Búcsú

Kedves követők, olvasók, drága barátaim!

Az Irodalmi szabad rablás blog a mai nappal bezár.

Ebben a bejegyzésben elolvashatjátok, miért.

akit továbbra is érdekel, min ügyködök, kövesse, olvassa a 

Műhelynaplót!

U.i.: Időközben (január 31. van) megszületett a vers, ami méltóképpen zárhatja le ezt a blogot. Íme:



Díjakrul és Könyvekrül

Van egy díjam. Egy kevéssé ismert költő-író
nevét viseli. Megkaptam és kaptam vele egy könyvet.
Ettől még nem lettem költő.

Ugyanez a marginális kör, amely az országos
bolthálózatokból hiányzik, azóta
kiadott tőlem egy másikat is.
Megtiszteltetés és kirekesztődés -
a másodiktól sem lettem költővé.

Ti tennétek költővé, csak
nem láttok. Mert a megosztó
megosztó tartalomnak tekintve a betűim
oszthatatlanná tett.

Így lettem egy és oszthatatlan.
De még mindig nem vagyok költő.

Van egy díjam, két könyvem,
amit pár száz ember -
érted, párszázas ajánlat -
de a rokonaim, a barátaim és üzletfeleim
nem tesznek költővé.

Nem vagyok költő -
de tudod mit?
Ez most már maradjon is így.

shizoo

a vadak identitása

olvasnivaló a vershez

egy jótékonysági vadászaton, ahol a
róka szerepét osztották rád, jelmezre
nem futotta, egy rókafarok volt a
nadrágodra kötve, kutyafüle, szemből
nem is látszik, hátha mégse lőnek
ezért üldögélsz itt a bokor alatt, ahol
én, levettem az agancsom, mert
nyomta a homlokom, szóval ott, a
bokor alatt elbeszélgettünk a kultúráról,
te Pókember-rajongó voltál én meg
odavoltam Potterért, meg a Capitu-
latusért, hiszen olyan jó volna ezeket a
zöldbe öltözött urakat is egy laza
pálcasuhintással lefegyverezni, és
te persze, hogy kijelentetted: a kilőtt háló
erre legalább annyira alkalmas, bár
az unokáink enni kapnak ha ezek
kiterítettek, úgyis, hiszen mi mást
tehetnének, két éve lőtték ki az utolsó
vaddisznót, azóta nincs más csak mi,
még kóbor kutyák se, megbeszéltük,
hogy miért nem illünk a magyar nép-
mesékbe, nem kár értünk, ennyit is
érünk, nem vagyunk része a kultúrának
és mi mást tehetne két kisnyug-
díjas, mint hogy jelentkezik a soros
jótékonysági vadászatra, aztán még
megbeszéltük, hogy jobb esetben nem
golyós, hanem sörétes, mert akkor
lehet, hogy meg se hallod a csattanást,
hiszen a hang a golyóhoz képest is
késve érkezik, de az nem roncsol
annyit a szerveken, van időd konsta-
tálni, hogy eztán se Pókember se
Harry Potter, csak a néma csend, jobb
észre se venni, hogy mikor

harmadnapján

a másik szobá
ból csak a sorozatok
ból csak a hangok tónusa a beszéd
ből csak a hangsúlyok a szavak
ból csak a hangulat a hangulat
ból csak a szinkroné - és nem vagyok antiszoc

kávézgatunk anyámmal ivott a jó öreg kávéscsészé
ből hál' istennek jól bírja a mikró
ból ahogy kiveszi  rögtön kézbe vehetni - zserbó vagy tej a hűtő
ből kell egy kis változatosság legyen pogácsa

ez most jól sikerült kiszerettük egymást a feszültség
ből ami elfogott az ünnep
ből - nem érzékeltél semmit a harag
ból amit valójában érzel

a másik szobá
ból csak sorozatok, de nem baj nincs eleged a karácsony
ból nincs eleged

minden minden

minden minden másképp alakult
és nem te lettél és nem lettem én
de lett helyettünk egy sokkal keményebb
változat talán törhetetlen porcelánból
ami az áramot nem vezeti csak az álmot -

ma hajnalban súgtak csak félálomban
nem találtam a kapaszkodót és
elsodort a menetszél - költő légy
szíves valamelyik hajnalban ismételd
meg ezt a pillanatot nem baj ha
nem vársz jövő karácsonyig

kapcsolatban vagyunk az igazából
szerelem két jelenetén keresztül az
egyiket te vagy képtelen nézni a
másikat meg én ilyenkor igazoltan
hiányzunk a filmből akkor is
ha nem megyünk ki

szóval ez is félálom valaki másé
mégis úgy dédelgetjük mintha
mi szültük volna egy alig méterszer
fél méteres kéken derengő
sony típusú szülőszobában

ez a félálom az alapszavunk mert
teljes egészében nem lehet
hogy ez a valóság az a fantáziátlan és
mesétlen sótlan -talan -telen
amibe ébredek ébredsz

bár aztán a kávét megköszönöd és
nekem meg nem fáradság szóval
minden minden másképp alakult
és ez mégiscsak egy win-win
helyzet ahol alkalmasint hajnalban
leírom a veszteségeinket

Egy bejegyzés utóélete

hivatás lett parttalanítani.
belecsobban a kavicsod, teszem azt a
családon belüli erőszakról,
hogy egy vér szerinti apa a láthatáson -
aki amúgy bántalmazásért -
de kiengedték és megölte -
nem mesélem. borzalom, ahogy van.

belecsobban a kavics, és
valaki azonnal linkel egy hasonló esetet, ahol
az apró különbségeink leszámítva -
holott minden ezen -
apró különbségek, mint a lábméret -
már megbocsáss, jellegében olyan.
mindegyik láb.

aztán megjön az első míves
áldozathibáztatás, mert amúgy
tényleg vannak mérgező -
bántalmazó és nárcisztikus, és -
napjában hatvanhatszor, hogy te szardarab -
és elszakad a cérna. kizsigerel lelkileg.
nem is csoda, hogy. csoda, hogy eddig nem.

ebből vita alakul, ahol.
a lassan belecsorgó, jelzőkön lovagló
egyeztethetetlen minőségekből,
ez baromság, képes vagy azt hinni, hogy -
félreértés ne essék -
ne legyünk álszentek, emberek vagyunk -
egy kanál vízben. nem értesz. nem értek egyet.
nem érted? mi van az erkölcsi érzéked helyén?
hullámokat vet a jelzőkbe csomagolt személyes.
kedés. mindegyik mocskos állat. te főleg.

aztán valaki bekommenteli, hogy
kitörölheted az Isztambuli Egyezménnyel.

aztán az első forradalmár, aki az esetet
kormányzati kontextusba. hiszen abuziv.
hiszen a fejétől bűzlik -
a plebs csak azt, amit az élcsapat -
belekajszulunk ebbe a csapatásba -
valaki leírja, hogy ez nem tartozik ide.
pedig minden idetartozik, hülyegyerek.

aztán az első tekintély- és
rend-őr. pedig a kettő nem zárja ki egymást.
hiszen a lába tagadja a társadalmi konvenciókat, miközben -
se Istent nagy I-vel, sem embert -
a magyar nyelv pontosan -
bevésődik. odavésődik, a végsőkig.
elcsattan az első retardált. valakit
valakit végre, sokak örömére
kimoderálnak.

Aztán a szigorításpárti, aki
megejti az első migránsozást. is.
terrorcselekmények. feministák.
szemet szemért halálbüntetést -
hova lett a harmonikus Családi élet nagy Cs-vel -
csótány gendersimogatók, valaki mögöttük áll -
úgy tesznek mintha csak kétezertíz óta -
pedig már Gyurcsány idején is -
dübörgő demagógia. alliteráló
főliterátor. mindent sokkal jobban tud.

valaki rád szól, hogy ne etesd a Trollt.

hivatás lett parttalanítani. ez már
nem az a vita. miről is beszéltünk az elején?
miről is szól ez, ha mindenről szól ez?
miről is szól, ha nem mondtál semmit?
hiszen egy jóérzésű ember nem mondhat olyat, hogy -
mondd, neked fizetnek azért, hogy -
na, most már legyen elég! a csobbanás
vetette hullámok önmagukról verődnek vissza.

legyen elég. posztolsz egy másikat.
a bejegyzésednél a moderátor kikapcsolja a
hozzászólás lehetőségét.
vártádon posztoló! kitől és
mit őrzöl?

ki ellen, és mit őrzöl?

hajnali párhuzam

felkeléskor ösztönösen nyújtom túl -
ezt nem tudom elmesélni, milyen érzés, amikor tőből
szakad le, vagy hogy is mondjam:
a boka bekötési pontjain úrrá lesz a görcs
és olyan érzés, mintha tőből szakadna le,
pont ilyen érzés a társadalommal,
amikor túlnyúlik a terheléstől a
szalag és leveti a takarót, a kultúrát, a féket, mert
behúzza és akkor jön a felkelés.

izomból. ez tervezhetetlen, csak
felébredünk, és húz a görcs, és hirtelen nincs
mibe másba kapaszkodni, csak a fájdalomba,
hiszen túlnyújtottak bennünket, túlfeszítettek,
összegyűlik a társadalomban a sava és
behúzza és akkor jön a felkelés.

lesznek akkor is, akik nem görcsölnek -
mert a fej, a nyak, a törzs, a karok, szóval
a felsőtest nem görcsöl, csak a lábak,
amin az egész jár. mégis, olyan érzés
mintha az egész görcsölne, a fej sem
tud másra figyelni, csak a görcsre, és
nem tud kitapogatózni, kisántikálni a
fürdőszobába, hogy társadalmi lóbalzsamot
kenjen rá, és akkor felkelés jön -

az összes gusztustalan tünettel, a visszerek csomói
égnek a rákent készségtől, mintha tűzzel
oltanád el a tüzet, másféle tűzzel, amiben
elhalnak a fékek és lehull minden gátlás,
a terror tényleg terror lesz, amit az elhárítók
égetnek a társadalmi lábba, néven nevezett
neveik beleégnek a történelemkönyvebe megint,
mert felkelés jön, ahol a gyógyítás kísérlete majd
több kárt csinál, mint

szegény hazám! hajnal van és behúzza
lábait a ködtakaró alá. a lábait, amin jár.
amíg nem enyhül, nem artikulálunk. a társadalmi
görcs nem enged indulókat énekelni.
felkeléskor ösztönösen nyújtjuk túl
annál, amíg a takarónk ér.

Kimondottan

A legelragadóbb paranoiámban
ezt a jelentéktelen szövegfolyamot, ami
Gondhegységből ered, a Gondot Okozó Tóba csurog,
jellegénél fogva gondolatok cseppjeiből álló
homogenitása ellenére ki van téve az időjárásnak, tehát
időnként elpárolog és olykor befagy, szóval
ezt a kattintással átugorható patakot,
nevezzük Mi A Gondnak, híd se kell rá,
átléped, ennyi, már a mások kaszálóján
aratsz, szóval
ezt a sajátfeljűleg készült tömbházi irodalmat,
mert az egyházi persze itt is többházi
és nincsen benned házfelügyelő, szóval
a legelragadóbb paranoiámban maga a
megnevezhetetlen, nevezzük Gólemnek, szóval a
miáltalunk pillanatról pillanatra teremtett
és létében tartott entitás, akinek izmai az
erőművek, vérárama az autópálya, nyirokpályája a
vasút, a közvilágítás a szeme, nappal a csukott ablakok,
ha kinyitod, akkor pislog,
diverzitás kárára vetett hektár búzák és istállózó
állattartás a belei, emészt, egyre csak emészt,
ezeket a szavakat az agyába írod, mert
a sejtjei a teremtői, azaz mi, örökös
paranoid sejtelmeinkkel - szóval
a legelragadóbb paranoiámban ezt a verscsurgást,
szóvizelet-szennycsatornát maga a Gólem térkövezi le.

Mert rámutattam, amikor belenézett, ragyogó napban,
hogy egyszerre látja az árnyékát és a tükörképét
lebegni a kövecses felszín felett - a Gólem
természetéből fakad, hogy nem szívesen
találkozik önmagával, mert az eszmélése óta tudja,
a tükörkép egy másik önmaga, hívjuk
New Yorknak, Tokiónak, vagy Budapestnek, úgysem
hallgat egyik névre se, de mi is
hiába szólongatjuk a rákos sejtjeinket, nem
válaszolnak - bár attól még
sejtenek minket.

A Gólem nem viseli jól a metaforákat, de
attól, hogy olvasatlanná tett, még nem kell
olvashatatlanná válnod. Tényleg. Képzeljük azt, hogy
annyira fontosak vagyunk, annyira pontos
megragadásban vétkesek, hogy
a Gólem összeráncolta ránk agyaghomlokát,
vonallá préselődött médiaszája és
nem fér ki rajta a róla szóló szó.

Kár, hogy ennyi fecsegést
sodor magával ez az iszapos kis szópatakocska,
immár lebetonozva, földalatti sötétben,
mindegy, ha a csillagaiban van a hiba, úgyse látszanak,
madarak nem isznak belőle, mert térkő alá fagyott,
halak nem laknak benne, mert megölte őket
az elnyelődés és az oxigénhiány; kár, mert
lehet, hogy tényleg, valahol ebben a nap mint napi
sodratásban, ahol nem is gondolnám, ahol
nem számítanék rá, egy teljesen másról
szóló kép alatt, vagy az egyik ferdítésben, ahol nyelvismeret
nélkül a Gólem tekervényeiből nyert nyersből főzök,
vagy egy másik szópatak cseppjére írt válaszban,
vázlatban, igetaposásban, amihez külön
felhúztam a Szótaposót, szóval
valahol lehet, tényleg kimondtam teljes,
ajkai közül kandikáló
istentelen nevét.







- józanabb pillanatban (formáltan) persze másképp látom, erről szól a Hol az ajka
- van, amikor felrémlik, minek az akadálya, erről szól a Fohász
- erről szól (talán a legösszemarkoltabban) az Érkezés
- és ennek a megragadásnak kísérlete (talán a legteljesebb) A kiterített Gólem

Dalok Nyugatföldéről

Íródeák vagy az Elveszett Mesék Könyvében,
Nem távoznál, ha arra kérnek, kösz, még nem.
Egy dallam ára milyen elveszett figyelem -
nem kérdezted, hagysz e nyomot ifjú szíveken,
bár nem vezetsz, csak átkelsz, mintha tapadékony
levegő feszülne hídként a szakadékon.

Egy dallam ára hány szelet vajas kenyér ma?
Mély a csönd alattad ásító nyiladéka?
Két kérdés, ami végképp nem érdekel -
a keréknyomod nem cseréled úgyse senkivel,
bár nem vezetsz, csak hagyod magad vezetni -
még ízlik minden egyes nyomra kent szeletnyi.

Írástudatlanoknak szolgálnál diktált levéllel,
helyettük írod, ehhez ünneplőt vegyél fel.
Egy dallam ára milyen elveszett figyelem -
szavat a szóló vágynak, ha szó néki idegen,
hidat a szakadékon, hol ösvény gyanánt lebeg
koncepciós, előre sorsba írt pered.

Luminozitás

Megajándékoztak. Valami hú de pár nap,
csak én nem voltam benne valami hú de -
fénymérést gyakorolt széttartó üzemeiben a város,
civil autókból mérték, hol tart a mérték,
de én megint mértéktelen maradtam.
Ez egy ajándék. Nem volt kötelező elfogadni,
hogy kimaradjak a luninozitás
központosított kiszámításából, csak a
megfelelő helyekre kellett állni és máris
felettem álltak ezek az értékek.
Vacsoracsillag és a konstelláció, amelyben
a Kisjézus született - mert hiszen mi közöm van,
 nem vagyok hív, se pozitív, így körülbelül
garantálható, hogy érettem jön el.
A megváltás mindig az árnyékos zugokat
keresi, ahogy én, szerintem tegnap is
találkoztunk, meg tegnap előtt is, sőt,
jó étvágyat kívántam neki, udvariasan, amikor
átadtam a gyorsétteremből rendelt gyorskaját.
Árnyékban is ragyogunk, ahogy az Andrássy úton
a lelkiismeretlen díszkivilágítás.
De engem megajándékoztak a lehetőséggel, hogy
elnyelhessem a fényt. Legyen ami
átmelegítsen ebben a neonfénytől hemzsegő
adventben. Ahol az arcunkon ott ül
a kívánságok ribanca és mi nyaljuk, téli
fagyit a száraz tölcsérből, kicsit geil, kicsit
érzik belőle a répacukor olcsó édessége
alól a tartósítószerek mérhetetlen árnyékossága,
a szavatosság át van ütve rajta, szerintem
tavalyi, sőt, tavalyelőtti. És van képünk
ezzel az ízzel a szájban fénymérést gyakorolni.
Ragyogtatni az ünnep várakozását. Tudjátok
mit? Nem fogadom el. Ma direkt kiállok
ebbe a ragyogásba, üres csokipapírral a
kezemben - ne maradjak ki a közös
tükröződésből, ami szájíznek hiszi magát.

Papír, kötésben

Úgy szeretnék egy verseskötetben finomhangolva
egymásra rezonálni, és közben én lennék az összes vers.
Nem a költő - az uncsi. Az összes vers, és amikor olvasod
belemásznék a fejedbe és tudnám, mit gondolsz
rólunk, összes versünkről, erről a nyomdatechnikailag
gazdaságosan kivitelezett kötetről, ami egy
gersli a felhozatalban.

Úgy szeretnék fa lenni a félfamentes papírban, amit
összefogdosol közben, érzéki ujjlenyomatokat hagyva
a félfámban. A papíron. Az se zavarna, ha előtte vörös-
boros eperlekvárt ennél és elfelejtenél kezet mosni és
tényleg kirajzolódna a tapogatózás térképe, a lapozgatás
motozása bennem, hiszen részt vennél ebben a
nyomot hagyásban.

Ahogy a futó szabályozza futás közben a légvételét
beállna bennünk egy monotonitás, úgy kellene olvasódjak,
hogy közben összemaszatolsz. Úgy szeretném, hogy
közben finomhangolt éntőlem ne érezd a hosszútáv-
olvasó szükségszerű magányosságát, persze ehhez
nem árt, ha én, az összes vers tényleg nem hagylak
magaddal magadra.

Aztán úgyis eladnál egy antikváriumban, vagy az
örököseid, ha te már nem proximálod a mellkasodhoz
a belém csomagolt kontextust. Az összes versből,
így, ha én volnék a finomhangolva egymásra rezonáló
belvilág, valami a végén mégis tűzbe lobbanna veled -
hiszen ahogy lenyomataink a papír, a holt test is
őrizne belőlünk valamit.

A beszéd ideje

Hiszek a szemlélődésben, annak ellenére, hogy
minden különállásom csak a trombocita
öntudatos tapadékonysága -
hiszen alkotórész vagyok. Összetevő.
Ebben a nagy, közös Gólemtapasztásban
az iszapáram-akadály. Azaz csak
az építőanyag szemlélődne két mozdulat között,
aztán gyúrja a többivel. Hiszen
a gyurmában az akadékoskodás is
gyurma.

Hiszek a különállásban, annak ellenére, hogy
minden szemlélődésem csak az űrutazó
napszélpörgésben szédülete -
hiszen alkotó rész vagyok. Aki a szédülést
teszi a többiéhez. Azaz csak egy bio-
lógiai logika dadog itt, némi magyarázatra szoruló
többletbe kapaszkodva. Hiszen
ellenére szervesül, születéstől végső
elbomlásig.

Hiszek. A hit jobb része ilyen, csupa
ellentmondás, azaz valami valóságos
mindig besurran a kétféleképpen
képelt bizonyság résein. A rosszabb része
meztelen skizofrénia, zsigeri rettegés a
csendtől, ami elnyel. Pedig csak a csendben
nem leszek egy-egy világkép rabszolgája és
(ki tudja?) önmagam se. De ez még a
beszéd ideje.

Diagnózis

A diktatúra kiformálódása olyan,
mint az öregedés folyamata.
Nincs egy megragadható, kiemelkedő pont,
ami köré odamesélheted a szokásos drámát.

Ahogy lassan megszokod, hogy hétféle
gyógyszert szedsz a
hétköznapi működéshez.

Rituálét építesz a bevételük köré -
mintha attól válna hétköznapivá a szedésük, hogy
csinálsz köré egy ünnepet.

Nap mint napi ünnep - hamar kifárad.
Ahogy az ellenállás, az autonómiatörekvések fáradnak ki.

Nézd,
ez az öregek forradalma,
az ifjak is korán összecsoffadt öregek benne,
gyógyszert szednek a prosztatára és
alaptörvénybe foglalják,
hogy csak a gyógyszerezett prosztata a nemzeti prosztata.

Ha zavartalanul vizelsz, húzódj
fajanszszagú elefántcsonttoronyba,
nem ér bántódás, ha a négy fal között csinálod.
Onnan nem hallatszik
ki a médiaégbe a fogcsikorgatás,
onnantól a te bajod.

A fogászati beavatkozás úgyis egy vagyon,
egy másik vagyon, és neked,
mivel annyit is érsz, nincs egy se -
előbb-utóbb nem lesz mivel
csikorgatnod.

Előbb vagy utóbb kihullik,
hozzáöregszel az ifjúkorod
szájszagú májusaihoz.

Szóval ebben a történetben, ami most
csak lépik egyet, nincsenek mártírok,
ne reménykedj, hogy majd
a tragédia fel-hang-hullámzik az égig.

Ez természetes folyamat,
úgy látszik tényleg ilyen a természetünk,
a valóság nem megrepedt
cserép, ami arra vár, hanem puzzle,
amiből, bárhogy próbálkozunk,
csak a Fényhozó arca rakható ki.

Mert aki fényt hoz, sötétséget teremt
körülötte.


*


A diktatúra kiformálódása hétköznapok apró
cseppjeiben észrevehetően megülő
epés keserűségekből áll.

Itt az idő, folytatódik a reggeli rituálé:
vedd be a gyógyszereid.
Ez a logikus lépés egy beteg logikában, ez a
lassan aggastyán-korba lépő béke ára:
szedálod a beléd engedett hatások
legjavát.

Ne izgulj, lesz még egyszer ünnep a világon,
esz még tisztító-
tűzzel felérő háború itt is,
lesznek neve-nincs mártírok, hősök és bukottak;
talán túlélők is.

De a robbanásban nem a pillanat, amikor megtörténik, hanem a
lassú, tisztességtelen vegyészeti pepecs az elborzasztó, ahogy előáll
ami majd robbanhat.
Végtelenül hétköznapi anyagokból, minden
színpadiasság nélkül, szakértelemmel és műgonddal elkészített elegy,
mint a tablettáid, amivel a véred nyomásán és sűrűségén babrálsz.

Amikor nem rohadsz el, pedig bőven megértél rá,
hanem itt bűzölögsz, gyógyszerszagú
izzadtságot vedlik a tested,
a hétköznapi mocskot zabálod gátlás nélkül,
még meg is köszönöd.

Áldassék az úr, aki a mérgeid ellen a
mérgeket adta.


*


A diktatúra öreg, szarszagú, pohos férfi.
Mégis, ma csak ő rúg felső rüszttel
labdába.
Gyógyszert szed, ahogy te.
Nem tűnik fel, a hétköznap része, ahogy
hajnali, remegő kezéből egyre többször elgurul.

XXI. századi Advent

saját

A Világ Ura belefojtaná
a születőt a jászolba. Romlékony
tárgyakkal támad. A kívánatosságuk
női, elveheted a szüzességüket például,
amikor először kapcsolod be, kötöd össze -
mintha tényleg nem volna, ami összeköt
magától, nem volna ölelés, meg 
a tekintetek, a másik, amint 
tekintetbe veszed - 

Bölcsőnk mára szeméthegy.
Fenyőhaldoklás némája alatt a
hagyományból  is a keresletképes
elemek. Csupa férfidolog,
hónaljszagú, szájszagú férfidolog,
enyhe vénségszag - a távolságot, 

mint üveggolyót markolásznák
egymás mondataiban, plasztik
Pál utcai bevonó-mikulások az 
einstand után -

Trónfosztás történt, palotaforradalom,
szájba illesztett koronák. A három király

mikrofonképes, szófosó szaralak.
A pásztorok valahol kordonok mögött -
annyit is érnek. Mária idén is elvetélt.
Az ott egy klón, biomasszából gyúrták
egy kísérleti laboratóriumban - mintha
csecsemő volna, de ő a Világ Ura
kettőpont nullahuszonkettő kísérleti verzió -

Szerencsére nem látszik jól a
díszkivilágítástól. Hiszek egy -

de nem hiszitek el.
Tényleg nem hiszitek el, de az általam itt
rajzolt nézet hamis - mintha megtagadnám a 
szeretetét. Hiszen van, jelen van, minden
születésben, minden lopott, meghitt
pillanatban, akármilyen konzum
ocsmány díszletei közt is -

a Kisjézus ilyenkor rendkívüli
nyitva tart.

Találkozás (egy)

Úgy kéne ugrándozni ahogy fütyülnek,
tanácsolta egy fiatalember, aki amúgy
egyfajta erkölcsi határvonalat azért
meghúzott - nem áll többé pulpitusra,
amióta ráérzett, az igazságérzeténél
messze többet ér a kapcsolatrendszer.
Viszont tanácsokat ad, többek közt
nekem, aki eltévedtem egy szerepben,
ahelyett, hogy a körülöttem burjánzó
rákos daganat dicsőítésébe fognék.
Teljes jóindulattal, csillogó szemmel
tanácsolta hogy előbb felkapott
legyek, és csak utána eredeti. Hiszen
minden költő Karinthy bohóca, és
Vergilius egyszerre, nem tudunk
szabadon költeni, ha nincsen miből.
Szóval elrontom a sorrendet, és a
mártírszerep alapjában hamis - ezt
a kórt élni kell és nem túlélni, oda
kell állni a csahosok közé a koncért,
mert a sértődött ebek ugatásával Dunát
lehet rekeszteni. Dörgölődzni kell
uram, az ememához, mert a mához
kell a falat, és a holnapi dicsőséget
nem befolyásolja a lakájtempó. Mit
mondjak? Valaki bennem Weöreslik
ezektől a szavaktól, pedig ő is, ugye,
ő is volt tűrt, aztán támogatott. Ebben
a szüntelenül ömlő locsogásban nem
bazírozhatunk az utókorra, a halál után
nincs élet, legalábbis a megízlelt party-
szendvics és bor a könyvbemutatón
nem táplálja a döglött költőt. Úgy kéne
ugrándozni, ahogy fütyülnek, először
vissza kell menni a balettbe ugrálni,
mielőtt megkínálnak egy szólótánccal.
Különben értelmetlen, hiszen a halál
után nincs élet, az Úr kussol, a felhők
csak felhők, a fák csak fák, a madarak
csak a területüket csipogják körül.
Teljes jó szándékkal figyelmeztetett,
hogy az élet, amit élek, egy vicc, aminek
szar a csattanója. Nevetni se lehet rajta.
Felesleges és felejtésre ítélt, legjobb
esetben majd egy másik rezsim tonnás,
friss hajtásokat agyonbaszó térköve lesz,
egy monolit, szövegtömb, amikor már
nem tudok meggyaláztatása ellen tiltakozni.
Szar az élet, tök a tromf. Basszunk a
tejbe, hátha kefirré érik. Ezt tanácsolta
nekem egy sokra hívatott, lelkes,
költészetszerető fiatalember.

Kapcsolati tőke

Valami piti függelemsértés miatt
keresztre feszítésre ítéltek és
megmozgattam minden követ.

Közben erre ítéltek egy lányt is -
ugyanazok a plecsnis pizsamanadrágos
feljebbvalók.

Az összes kő alatt mindenféle létformák -
egész éjjel forgattam a köveket
mert persze kiszöktem.

nem akartam függni, na.

A lányt felfüggesztették.
Neki nem volt kapcsolata a kövek alatt,
de túlélte.

Átölelhettem utána,
a kőmozgatás közben
erre is jutott időm.

Hogy ott legyek a levételnél.

Aztán az utolsó pillanatban kegyelmet kaptam -
csak a megkönnyebbülés íze,
aztán a szégyené, hogy
nem volt jogom ahhoz az öleléshez.

Erre ébredtem fel.
Hogy méltatlan vagyok a tiszteletedre.
Hölgyem,
nem vagyok méltó.

Protekciós csicska.
Bár inkább lógtam volna.

A szavaink hatálya

Mindenki sziget.
Senki nem sziget.
Két egymást megsemmisítő, igaz mondat.

Kotlok az otthonos nyelv melegében
a szokott jelentésen,
amiből megint valami szokatlan kel ki.
Úgyhogy készülhetnék a névadóra,
össze kéne hívni a szellemi rokonságot, és
faggatni kéne a letördelt héjakból
kibújó pihés csírát:

Hogy hívnak? Hogy hívjunk?
Hívtunk és jöttél -
de mégsem hívhatunk úgy, hogy
Hívtunk és jöttél...

Valaki ilyenkor mindig közbevág:
Én nem őt hívtam. Vagy hogy is -
én nem hívtam Őt.

Na, ő például
(mármint hogy a közbevágó)
ilyenkor biztosan sziget.

Mert áll a többi, az összes többi elhívatott
a kotlás eredménye fölött, teljes zavarban,
hiszen eddig egyik sem volt sziget -

és lebomlik a szavak hatálya.

A névre váró elhullajtja tollait.
Megint kiderül:
előbb vagy utóbb mindenki vacsoravendég,
de persze senki nem éhes.

Senki nem éhes sziget
(kivéve engem).
Mindenki vacsoravendég
(kivéve engem).

Vadhús

Volt az a reggel, amikor egy megszülető
ártalmas mondat zakatolt a szájüregedben -
rágtad, rágtad, nem tudtad kiköpni.

Persze, hogy lenyelted.

Ebből a mondatból anyagcsomó lett,
kicsi és jóindulatú, kinőtt a combodon,
Vadhús. Így ajándékoznak neki nevet.

Testen hordozott mondat. Nem bántod.
Nem lenne jobb a heg helyette. Az
eltávolítás kísérletét
hordozó folytonossági hiány.

Jó, hogy nem kell kimondani, mert
a tested kimondottan kimondta. Néha
megtapogatod; igen, ott van. Ott van
benne az időhatározó, az ige -
az alany azóta kitörölt
az ismerősei közül.

Van az a reggel, amikor kényszeresen
tapogatod ezt a mondatot.
Vadhús, Vadhús!
Nem bírtál kiesni a számból
aznap, amikor még lehetett volna
jelentőséged!

Mégis. Jó, hogy nem kell kimondani.
Mert a tested már kimondottan kimondta.
Ha kiürülne, akkor is
ott marad az üres bőrzacskó -
úgyis raknál bele valamit.

Volt az a reggel, de ez ma
nem az a reggel. Ma
tapogatózol. Nem fáj. Szép
hússzínű. Még mindig jóindulatú,
de visszavonhatatlan.

Füst

Élni kell, Uram, a megragadhatatlan
felhők formáit. Amikor az érzéseid
hosszú, kimondhatatlan, mégis
mondat-szerű térképpé állnak össze.

Párafoszlány-patchwork.
A megragadhatóság szélén
imbolygó érzésháló az első szó
ebben a mondatban - egyetlen pamacs.

Észreveszed, a gomolygást
a saját szavaidba rakva csak ezt: a
érzetfüzér legelső elemét írod körül.

Nincs nyelvtanod a többihez.

Belélegezni kell, Uram, a megragadhatatlant -
nem kimondottan kimondani.

*

A Gólem auráját lélegzed. Amikor
a forgalomban kormányzod intim,
egyszemélyes gépparipád.
Ezer torokból üvölt, millió égésben
robban az egykori indulat.

Halottégetők vagyunk.
Kibányásztuk a hitüket, a vágyaikat,
a kipárolgásukat.
És most milliárd formában elég.

Felhőzetté lesznek. Felhőzetet fújunk.
Palotát építünk, az ősi
ösztönök és gondolatok szellemterét.

Ösztönpaloták lebegnek
a Gólem aurájában.

*

Testvérem Urbánban.
Fulladozz tovább.
Mintha-mise történt.

Köszönetképpen

Angyallábnyomokban lépkedő,
Megint olyan kihívóan könnyű volt az este.
És mégis ásvány-súlyos, mint a fény
Amikor magába szívja a növény -

Óvó közelség otthonos
Ízében könnyű létét fürödni.
Hegyölben fényt lélegző város
Éggel határos.

Köszönetképpen? Is. Bár a hajnal
Vízöntő létét nem lehet -
Hordoz majd annyit, amennyit csak elbír
Belőle emlékezet.

Mit akarunk?

Mit akarnak ezek az amatőrök?
Miben reménykednek? Intézményvezetők és
portások. Meg háziasszonyok, meg
magyartanárnők. Docensek, meg
decensek. Ülnökök és aljegyzők. Diákok, annyi, hogy
rekeszteni lehetne velük. Mérnökök, és mért gyökök és,
Ctrl-Alt-Del nők. Kéményseprők, főmunkatársak és
alvállalkozók. Rendszergazdák, meg
kisrészvényesek - mit akarnak ezek?

A számtalan szólásban rekedt.
Egyik se függeszti magát megfeszülésig,
drogba hajlásig és önkezűségig,
magához és kíméletlen máshoz nyúlásig,
kérlelhetetlen szépségkoldusig,
a pályázatokkal nehezített parnasszuspályán
lógó versenyre.

Miben reménykednek? A leosztott lapok paklijából
ki jelentené ki, hogy tényleg ők a Joker?
Hobbiból nem lesz fajsúly.
Hétköznapból nem lesz Pünkösd.
Mit akarnak ezek az amatőrök?
Egyik se adja egészen oda magát,
hogy karcolja kendergúzsával a múzsa!
Ugyan melyik merné elvágni az ihlet
lihegő torkát a folyton első vérért?

Párszázas ajánlatok. Magánkiadások.
Feledésre vannak ítélve. Szalmaözvegylángok.
Mert munka mellett, család mellett,
kötelességek prózai láncában nem lehet
dallamot repülni. Így csak a szánalmas,
gyönge palimadarak láncai csicseregnek.

Munka mellett?
Sort sor alá tapogatva? A magad tompított
fényerővel világító lámpájánál? Így csak az
amatőrök csinálják.

Mint anno Arany János.