Amikor elkezdtem játszani ezzel a lehetőséggel, hogy több formában is megpróbáljam ugyanazt a témát - lehetőleg azonos nívón - nem gondoltam volna, hogy egyszer megmutathatom általa, mit gondolok magáról a formáltságról. A költői modorról, amely számomra képlékenyebb, mint sokak számára - nem állítom ez által, hogy nem hiteles a költők megtalált "hangja", bizonyára akad olyan költő, akinek a vers elénk tárt, végső formáltsága valóban az egyetlen hiteles lehetőség; én szívesen játszom a formával, mert így ismerkedek a lehetőségeimmel - és egy ilyen játékon keresztül most elétek tárnám, mit gondolok a Mentális életkor kialakításában használt lehetőségekről.
A szabadversről egyszer azt írta Karinthy: azokra a sietősen jegyzetfüzetbe kapart vázlatokra emlékezteti, amelyekből (miután a költő belerakja a munkát) egyszer majd vers születik. Pikírt, igazi Karinthys vélemény, van is igaza, meg nincs is, mint akármelyik karikatúrának. Mert a szabadvers valójában a költő belső szó-ritmusolásának kiengedéséről, a saját hang minél korlátlanabb megéléséről szól, akkor a legjobb, ha valóban úgy árad ki, és utólag sincs igazgatva sehol. Saját belső asszociációs rendje az olvasó előtt - pont a kiáradástól - maradéktalanul fel kell táruljon, mivel a költő "belső beszédének" minél pontosabb rekonstrukciója (szeretne lenni), így viszont az olvasótól nem követel sokat, pusztán az elolvasást. Egyfajta önátadást szeretne - nincs igazán kiterjedt, komplex asszociációs mezeje az egyes képek belevonó tartalmain túl; s ezt a hozzáérzett körülöttest is elsősorban a költő személyiség-tükreként tárja elénk. Befogadói magatartást követel.
Szabadversben
és igen, mint az esti mesét
apu még egyszer, csak még egyszer
úgy néztük estéről estére újra, amiben ketten
szerettünk lakni - mint a Potterek vagy Középfölde -
amiben te szerettél aztán egyre inkább én is,
angol kisasszonyok házasságálmaiban például;
meg amiben én szerettem: rajzolt erőszaktól az
Esküvő monszun idején-ig... Az Amelie-t annyiszor
láttuk, hogy ha újranézzük, szinte előre mondom
(azzal a megvető hangsúllyal): Lédi Di... Lédi Di...
(s aztán felemelt hang-ujjal) Renoir! Renoir!
és igen, mint a homokpogácsa-sütést
egyet a papának egyet a mamának
úgy tanultuk a főzőcskét egymástól és egymáson
gyakorolva az egyre rafináltabb ízeket;
zsírlucskos csülkökbe és szusiba egyaránt
szerelmesen, mind a mai napig nehezen döntve el,
ha végre alkalom adódik, all you can eat
zabáljuk-e halálra magunkat, vagy az ínyenc-futószalag
mellett legyünk e inkább Jancsi-és-Juliskák
(a tortáról nem is beszélve), a fő különbség
(valójában az egyetlen): nem nekünk kell mosogatni...
és igen, tényleg úgy kezeljük a
pénzt mint a Gazdálkodj okosan-ban a
most én dobok, nem, én dobok, te dobtál...
tábla-tér-virtuális gyarapodómagunk; csak az a
különbség, hogy a lépések közt itt sokkal
több a "most kimaradsz" és ez a kitétel a
befizetendő számlákra is vonatkozik...
és igen, ezért nincs és nem lesz gyerek soha, mert
már mi is felnőttet játszó gyerekek gyerekei
papamama gyerekek csupaszív szeretet
vagyunk, az egész létünkkel és minden
örömünk játékosságával tiltakozva ellene:
fel kéne nőni.
Pedig árvák lettünk közben, félig árvák -
örökös cseréptörésben.
A forma mindehhez hozzá is tesz, el is vesz. A formált verset mondani kell, a vezetett ritmus, a rímek nemcsak mankók, tartalomközlők is. A formált szöveg szigorúbb rendje tágabbra nyitja az asszociációs mezőket - a szavak kimondásának erőteljes fokán túl közöl a ritmussal, a rímmel, a szerkezettel, komplexebb szerkezet, mint a szabad vers. Dolga lesz vele az olvasónak: el kell mondania magában, dallamot kell dúdolni hozzá, a formába kötött szöveg teljes hangulata csak így bomlik ki, csak így lesz sajáttá. A forma a költőt a szavak megválogatására készteti, s a válogatott szavak kényszerűen többet bíznak az érzékeltetésre, mint a szabad versben. A jól formált vers halmozott metaforák tömegével terhes - egyfelől tehát túl azon, hogy a forma is hozzákódol, maga a tartalom is kikódolandó, valamilyen szinten jobban rejtvény, mint a kiáradások; másfelől a forma által jobban belekövül a maga kulturális környezetébe, így ki van téve egyfajta avulásnak: ha a kulturális környezet megváltozik, az asszociációs tartalmak gazdagító tömegei merülhetnek feledésbe, és ami marad, nagyon gyakran tűnik szegényes klapanciának, rímes pihekönnyű játéknak - mert kifogy mögüle a felejtés által a súly.
Mindenesetre az olvasó szemszögéből az első részvételt-követelés a formált vers sajátos többlete a szabadvershez képest: a formált verset el kell mondani (legalább magadban), hogy valóban hasson. Előadói gesztusokat követel - és előadva bomlik ki igazán.
Szonettben
Köztünk különben korkülönbség nincsen
hiába előzlek kamasznyi tizenöt
évemmel - mikor még másztad a küszöböt
én már találtam fogást a kilincsen -
s mégis, egyformán nem veszünk levegőt:
a nyolcadjára látott szívtépő pillanat
elől beléd bújok - s belém rejted magad;
két apró lény mesélő képernyő előtt -
úgy sütsz, úgy főzök: mintha játék minden
fűszerek, ízek, tálak, serpenyők -
úgy dolgozom, s te is úgy vészelsz gondokat,
játékból élsz, ahogyan én is, kincsem;
a kocka pördül, dobjál, én jövök,
gyermek maradtunk: nem test, gondolat!
Én intermissziónak hívom a jelen költészet vezető irányát, a sűrítés-kihagyás gesztusa okán. A jó intermisszió igazi olvasó-bevonás: követeli az alkotói részvételt. Hiszen itt magát a belső tagolódást, ritmust is az olvasónak kell megtalálnia, és a sejtetés által a tartalom is sajáttá lehet, minden olvasónak teljesen egyedi módon "bomolhat ki" - amely emlékeztethet a költő által sejtetett, vagy a többi olvasó által megsejtett értelmezésekre, de soha nem fedi teljesen -; a vers személyes üggyé lesz, sajáttá; immár alkotói gesztusok által is. Nehéz kérdés a megítélése - hiszen teljesen szubjektív, kinek mennyire nyílik egy intermisszió, kinek ad bármiféle többletet, és főleg: mit ad.
Nehéz hát megítélni - pedig a világ egyfajta "modellezéséhez" számomra ez a forma a leginkább kézenfekvő, ez áll a legközelebb a szilánkokra hasadt teljességérzet ábrázolásához. S miközben az olvasójától alkotói bevonódást, munkát követel, a jó intermisszió a szabadvers szintjén árulkodik a költője személyiségéről is. Az olvasó szemszögéből persze a követelt meló, a vers úgymond (olvasati értelemben vett) "befejezése" időnként lehetetlen követelésnek tűnhet. De ha nekivág, észreveheti milyen hatalmas sejtetett tartalom: asszociációs birodalom terül a leírt szavak köré, ahol az olvasó (ha elég bátor és kíváncsi) kedvére bolyonghat.
Intermisszióban
bátor tábor. neked, nekem. nézzük megint azt.
hunyd be, majd átvezetlek tintaéj papírvizén.
holnap hétfőszerű ötfejű sárkány péntekedik.
nincs kedved. nekem se. kamuzzunk a dokinál.
mennyi is... az? annyi. hurrá. rendeljünk pizzát.
nem kóstoltam. nem szeretem. belegondol íze van.
jé ezmiez? mmmm. tisztára hajnalpárazamat.
csináljunk úgy. mint aki számol. egy. kettő. sok.
kacsamama gyerekek csupasziv szeretet.
ez az én felem ez a te feled ez a felezővonal érted?
na jó. nézzük megint azt. de holnap innováció.
megünnepeljük. létből-szünidőt. csak még egyet.
apa. csak még egyet. anya. csak még egyet...
gyerekek.
S most már megmutathatom azt is, miért érzem a legnehezebb formának mind közül a haikut. Tizenhét szótagba kell beleférjen az a tartalom, amely maga körül kell tartsa az előzőekben tárgyalt lehetőségek teljességét, az olvasó alkotóként való bevonásától a minél teljesebben megidézett asszociációs körülöttesig. Tizenhét szótag áll a rendelkezésre, hogy amit kiáradni hagysz a szabad versben, formába öntöd, vagy fojtott levegővételekkel intermisszióba köhögöd, az mind beleférjen a belőle fakadó gondolatok áradásába - úgy, hogy mégse legyen parttalan, szóljon, minél teljesebben, de szóljon arról, amiről annyiféleképpen szólhatunk. Az olvasóban horgonnyá legyen, amely köré odaáramolhat a kultúrából mindaz, amit megidéz a helyválasztás. A haiku megáll egy ponton, s az eláramló teljes világot használja asszociációs tartalomként, annak teljességét, amit érintésébe von a kiválasztott tizenhét szótaggal.
Az olvasótól rengeteget követel - de valójában ez a forma tiszteli a leginkább a verset olvasó, magában és magának azt világgá-alkotó ember szabadságát. Írói értelemben ezért a legnehezebb dió - én még nem merem kijelenteni, hogy írtam (annak teljes értelmében) akár egyetlen haikut is. De próbálkozom.
moccanatlanul
telik rútkiskacsaságunk -
vigye kánya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése