Szemhatároló

Kiss Marianna

ceruzával:
kéz. óvó fénytörés-vonal



tussal:

kétféle végtelen
között törne fényt
ne-nézz-oda kezed



olaj, vászon:

ne nézd a végtelent hogy tágul
párafolt darázsraj mindjárt iderajzik.
üveg hiába körít mindjárt zuhansz
a kinti tágult létálcarajzig.

lámpák meredt gépsora fogy nem égnek
kiélesedett növényi élet
lóg be. törne sercli fényt magának
ne nézd túl mély túl mély a távlat.

befelé ugyanúgy végtelen
ha befordul zsigeren túl tekint a szem
egymásba fonva remegő lebegő
nem telik de telik elfogyaszt az idő.

ne nézd a végtelent a fény törése
akár ha cseppet visszaverő üveg -
kapaszkodj a markolt létezésbe.
egyéb nem éri meg.



metszet (régi rajz - új nyomás):

Ne nézd a fát, ha rád hajol
suttogó hajával,
a lombja fénye átkarol
és elvisz, fel magával
ág közé, a föld fölé –
hisz látod, tornyot épít,
idők varázsa mind övé,
ős illatokkal szédít;

és rád csukódik ága font
szép rácsa mind a légnek,
és átölel a tarka lomb
– szelíd, gyengéd merénylet –
íves nyakadra rálehel
és átkarol a bánat –
ne nézd a fát, ha rád figyel,
mert elrabol magának.

Morzsák

I.
Valami elmulasztottam
valamit elszalasztottam
nem tettem meg - pedig.
Ez is pokol: hordozom a vágyát
két másodperccel az alkalma után
s úgy várok a következő alkalomra
az elhordott kinőtt vággyal a fejemen
- mint egy szemellenző
múltból és keserűségből -
hogy pont ezért
szalasztok el
valami mást.


II.

Engedd rászállni.
Engedd elrepülni.
Engedd rászállni.
Engedd elrepülni.
Engedd rászállni.
Engedd elrepülni.
minden pillanatod –
ahogy állsz (ülsz, fekszel) az
isten -avagy kisállat- simogatóban.


III.
Amit gondolok lehet tévedés is
amit elképzelek lehet őrjöngés is
csak az enyém csak rám vonatkozik
ha rád is igaz
véletlen.
Csak részben lehet rád igaz.
E részekből érzem meg
időnként
a te általam meg nem ismerhető
gyönyörű igazságaid
egészen más fűszerű levegőjét.

csoportos használati utasítás

                                                        T. M. úrnak, tiszteletlenül


Mélységes mély a múltnak kútja -
tegyünk hát rá fedőt.
Legyen a fedő a lehető legdíszesebb,
anyagára nézve öntöttvas
címerpajzzsal a közepén,
amelyen mitológiai szárnyas
oroszlánfigurák támasztanak
egy kézbeillő, kígyófejet formázó
fogót.

Mélységes mély a múltnak kútja -
tegyünk hát rá fedőt.
Legyen könnyűfém, a tetején
egyszerű, lágy nőalak,
domborított Pénelopé
fejtse fel, amit szőtt.

Mélységes mély a múltnak kútja -
tegyünk hát rá fedőt
polietilénből. Karbonból.
Üvegszálas erősítésű műgyantából
valamilyen geometriai mintával,
vagy anélkül.
Hófehéren, mint a tiszta lap.

                     Helyezzük a kávára
                     Illesszük a peremhez
                     Helyezzük nyomás alá
                     Ellenőrizzük, légmentesen zár-e
  
                     Nevezzük el
                     Egyszerre
                     Három
                     Kettő
                     Egy
                     Most.

Hangminták IV.

Vész esetére
Ha viharba kerülsz
a kormányra ügyelj -

fohászkodni ráérsz,
ha megmenekültél.


Humorisztika
Hallatlan öröm
hallgatni azt,
aki kineveti a saját létét
alkotó rögeszméket


Színészkirály
Tudd, mikor játszod,
amit érezned kéne!


Tradíció
Ha segítségül hívod ismerőit
lehet, hogy megérted
a magyarázatát,
de nem a tradíciót -

azt ugyanis nem megérteni,
hanem hordozni kell.

Tudatformák katalógusa

A tudó tudat neveket ad,
tudja a neveket,
a nevekben tudja a dolgokat -
a dolgokban csak neveket tud,
a nevek katalógusát,

halotti ima.

A keleti tudó mérete a zérus.
A nyugati tudó mérete a megszámlálhatatlan.
De mindkét pólus számol.
Első botlásunk: a szám.
A második a tagadása.

Nem tudva tudják a titkot a nők,
hogyan válhat kettővé az egy.
A titok tudása, tudva tudása
a meddődég.

Csak a férfi oszthatja meg a nőt.
Isten és Sátán: férfi.

A férfi magában
csak szart "szül" -
ezt olvasod.

Hangminták III.

Ami
Ami legjobban fáj
arról nem beszélsz.


Vakság
Életem folyamatos sértődöttség
mondta - aztán rágyújtott.
Hiszen
csak az sértődik, aki sért.


Aszkézis
Lemondani
csak
arról lehet,
amit birtokolsz!


Doktori
Minden tudományod
semmivé olvad
szeretteid
egyetlen jajszavától.

Csillagaim III.

Weöres

Úgy kéne: látszólag rongyra a rongyot

sző a mesélő, s észrevétlen

rétegzi alánk igazát –

rongyszőnyeg szőttes jámbora, mondod,

hát emeld fel, ha tudod,

tonna-nehéz ez a játékszer –

mindössze egy élet szövete,

látszólag pamutállat, piheafrik

szívben a kóc,

de belső rend lükteti szőttesbe zenéjét,

puha gyapjút tonnás végletekig,

sározhatod össze hiába –

mint a pacsirtahang,

felfelé gravitál, túlcsordul,

visz fel a napba –

úgy kéne végigfeküdni rajta,

olyan bátran, ahogy a gyerekek.

Csillagaim II.

Pilinszky

Önmagát feszítő víztükör,

a fodrozódások fájdalmát a szél,

a szélkelte borzolja bele –

de önmagát feszítő víztükör-

volta önmagában is eleven fájdalom –

élete e feszítés, a mélység

mozdulatlansága, s e mozdulatlan

gyülemlésben a várakozás

készenléte fel, domborodó felszín felé

amit szélkelte fájdalma fodroz –

s mit nem néznek immár a csillagok,

csak szürke ég nézi a szürkeséget –

így kéne viselje a szív

a kétfelől is gyülekező túlnyomást.

Csillagaim I.

Hamvas

Úgy, ahogyan kihajítja a piedesztált,

s róla a két alaptémát: a halált és a szerelmet,

hogy akadálymentesen éljen és haljon,

idején, nyíltan, éberen –

ahogy megürül a tragédia helye benne,

hiszen keserű-groteszk vergődéseink

elsősorban nevetségesek –

de nevetnie mindenkinek

csak magán szabad, s a másikon akkor,

ha megsimítja benne önmagát:

a másikban a maga részét,

részvét-teli gúnnyal, mint a tükröt

a nap mint napi borotválkozás után -

lélegzetet is így kéne venni,

Az empátia ekkora szigorával.

Egy másik ismeretlen Shakespeare-töredék

Mi érne fel a puszta lélekkel
a mámorok közül?
A dohány bódulata elveszi az
illat és az ízek egészét,
a pálinka fogatlan vénembervilággá
pépesíti az érezhetőt,
az ízes pancsok rafináltan ingerlik
a semmit,
még a bor, talán a bor
mutatja fel, mint áldást egyedül,
- bár önmagának alatta marad -
amit a mélyebb bódulatok mérgei
örökre nyitva hagynak
- hogy ott is fújjon eztán a szél,
libabőrös borzongásoktól
a teljes fagyásig,
ahol eddig nem volt
érzett tested -
a kenyér íze sötét és sűrű
mint a vetésnek ásott föld,
de eső után, kelesztett-sárosan -
a hús a zabálható agresszió:
odasült sava-folyt galvánelem,
a tojás a kiszürcsölt jövő
embrióillúziója és a
szájat sebesítő álmodozásé,
még tán a gyümölcs, ribizli, szőlő,
eper és barack, s az alma
édese-savanya visz a legtovább
a mámor fénye-útján,

de mindez test.
Mind halovány utánzat
a lélek ízeinek mámorához -
amit csak az istenek
ismernek, az istenek és
a tömeggyilkosok,

és mi, többiek csak akkor
ha önmagát száj-ízünkül adó
elektromosságként harapunk
egymás önként felajánlott
életébe -
mi érne fel a lélek
ízével a mámorok közül?

Hangminták II.

Édes otthon
Mikor már az űr teljesedik
tömeggyártott mannák ízeit
üres lakásban függöm



Tét nélkül
Elszalasztott lehetőségek
tolakodnak az emlékezeted
startvonalán -
ki legyen a befutó ma este.



Frankenstein sír
Megpróbáltam
igazat hazudni -
de azt
nem hitték el.



Konklúzió
Nincs meg
a tiszta hang
még mindig túl sok a
szóstatiszta.

Dzsézn-relikviák IV.

Szomorú zenészek

Azt mondják, ettől könnyebb
szomorú zenészek jönnek,
azt mondják: megvigasztalnak,
ne adj esélyt a dalnak!

Öld meg a szólógitárost!
Ne adj esélyt a dalnak -
ne tépje tovább a húrokat,
a gitárt meg verd a falnak!

Öld meg a basszusgitárost!
Ne adj esélyt a dalnak -
ha a füledbe jut
a ritmusvasút
zárd be a füled! Ne halljad!

Öld meg a dobost, a dobost!
Ne adj esélyt a dalnak -
a tamokra szakíts lukakat
nem olyan bonyolult feladat...

Öld meg a zongoristát!
Ne adj esélyt a dalnak -
a hangszert ejtsd le magasról
amikor pont alatta ballag!

Öld meg a zeneszerzőt
ne adj esélyt a dalnak!
Öld meg az operaénekest
ne adj esélyt a dalnak!
Ne öld meg a komoly-zenészt
azok maguktól éhen halnak -

Azt mondják ettől könnyebb
szomorú zenészek jönnek
azt mondják: megvigasztalnak,
ne adj esélyt a dalnak!

Szegény
zene, fehér
kottalapok, pöttyök -
A szívem szakad bele
ahogy a papírról a fülembe jöttök!
A legtisztább üzenet
de inkább fogd be a füledet!
a hangok
az életedbe marnak -

ne adj
ne adj
ne adj
ne adj esélyt a dalnak!

Végezetül
az életét kilesd,
igyál egy felest,
s egy magányos,
sötét utcasarkon
öld meg az énekest!

Gyászbeszéd

                                 március idusi


Oh, ti eszmék, ti mind
kik tábort
állítanátok,
kondért
a három lábra,
kik hő tüzet csiholtok,
ahol főne egy
nemzet (süllyed el)
egységvacsorája!

Az üzlet
ami ma a tűz lett!
Csak a botor
robotol.
Értelmetlen epizód
az ünnep.
tömeg verődik
szónok szónokol.
Szóval
még nyelvre tűznek
procc kokárda
masnis költő:

úgy emlegetnek mintha
lennél még minta -
holott!
Nadrágjába vizelne a hőse
a mainapnak
(nem bírná ki ő se)
ha nem lennél
ki tudja hol
elkapart halott!

Bár lehet, ha
ma lennél,
önmagadhoz
már Freuddal se mennél,
dal se lennél,
(afféle nemzeti)
mi egész
honára rászól:
gyújtó lobbanás!

Most bent
hol vér van, nyál van,
ebédet emészt
az elkeseredés -
míg kint idő emészt:
most is tavasz,
s időnként újra nyár van,
s az egész
megemlékezés
mégse téged gyászol -

plakáttá gyaláz.

Dzsézn-relikviák III.

Szomszédpokol

Sorakozó! Takarás!
Élsz még?
Igen ez a nem, vagy nem vagy?
Kiveszed a részt még?
Élsz még?

Öregem, ezeken a csöveken
a závár, az te vagy, de te vagy
fogadd el, hogy
kellesz a köveken
a betonon te csillogsz, ez a tiszted
kiszórnak, mint egy zsizsikes
zacskó lisztet
élsz még?

Majd nézem a tévét
hátha látlak, haláltag!
Majd nézem a tévét
hátha látlak, haláltag!
Majd nézem a tévét
hátha látlak, haláltag!

Mi megvitattuk a sorsod
de a tied ez a
puha laza vérzés
milyen érzés?
milyen érzés várni
a bármire?

Ott otthonod konok homok
hegyek egyebek meg a tenger
mi megvitattuk a sorsod
de hát lehet hogy te már
nem is vagy ember!
Mondd, mi az az idegen anyag
úgy a tarkód táján?
Olyan, mint az elkenődött
pépes szósz a
csecsemő száján -

nézem a tévét
hátha látlak, haláltag!
Majd nézem a tévét
hátha látlak, haláltag!
Majd nézem a tévét
hátha látlak, haláltag!

Mi hiába beszélünk rólad
mert neked az a
romalak az otthon
milyen érzés?
Milyen érzés várni a
semmire?

Korommal, fémmel spékelt falak
csak a lukacsos vakolat
mi megvitattuk a sorsod
de azért lehetsz nyugodtan
magad alatt!
Mondd? ez a sírod?
Ez a meszesgödör
ez a meszes gödör?
Most melyik vagy ezekből, figyelj?
Ez a kar, az a láb, ez a fej?

nézem a tévét
hátha látlak, haláltag!
Majd nézem a tévét
hátha látlak, haláltag!

Az utolsó keresztény

Megítéltettek már mindenek?
A csorba tettek? Ora et labora:
zsámoly nyers deszkáján térdelek -
görnyedt egész nap hallgattam a szóra.
Halántékomon tompa nyomás
hogy minden, minden hiábavalóság,
sárba csüng az úrhoz szárnyalás,
sárba vetnek ágyat a zsolozsmák.
Ítéltettünk már? Talán csak élünk
ahogy a hajszál gyöngén, tétován,
óvatos-vakon tapogatódzva
nő a rég holt isten homlokán.

Az utolsó pogány

Megsebzett éjbe karcolnak a fák
robusztus ujjuk aprókat remeg,
mint ütközetbe hajszolt katonák
merednek rám a nedves levelek -
mint testre váró, éhes oszlopok
mered fel törzsük sajgó éj-hada,
mintha hiába ásott korpuszok
kipárolgása lenne mind a fa,
üszkébe bújó jajszó a varázs -
holt ágaiknál melegszik a lábam,
úgy lüktet, fullad, pulzál a parázs
ahogy a vér az elszorult vénában.

Egy ház

Ó, Uram, te nékem ismeretlen!
Kit annyiféle forma hirdetett:
tanúságtétel, dallam, épület -
s ki legtöbbünkben mégis épületlen!

Hogy megszülettem, neked született
egy újabb házad, és ha méregetnem
kell is imád, én nem vagyok hitetlen -
ha meghalok, majd nyújtsd a kezedet.

A Kijárat évritmusa

Viszi a szél, pörgeti a szél, április szele, május szele
június ígéretszele augusztus lomhán mozduló
majd villámot zivatarló szele, a jóllakásé -
szeptember nosztalgiájának szele,
október éles, határoló szele
viszi a szavait szerteszét.

Megtanulja - de mintha mindig tudta volna mennyi fér bele,
igazságmagvat gazdagra érlelni, hogy való
felhúzni mint ruhát a történetet, nem baj ha másé,
fényképet állni a hallgatóság ah-ja, ó-ja közt
bárkit felülről értékelni doszt
jó-e, rossz-e - pörgeti a szél.

Úgy érzi 
nem kényszer a megcsavart valóság
csak álom, éber álom.

Bort érlel lassan a szüretelt, darált,
préselt szemekből a november,
jár az igazmondó szél a meggyötört
árva szőlőtövek között.
Kifosztott arccal szégyenkezik a kert
mérges gázok erjednek pince mélyén.
Hol vannak éhes szavai és hol a jóllakottak -
hol vannak a seregélyek -
hol a  szőlőt tőről kóstolók
könnyed tőről tőre lebbenése
illanó olaja a nyárnak -
présbe törték a szőlő húsát, vérét
majd csorduló, mámoros éjek
bő, zamatos, zajongó farsangja éli fel -
a féktelen éjek szomjúhozó garatán
csusszan le részegen a suttogni való,
míg csömörré, undorrá nem bukik.

Nedves szél összehordta, bor locsolta holt avar
széllel már nem pörög - a szónak súlya van,
nedves nyálkát húz az ajkakra, ahogy lehull.

Persze egy érzés, hangulat
ez is, elmúlik a tavasszal -
de így fordul az év, így fordul januárba:
avarba bűvölt gyökérzetével
mozdulatlan lépve a
jeges szembe-szélben.

Két beszélgető vers ellenpontjaként

Forrás: http://moly.hu/karcok/189671

Tomas Tranströmer:

Boltívek végtelenje

A román stílű székesegyház mélyén
félhomályban tolongó turistahad.
Boltívek áttekinthetetlen lánca;
sátruk alatt itt-ott verdeső lángok.
Egy arctalan angyal karjába zár
s úgy suttogja, minden porcikámmal hallom:
"Örülj, hogy embernek születtél!
Bensődben boltívek rengetege,
bárhova fordulsz, újak sora nyílik,
végestelen-végig, örökkön örökké."
Könnyező szemmel,
hunyorogva
botladozom ki a napra,
a piazza csendéletébe
Mr és Mrs Jonesszal, Tanaka úrral,
Signora Sabatinival
s bennük a boltívek végtelenjével.

Győrffy Ákos:
Regensburg

Ahogy élnem kéne. Ezzel a szánalmas mondattal
kezdődik minden. A vörösmárvány sápadt erein
húzom végig az ujjam. Az oltár előtt két gyerek
áll összeölelkezve. A padlóba süllyesztett sírokon
verekednek később. Vakuk villognak, érzem a
kupola ívét, azt a hajlásszöget, ami az egészet,
engem, összetart. A nyitott kapukon át bezúduló
fényben két apáca áll. Csak a körvonalaikat
látom, a huzat felém fújja a belőlük áradó
öregségszagot. Mikor majd átlépem a küszöböt,
az odakinti hőség elolvaszt bennem mindent,
csak valami erősödő zakatolás marad, az agy
és a szív konok lüktetése a nyálkás sötétben.
Mintha a testem minden apró darabját külön-
külön érezném. Az a benti hűvösség nem
létezik kint, az ég alatt.



shizoo:
Boltíveim

Ahány napunkba füstöl be az alkony
csarnoka mélyén ahogy morzsolódik
lombja alatt még annyiszor alszom.
A tenyerembe mint simul a jó hit
a kérge úgy simítja vissza markom
levelével szélbe borzolódik
gyökértől ág-bolt-íveit csavargom,
míg fénye fel, susongó légbe lódít –

Ágvilla öblén támasztom a térdem
a mennybolt íve mint fölénk terül
hajló füvekre, fákra mosolyogva -
kapaszkodunk, a tölgy, a lomb az éjben
így, vétkeken túl és védtelenül
kapaszkodunk a tétlen csillagokba.

Általános leszerelés

Vesd
már le ezt
a harci mezt!
Hogy melyiket?
Ne viseld
egyiket sem.
Soha egyen-
ruha rád ne telepedjen!
Tanuld helyette léted
sziromló titkait -
szíveld azt, aki élni,
nem pedig ölni tanít;

ki hegedül majd teli
csordultig szíveket
ha neked
falánk apánk
a Sors az urad,
s nem anyánk:
a Szeretet?

Színed ne keresd:
rendszert ne segíts,
ne gátolj -
összeomlik úgyis
magától.
Ne számolj
nem jön tőle közelebb
a távol.

Dalolj bibéket,
félénk, régi terhet,
áldó igét,
ágaskodó szerelmet -
hogy tavaszba
akár ha gazba,
virágul vessen el
az égi Gazda!

Ne öltözz önként
soha vasba!

                      (1994-2012. ...soha nincs készen)