláramló teljes világot használja asszociációs tartalomként, annak teljességét, amit érintésébe von a kiválasztott tizenhét szótaggal. 

Az olvasótól rengeteget követel - de valójában ez a forma tiszteli a leginkább a verset olvasó, magában és magának azt világgá-alkotó ember szabadságát. Írói értelemben ezért a legnehezebb dió - én még nem merem kijelenteni, hogy írtam (annak teljes értelmében) akár egyetlen haikut is. De próbálkozom.

Haikuban

moccanatlanul
telik rútkiskacsaságunk -
vigye kánya

Mentális életkor - négy modorban

Szabadversben

és igen, mint az esti mesét
apu még egyszer, csak még egyszer
úgy néztük estéről estére újra, amiben ketten
szerettünk lakni - mint a Potterek vagy Középfölde -
amiben te szerettél aztán egyre inkább én is,
angol kisasszonyok házasságálmaiban például;
meg amiben én szerettem: rajzolt erőszaktól az
Esküvő monszun idején-ig... Az Amelie-t annyiszor
láttuk, hogy ha újranézzük, szinte előre mondom
(azzal a megvető hangsúllyal): Lédi Di... Lédi Di...
(s aztán felemelt hang-ujjal) Renoir! Renoir!

és igen, mint a homokpogácsa-sütést
egyet a papának egyet a mamának
úgy tanultuk a főzőcskét egymástól és egymáson
gyakorolva az egyre rafináltabb ízeket;
zsírlucskos csülkökbe és szusiba egyaránt
szerelmesen, mind a mai napig nehezen döntve el,
ha végre alkalom adódik, all you can eat
zabáljuk-e halálra magunkat, vagy az ínyenc-futószalag
mellett legyünk e inkább Jancsi-és-Juliskák
(a tortáról nem is beszélve), a fő különbség
(valójában az egyetlen): nem nekünk kell mosogatni...

és igen, tényleg úgy kezeljük a
pénzt mint a Gazdálkodj okosan-ban a
most én dobok, nem én dobok, te dobtál...
tábla-tér-virtuális gyarapodómagunk; csak az a
különbség, hogy a lépések közt itt sokkal
több a "most kimaradsz" és ez a kitétel a
befizetendő számlákra is vonatkozik...

és igen, ezért nincs és nem lesz soha, mert
már mi is felnőttet játszó gyerekek gyerekei
papamama gyerekek csupaszív szeretet
vagyunk, az egész létünkkel és minden
örömünk játékosságával tiltakozva ellene:
fel kéne nőni.

Pedig árvák lettünk közben, félig árvák -
örökös cseréptörésben.

***

Szonettben

Köztünk különben korkülönbség nincsen
hiába előzlek kamasznyi tizenöt
évemmel - mikor még másztad a küszöböt
én már találtam fogást a kilincsen -

s mégis, egyformán nem veszünk levegőt:
a nyolcadjára látott szívtépő pillanat
elől beléd bújok - s belém rejted magad;
két apró lény mesélő képernyő előtt -

úgy sütsz, úgy főzök: mintha játék minden
fűszerek, ízek, tálak, serpenyők -
úgy dolgozom, s te is úgy vészelsz gondokat,

játékból élsz, ahogyan én is, kincsem;
a kocka pördül, dobjál, én jövök,
gyermek maradtunk: nem test, gondolat!

Intermisszióban

bátor tábor. neked, nekem. nézzük megint azt.
hunyd be, majd átvezetlek tintaéj papírvizén.
holnap hétfőszerű ötfejű sárkány péntekedik.
nincs kedved. nekem se. kamuzzunk a dokinál.
mennyi is... az? annyi. hurrá. rendeljünk pizzát.
nem kóstoltam. nem szeretem. belegondol íze van.
jé ezmiez? mmmm. tisztára hajnalpárazamat.
csináljunk úgy. mint aki számol. egy. kettő. sok.
kacsamama gyerekek csupasziv szeretet.
ez az én felem ez a te feled ez a felezővonal érted?
na jó. nézzük megint azt. de holnap innováció.
megünnepeljük. létből-szünidőt. csak még egyet.
apa. csak még egyet. anya. csak még egyet...
gyerekek.

***

Haikuban

moccanatlanul
telik rútkiskacsaságunk -
vigye kánya

Maroknyi kis élet - négy modorban

kép: Eduardo Balogh - kattintsatok, megéri!

Szabadversben

Van az udvar, ahova fényt gyűjteni
járok a földszint lakásárnyékából -
hideg zug ez, vannak ilyen hidegzugok.
Az udvaron vett néhány mély levegőbe
surrant be egy nap az a maroknyi, csöpp madár.
Trillája furcsa: éles fütty, ideges csettegés,
néhol kis reszelős hang - összetett meló
egy ekkora torokból. A madár kettős kiterjedésű:
van ő és van az éneke. Apró, zsákmányoló
élet, rovargyilkos, szedi össze a virágládák
kártevőit, surranó röptét feszítve áthúz
a tető felett a közeli parkba. Tréfás, ideges
röpte van, néha lebeg, könnyed kis akrobata,
van hogy a parkoló autók alatt húz ívet a röpte
a kábelcsatornákba rejtett PVC-barlangfészekből
rugaszkodva az ereszcsatornáig: igazi
hullámvasút sebességgyűjtéssel, akrobatikával
és izgalommal.

Hárman osztoznak a fészken, hallani a
fiókák sűrű, éhes csivogását, ha alá állsz -
megteheted, nem zavartatják magukat.
Házi rozsdafarkú - tényleg vörhenyes a testhez
mérten hosszú egyensúlyzó-rendszer ott
hátul, legalábbis a hímen - vonuló,
délen telel, ritkán marad itthon. Ez a
pirinyó élet több teret látott, mint
amennyit te valaha fogsz... most is több teret
lát, legalábbis többféle szögből enged
látványt a vágyainak, amelyek jobbára
rögtön teljesülnek.

Tollba összemarkolt fény. Nem izgatja a
holnap, nem terheli múlt. Van, amíg van.
Soha nem zárja be az időt a testbe sose férő
gondolatba.






Szonettben

A házban hol életem fölé elfér a nap
Az égszeletet keretező körfolyosó galád
árnyán egy házi rozsdafarkú-család
is elfér, apró verébnél kisebb madarak -

két nőstény, egy hím. A hím jött hamarabb
a párjai csak később - a kábelcsatornák
által nyílt résnyi fészekbe hárman hordják
szorgalmasan az elkapdosott bogarakat.

Maroknyi testek - télre elvándorolnak
surranó, kíváncsi röptük szélbe szórják
télvégig a mediterrán nap alatt dalolnak.

Csöpp életek - nem nézik hol a holnap,
csak élik a kimondott pillanat szavát
terhét a dalnak soha nem lakatolják.






Intermisszióban*

Udvarfény árnyán légvétel közé
repül. Tollcsomó-ária. Ki-be jár a
távlatba, amit a képzeleteddel -
csőrből fityegő szöcskehúst hord
a fészket lakó jövőnek. Mondd ki:
házi rozsdafarkú. Nem mondod
vele léte surranását. Az égbe húzott
léghullámvasutat. Az ideges, apró
szökkenések írásjelrajzát. Nem
hurcolja veled röpte-dala, forró
kis vándorló délteste a telt, zsáksúly
időt. Nézed udvarfény keretében
a térrel teli élet tértelenségét -
ő se határtalan. De közelebb.






haikuban

tollcsomó kis dal
röppen tetők fölé - nem
nyögi az időt




*magamban így hívom a versi "újbeszéd" metonim-metaforikus (jelenleg szinte követelmény-szintig divatos) stílusát

antibi-narkotikumon

Én okosabb vagyok annál, hogy kortárs irodalmat
lapozgassak a lázhoz - doszt elegem van a hagymáz-
túladagolásból; szétizzadt testüregek fel-
telt súlyától dögnehezen csak klassziku-
sokra olvad a lélek: gyógyulatot hamarabb lel.
Nem kell kortárs - mert a betegség ótvar, inficiált, gyűlt
vérrögeit jól egyberagasztja tüdőleg; a mocska
halva halásig fullaszt, pláne ha jó. Okosabb már,
én okosabb vagyok annál, hogy ezen állapotomban
kézbe vegyek jól altesten harapó éh teli tárát.
Józan vágy - ha akár avítt ideák lakta - ruháit
így csavarom ma magamra ha jégvizesen kell
majd lejjebb vigye hőm. Verset se - a vers szét
fragmentálja a lelket, mákonytest-cipeléshez
verset sem - okosan kell olvasmányt beizélni,
hogyha beteg vagy. Legjobb a vad mítosz ilyenkor,
kőből nőtt, mesei, szóval a sorsa kötözte erős dühe, míg ágy-
adba kötöz (sorsod) a betegség. Tükröd a mítosz
és tükre az azt övező tág levegő is a kék ég
fényes, egészségben szabadon járt égi vadonja.
Tükröd a forma, mind ami még tart mexalenen és
                                                            antibi-narkotikumon.

Térkép test táj

inspiráció: http://drazse57.blogspot.hu/2014/03/megfigyelesek.html


                              Izabellának, soksokpontnullát kívánva


Jó értelemben a meglepetést
hogy más. Elfittyed elfogy szétfolyik.
Nem tetszik nem szép nem vakít
csak maszatol -

Egy boldog hétfő ücsörög
beteg vasárnapok mögött
kis mozdony-szépség zakatol
valahol -

de felnövünk és érünk
mint a bor
megérünk mire elérjük
a feledést.

egy létre rajzolt létra:
változol
az Isten véste arcod
te ne vésd.

*

                                 zenfotóul

távolság vagyok

örök zuhanás közben

keringő bázis

A fűzfapoéta búcsúja

                                               ballada a' la carte



Nem szívesen köszönök el.
Belátva, hogy nincs darab élet.
Avas ízű levesének
is ízleni kell;
bár megköszönöm, hogy beleélek:
híg örömöm víg - mint a gyerekzsúr.
S nem szívesen köszönök el
amikor hitelen szúr.

Abbahagyatja a szólást. Tisztább
közegre vágyik a szó énnálam?
A teremtést savanyodva kínálom,
hagymáz tésztastatiszták
úsznak a lé sav-avában.
Híg örömöm víg - mint a gyerekzsúr.
Nem szívesen köszönök el
amikor hitelen szúr.

Nem szívesen, de bejelentem,
hogy eztán trappista módra.
Szavakba többé nem szabódva
mentem -
csaó, pá, szevasz, szióka.
Híg örömöm víg - mint a gyerekzsúr.
(Mégis?) szivesen köszönök el
amikor hitelen szúr?


Herceg, holnapig hallgatok ma;
híg örömöm víg - mint a gyerekzsúr.
Mégsem végleg köszönök el
amikor hitelen szúr.

Lénard Sándornak

Az író Donna Irma-i háza: a "láthatatlan ház"

Éltünk léckeritésén kandi szemed bekukucskált  

és elnézte, ha cifrázott cafrang csak a mérték -

mégsem itéltél minket meg, bitumen csiganyálán

elsuhanókat akik fürdőszoba nélkül a létük

elképzelni se tudják.

írtam neki, meg róla nektek a Könyvvizsgálókon, olvassátok...