Kizomba

Tanuljak táncot -

ilyet és így (vagy másmilyent

és máshogyan)

az a belső remegés

kívül oldódna (szűnne).

Szünetjel

Kedveseim, eljött a pillanat, mikor minden energiám a készülő kötetre kell csoportosítsam. Úgyhogy megtöröm a reggeli vers-áradást, mert ezeket az ébredésben is legtisztább pillanataimat is oda szánom eztán: a válogatásra és összeállításra. 1700 szövegből kellene kiválasztanom mindazt ami maradék nélkül készen van, ahhoz az ívhez - koncepciónak nem nevezném - amit érzek bennük, mindezt egybe kell szerkeszteni, lesz vele munka elég...

A különböző megosztó felületeken eztán konzervet kaptok reggelire, olyan versezeteket, amelyek nagy valószínűséggel helyet kapnak a kötetben. Nem állítom, hogy ezt a csendet nem töröm meg olykor, ha nagyon kikívánkozik valami - de akkor is ez lesz az 1912 novembere óta működő Irodalmi szabad rablás blog legverstelenebb nyara. Azért a megosztásokon át remélem valamennyire követhető lesz ez a folyamat is - ahogy szembesülök vele, mit és hogyan éreztem fontosnak az utóbbi öt év reggelein. Remélem követhető lesz, avagy teszek róla, hogy az legyen...

Tehát ezt a képet és haiku-párt (a ma reggeli képáradásból egyet, s amit rávetített a figyelem) nem búcsúzóul osztom itt meg veletek:

French women pours a hot cup of tea for a British soldier fighting in Normandy, 1944
(photo: History's Cool Kids)

ilyenkor teázunk -

ebben nem akadályoz

egy kis lövöldözés

*

soha ne becsüld

alá a megtartó

szokások erejét

Beszélgetés anyákról és férjeikről

Turi Tímea:
Játszótéri anyák

Az utcákon sétálnak, kint, pedig a kinti élet
bent zajlik a sok-sok homlokzat mögött.
A délelőtti fényben, mikor már meleg van,
de még nincsen hőség: épp eddig tart a nyár.

A délelőtti fényben övék itt az utca,
ők a tologatók népe:
a játszótéri anyák a gyereket,
a nyugdíjasok a bevásárlószatyrot,
a hajléktalanok pedig mindenüket cipelik.
Boldognak kell elképzelnünk őket.

Kicsorduló ordításukat ott benn a szívben,
hogy a maguk urai,
és az időé, a növekvő súlyoké.
Ahol nincs más szerep, mint várni,
és látni, hogy a várakozás testet ölt,
egyre nehezebben tolhatót.

A dolgos élet partján mennyi munka!

A játszótéri anyák semmit nem tanulnak.
Az anyósokat szidják, úgy, ahogy majd őket
– legfeljebb harminc év. És az igazság
csak málha: nem lakik sehol.

A játszótéri anyák. Mind regényt akarnak írni,
de csak a bevásárlócéduláig jutnak,
és amit főznek, este feleszi a férjük,
s ami ők, a gyerek.
Pedig ami a részük, az már nem maguk.

Türelmetlenek, és semmit nem tanulnak.
Pedig innen már meglesz minden érkezés.
Innen már átüt az utolsó naptárlap a többin.
Hiába cseng még, mint a felhúzható játék,
édes verkli, hiába csengi mindig ugyanazt,
már megszülték azokat, akik túlélik őket.

shizoo:

Férjeik

           (recenziós epigonvers)

A játszótéri anyák férjei elférnek valahol,

ott, ahol - kint, vagy a kinti élet mögött.

A verőfényben szerteszórva, mint a hőség

remegése, aszfaltba nyomódott tűsarok nyoma.

A délelőtti fényben övék az iroda,

ők az aktatologatók:

a főnök a kollégákat

a kollégák a melóst

a melós a melót tologatja –

boldognak kell elképzelnünk őket.

Nőnézőpont anapesztusa, pont.

Csodálkozz a másféle rémületre,

másképp hízik, de ugyanúgy izzad,

a várakozás redőket ölt a testre,

a tolhatatlan és halaszthatatlan:

Ráncokat gyűr a zsebük a feleségük fényképére.

A játszótéri anyák férjei egyre inkább

hasonlítanak az apjukra, ugyanúgy

morognak, néznek félre és felejtkeznek,

és legszívesebben ők sem laknának sehol.

Főleg nem abban a ki nem mondott

számonkérésektől hangos csendben,

amit a feleségük fáradtsága áraszt.

A gyerek puszta jelenléte.

Nem értik, ebben mi a részük.

De ők is türelmetlenek, és nem tanulnak.

Pedig innen már csak a zabálás van

húst zabálni savanyú paprikával –

az utolsó letéphető söröskupakig,

amíg őket is iktatásig tologatják

húsaik és véreik. Akik túlélik őket.

 (Lábjegyzet gyanánt a szöveg, amit a Litera kritikapályázatára küldtem e verssel együtt - nem nyert...

Az nem igaz, hogy az irodalom igazabban beszél a dolgokról, amikről beszélni kell - mondja egy könyvbemutatón Turi Tímea. Azt is mondja, a gyermekkorában látott élet nem segít. A kinti élet bent zajlik, a homlokzatok mögött. Befalazott ajtók mögé képzelem a dolgokat, ahogy benne szeretnék lakni a versében – és nem is képzelem rosszul, néhány lappal odébb a vers, amit belakhatnék, ezt közli velem: ha nem vagy itt, történetet se nélküled, se rólad nem kezdek. Így formálódnak, belakhatatlanul A dolgok, amikről nem beszélünk. Így formálódik előttem a fiatal felnőtt, ahogyan mégiscsak megpróbálja. Elbeszélni a nem-beszédet.

Azt hiszem, Turi Tímeának a mai napig gyermekszeme van. Ezek rácsodálkozó-versek. Hol a látványra, a gyerekszemmel hatalmas asztalra például; hol a saját önkéntelenül adott reakcióra csodálkozik. Ahogy minden gyerek, nem hiszi el, hogy ő is abból az iszamos ölelésből születhetett - sok mindenre való csodálkozásban nyílik tágra a költőszem. Nincsenek nagy gesztusai. Szenzációi. Csak konstatálja: felnőtt. De ezt is gyerekszemmel. A szigorúsággal, amelyik látja a történetet, ami nővé teszi és amit senkinek se mesél el.

Onnan felnőtt az ember, ahonnan már el lehet bukni – mondja a könyvbemutatón. Elbukás, ha van egy történetünk, amit senki se tudhat? Persze, hogy az – bár az egész artikuláció került csődbe. Ennek ellenére mondani kell. Hiteltelensége ellenére. A beszéd maga is cselekvés – mondja a könyvbemutatón. Nincs ellentmondás: mindig elhiszem, amit lefestek, a mondat színarany celofán – mondja versben. Igen, a felnőtt elbukik, és csomagol és tényleg az a jobb, ha elhallgat, s ha végképp nem bírja ki a csendjét, helyette valami másról beszél. A gyerekszemű költő, aki felnőtt és elbukott, de a maga bukását így látja, azzal a kíméletlen élességgel, amelyik nem hazudik, nem néz félre, nem csomagol - és nem beszél másról. És hallgatni se szeretne.

A nőről. A verseknek itt neme van. Ebbe nyugszom bele a legnehezebben. Nem a téma érzékeny megragadása. Az aprólékosság és a részletek. Bár érzékenyen ragad meg, részletekbe menően aprólékos. Mégsem a nőköltészet sztereotípiái lakják a lapokat. Ha ismerem ezt az érzést, akkor például Vathy Zsuzsától. Turi Tímea mást vesz észre és mást fejt szóba az észrevételeiből – máshova fut ki a felütés - mint ahova olvasnám én, a férfi. Így értem ezt a nemet: részemről ez egyfajta idegenség. Meg kellene kérdezni egy nőt számára ugyanez otthonosság-e. Ahogyan innen: néha, mint egy seb, megnyílik a családom története ide jutunk: pedig nincs is család, csak általam.

Ezt egyszer már megfogalmaztam,így: Tímea rácsodálkozóember. A könyvbemutatón rácsodálkozik Szegő János és Szűcs Teri kérdéseire, olykor két lépést is visszalép a saját fejében, hogy válaszolhasson rájuk. Majdnem azt mondom: Évánál kezdi. Lényeges, hogy Évánál. A szavainak, a leírt szavainak még inkább, mint a kimondottaknak fogható, megkerülhetetlen, tudatosan vállalt neme van. Nőköltészet ez, a szavak választásában, s velük az ellentmondások választásában (nem irtja ki őket, ahogy – nagyon kevés kivételtől eltekintve szinte mind – a férfiak).

A felnőtt tisztában van önmaga látszatával, és a gyerektekintet látja ezt a mezítelenséget. Nem tudom, meddig őrizhető meg ez a látásmód – de valójában nem is fontos. Tudnom se fontos - és megőrizni se. Ahogy Turi Tímea mert gyereknek lenni, ahogy most immár velünk közös tükrünkről hallgat a szavakkal, sorjáznak versbe a dolgok, amikről nem beszélünk, úgy formálhatja a saját út éppen aktuálisát a következő versbeszédbe. Ha ilyen hitellel teszi, az pont elég.) 

Tanácsok öröm idejére

AZ a kép, a Zorba, a görög című filmből*

"...táncolni kell, uram,

a zene majd csak megjön

valahonnan..."

ne törjön ritmust

ha a tánchoz, mit rég jársz

megjön a zene

*Nikosz Kazantzakisz történetét annak idején görög-amerikai koprodukcióban vitték filmre. Így lehetett a leggörögebb görög megformálója Anthony Quinn. Csodálatosan csinálta: a részletekben hűtlenül, az egészében hűen.

itt minden zene.

dallamot élsz magad is.

ha táncolsz - hát úgy.

ahogy a Mester

                                           Egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában...



Lett helyette más. De úgy akarta
ahogy a Mester. Az ember, aki
csak a tavaszra emlékszik.
A kora márciusi hirtelen melegre
a sarjadó fű szagára a parkban
a barkák robbanására, ahogy
előkóvályog a télből az élet -

arra a ronda sárga virágra, amely
először nyílik tavasszal. A kontrasztra
amit a fekete ruhával keltett.
Kár, hogy nem vörös - mint a Rózsa.
A tekintetre, amely egyszerre volt
kétségbe esett és kíváncsi -
de leginkább kinyílt, akár az idő:
fürdetni akart és megfürödni
a fényben. Lett helyette más, de
eredetileg úgy akarta, ahogy a Mester.

Persze kihagyva a kellemetlen részeket -
mint aki tényleg
csak a tavaszra emlékszik.
Arra nem, ahogy áprilisban
visszavicsorgott a tél és
megölte a csecsemő gyümölcsöt.
A májusi első zivatarból is
a színjátékra, nem a jégre -

s arra főleg nem, micsoda helyen,
milyen fejbe árkolt elmegyógyintézetben
emlékezik. Az ember, aki a gyászában
is csak a tavaszra emlékszik -
arra az egykori tavaszra
amikor először mosta a kezeit.
A tisztaságmánia és a bűntudat összefügg -
ahogy a tavasz és a gyilkosság.

Úgy akarta, ahogy a Mester -
de bűntudat nélkül.Kezet mosni
a fény bocsánatában, a sarjadó
fű illatába heverve. Megcsókolva a
Rózsát. és egyenként
kibontva a szirmait: szürcsölni az
élet mézét. Mindörökre tavaszban,
bukás, és árulás
de legfőképp a gyávaság előtt
mindörökké.

Kormánybiztos reloaded

nerbe boldogult fitársaim - miért baj, ha
egy ország munkálkodik azon,
hogy mindenki
két teli bőrönddel távozzon?

ki a beleszorult muzsikával
ki a vagyonnal amit
összebazsevált
ki pedig a hatszor harminckét kiló
élettel, ami belefér -
hagyva adósságot lakást
családot identitást?

kopik a felejthető
Béla is kopik
a lehetőségek Bélája
Bélakirályfi szomorú szmájli
csak tiszta forrásból
a mosogatóvíz

nincs hatalmunk affelett
hogy nerbe boldogult fitársaink
mire öblítik a szívünk
milyen cselekményre leszünk
holtan vagy kétharmadban
hivatkozási alap -

ebbe is bele kell egyezni
a megszületéssel

olykor úgy érzem, nehezebb, mint
távozni belőle
akárhány teli
bőrönddel.

Lábjegyzet pataktiszta szavak alá

inspiráció: http://moly.hu/karcok/22569



Kányádi Sándor:
Távolodóban 

távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid

süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat



shizoo:

valaki járt a fák hegyén és
ingyen viszik, ha átviszik –
boldog ember az, ki nem két
teli bőrönddel távozik.