Az utolsó pogány

Megsebzett éjbe karcolnak a fák
robusztus ujjuk aprókat remeg,
mint ütközetbe hajszolt katonák
merednek rám a nedves levelek -
mint testre váró, éhes oszlopok
mered fel törzsük sajgó éj-hada,
mintha hiába ásott korpuszok
kipárolgása lenne mind a fa,
üszkébe bújó jajszó a varázs -
holt ágaiknál melegszik a lábam,
úgy lüktet, fullad, pulzál a parázs
ahogy a vér az elszorult vénában.