Reggele (I.)

Szabó T. Anna:

A születés napja
                    Takács Zsuzsának

November, sötét hajnalok. Szitáló
eső, eresz kotyog, ágak kitartó csepegése.
Nem-evilági idő. Aki ébred,
azonnal elalszik újból.

Lesz-e az ősznek reggele? Nyirkos,
nyálkás fekete, álmok
vizes bozótja, belekarcol a bőrbe,
kínlódva úsznak benne az alvók.

Valaki mégis felül a sötétben.
Kiszakad az esőketyegésből,
más dobogásra figyel most,
elevenebb víz hullámzása fülében.

Érzi, hogy itt az idő, hogy az éjjelt
kettéhasítsa a nap. És mosolyog már,
meleg, feszes hasát megsimogatja.
Érzi: kezéhez odabújik a magzat.

shizoo:
A másiké
            Takács Zsuzsának és Szabó T. Annának 

Napok óta nem tud megszületni
a reggel - valami nyúlós masszát
ragad össze helyette a pára, kicsapódva
a tévelygések panelablakszemein.

Nem esik, sőt. A nappal márciust
hazudik a magnólia cirógatott rügyének.
Egyből délelőtt van, az alvajáró szél
zörgette levelek fölé nem illik az avarszag.

Valaki a világosban számol, fejben,
mert mint egy időzített bomba
ketyeg a testében a fél nap
túlhordott nyár, fél nap koraszülött tél.

Érzi, hogy itt az idő, pedig még nem
kéne itt lennie. Semmi nincs úgy
ahogy lennie kéne. Feszülő belsőt
feszülő bőrrel - tapintja a türelmetlenséget.

Oroszlánkór

...Ébredezéskor tudom, hogy meg kell jegyeznem és le kell írnom ezt az álmodott mondatot: „Régebben az oroszlánok az oroszlánok betegségei voltak.” (Átvillan bennem, hogy ez egy angol mondat csikorgósan rossz fordítása.) És az ezen való tűnődés töredékmásodperc-álmában látok egy szfinx-szerűen fekvő macskát, amint a karmos mancsával, akárcsak egy szőrcsomót, kitép a saját fejéből egy darabot, a szájába tömi és megeszi; folytatja, míg az egész feje elfogy; aztán a szája-feje helyén maradt üregbe belefolyik az egész teste, és eltűnik; némán kérdezem tőle, mármint a puszta helyétől, hogy mi volt ez, ennyi a válasz: „Valahol el kell kezdeni.”...

(A töredékes naplómban találtam ma, jó, hogy leírtam, mert már nem emlékeznék...)

Szabó T. Anna

egyszer volt

hol nem volt hol

felejtődni sejtnek

ejtődni fel sejtnek

egyszer volt

hogy nem volt hol

egy lét lüktetett

vizek alatt felett

volt egyszer

volt egy szer -

ejthetetlen áll

nem volt még halál

volt egyszer

volt egy szer -

hol minden ősleves

egy-ízt kísérletez

egyszer volt

hol nem volt hol

és nem volt még mikor

és nem volt mikor

egyszer volt

hogy nem volt hol

de aztán lett: a test

sejdített érdekest

volt egyszer
volt egy szer -

falatka éh, az éh
falat rakott köréd

volt egyszer

volt egy szer -
ég borong feletted

hogy enmagad megetted

egyszer volt
és így lett hol
volt egy szer -
volt. egyszer.

Teljesség-átiratok (36.)

Kemény Zoltánnak köszönettel

Saul Steinberg karikatúrája

Nő és férfi

A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek ép úgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja.

Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, épp így csonka a nőlélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi nem ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő erő, a férfiból az igazi élet-erő. A nő ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas, eleven pezsgésű esemény-szerű: a teremtés templomát úgy tekinti, mit egy uzsonnázó-hely, pletyka sarok. A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiban és meleg meghittségbe helyezkedik, elhomályosul, elgépiesedik: az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a

kényelemre. A nő oldottan lebeg az élt mozgó, forró áramában és csak arra figyel, ami szerves összefüggés tenyészet, enyészet: a férfi zártan határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait szigetekként szemléli.

Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfi lénye alatt rejtetten létező nőt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban az egymásba mosó dó, alaktalan dolgok csíraként forró lüktetésben élnek: ha a nő előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagában rejtett férfi lénye: látja, hogy kékes szürke fényben dideregnek a dolgok, egymástól elkülönülve, szobor-szerűen.

A nő, ha dolgozik, munkájába örömeit bánatait, egész világát belesugározza: a férfi, ha dolgozik, munkájában minden mást elfüggönyöz előle. A nő, ha kártyázik, feloldódik a játszó csoportban és nyerni a játszóktól akar: a férfi, ha kártyázik, ráhurkolódik a játék váltakozására és nyerni a játékban akar. A nő, ha felbont egy narancsot s abból pár gerezdet jó-szívvel feléd nyújt, szinte önmagát bontotta fel, saját érzésvilágából nyújtja feléd azt, ami belőle téged illet: a férfi, ha jó szívvel étellel kínál, örül, hogy neked is adhat abból, ami az övé. A nő a szeretett férfi életét egybe akarja olvasztani

a saját életével: a férfi a szeretett nőt saját lényéhez akarja fűzni mennél szorosabban. A nő a szerelemben életének mámorára-teljesülését keresi: a férfi a szerelemben a mámorzárt, folyton fokozódó egészét keresi.

Nő és férfi igénye nem fedi egymást: épp ezért a nő kiegészítője nem a kiváló teremtő férfi, hanem az arszlán aki folyton sürög és a nőt magávalsodorja, újra meg újra elkápráztatja, még ez a kettős röpködés végül családi biztonsággá higgad: s a férfi kiegészítője nem a kiváló, éltető nő, hanem a bűbájos, aki a férfi érzékeit feltudja pezsdíteni, s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át tudja venni az illető férfi meggyőződéseit, kedvteléseit, terveit. Mint hogy a nő ritkán találja meg egy-személyben az arszlánt és a családfőt, s a férfi a bűbájost és alkalmazkodót, innen a sok csalódás.

A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi, vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója: a nőnél: maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha körülményeitől mentesen, magába-véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra-vesszük.

Ha egy nő regényében az „ideális férfi” szerepel: nagy nőhódító, tökéletes családfő, bátor és határozott cselekvő, bármihez kiváló tehetsége van, de nem tudjuk, a sok kiválóság hol fér el benne, mert lénye nem több, mint egy felöltöztetett férfi-arcú fabáb a ruhaüzlet kirakatában. S a férfi regényében szereplő „ideális nő” csupa rózsaszín finomság és arany okosság, de egyetlen igazi vonatkozása, hogy tűzön-vizet át szerelmes a férfi-hősbe, akivel önkéntelenül azonosítja magát az író is, az olvasó is: oly talajtalanul libeg a világban, mit a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái.

Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé: a nő, mint egy puha melegség száll a végső puha, meleg fészekbe.

(Weöres Sándor: A Teljesség felé)

Robert Doisneau fotója

Szabó T. Anna

Tangó 

(A bőr) 
Nézz még, nézz még, nézz még, nézz még, 
várd meg, amíg visszanézek. 
Nézd a karom, nézd a hátam, 
nézd, akarom, nézd a vállam, 
egész testtel visszanézek. 
Lehunyt szemmel nézek vissza, 
nyitott szájjal nézek vissza, 
ujjbegyemmel nézek vissza, 
borzongásod bőröm issza, 
nézz még, nézz még, nézz még, nézz még, 
egész testtel visszanézek. 

shizoo:

Tangó

(a bőr)

Nézel, látlak nézel, látom

íriszed nyílt feneketlen.

Bőröd is néz, libabőröd,

elektromos piheszőrök

vibrálnak a tenyeremben.

Lehunyt szemmel is csak oda,

nyakamon harapás nyoma,

leheletedben a bora,

lépés lépés táncvacsora,

nézel látlak nézel látom

világ forog a kezemben.

(A bölcső) 
Ringass. Ringass soká, hogy 
ne legyen vége. 
Ringass. Ringass, akár az 
ősanya méhe. 
Ringass, hogy ringhass, ringass, hogy ringhass, 
ringass, hogy ringjunk, mint szélben az ág, 
ringass, ringass, ringass, ringass, 
ahogy a tenger, ahogy a tenger 
csendben az éjbe ringja magát. 

(A harmonika)
Oldódj. Oldódj belé, hogy
ne legyen vége.
Oldódj. Oldódj, akár az
élet a zenébe.
Oldódj, hogy oldjak, oldódjak olvadj,
kenődjünk egymáson vaj és kenyér,
oldódj, oldódj, oldódj, oldódj,
tengerben ahogy só, ízedben az ős jó
dallamot himbáló csípőn tenyér. 

 (A pulzus) 
Figyeld a ritmust, 
te leszel a szívem, 
figyeld a ritmust, 
ne eressz el. 
Fogd meg a csuklóm, 
nyisd meg a testem, 
simíts meg érdes 
tenyereddel.

(A ritmus)

figyeld a pulzust,

te leszel a dobja,

figyeld a szívem,

hova vágtat.

Fogom a csuklód,

szemén ragyogsz ma,

éhébe sajdulsz

a világnak

(A láng) 
Forró, forró, forró, forró, 
csókolj, csókolj, most jó, most jó, 
nincsen vége, nincsen vége, 
fúródjunk jól 
bele a sötétbe, 
még, még, még, még, 
ami az enyém, 
az mind a tiéd, és 
ég, ég, ég, ég, ég.

(A parázs)

Égj így, égj el, gyújts meg, szívj el,

felejtsünk levegővétel,

nincsen vége, nincsen árnyék,

táncparkett van,

fény, világ még,

ég, ég, ég, ég,

mind ki látja,

ezt akarja

még, még, még, még.

(A tánc) 
A szívből most mind alászáll a vér 
már a csípőben ölben bizsereg 
mohó lábujjam a szőnyegbe váj 
veled megint veled veled veled 
Ölem öledben öklelj és ölelj 
diktáld a ritmust én majd táncolok 
fogj fájj forgass míg megpördül a tér 
fehér halálom tajtéka zubog 
Ahogy a csípő a fenék mozog 
hajam csapdossa csupasz hátamat 
tedd amit akarsz amit akarok 
– lobog dobog ragyog – 
add át magad!

(A tánc)

A tested végre árnyba csábított

ott lihegünk a szemsarkuk mögött

csak lüktetünk, s az áradó zenében

nem hallják hogyha hördülsz és nyögök

eltéptük távolságod és ruhád

a lüktetésben foszló gondolat

most is pörögnek egymással sosem

kimondható szép lábú táncszavak

őrjítő ahogy csípőd mozog

magába fojt kibontott szép hajad

akarom, kell itt a partodon

így visszatartanom -

ne lobbanjon a mag!

(A kígyó) 
Nem lankad a vágy, 
feltámad a vágy. 
Vágyjuk is, 
tesszük is 
tudjuk is, 
hisszük is: 
így jó. 
Támad a kétfejű, 
támad a kétnemű, 
támad a kétszínű, 
támad a támad a 
kígyó. 

(Az alma)

Nem foszlik az éh,

nem keseredik, éh,

vágyjuk

tesszük,

tudjuk,

hisszük:

én a tiéd.

Nyelném húsod a

véred csordul a

léted mind oda

add az ízét.

(A barlang) 
Most kígyó vagy, jer csak, kígyó, 
csusszanj beljebb barlangomba. 
Gyűrűz, lüktet, forró pikkely, 
nyálkás falhoz dörgölődzik, 
meleget érez, fészket érez. 
Én vagyok a kígyó! Én vagyok! 
Rád fonódom karral-lábbal, 
lángot fúvok, harapok, sziszegek. 
Azt hiszed, itt van a fészked? 
Foglak erősen, el se eresztlek, 
vérmelegemmel megmelegeszlek, 
fényre kilöklek, árvaságba! 
Minek is hittél, minek is, minek is hittél! 
Minden hiába.

(Az égbolt)

Most mentem, most, most mentem,

benned olvad minden éhem.

Ellüktettem tépett szélű

húsrejteked varázsába,

Ellüktettem mindent. Mindent.

Tebenned van? Te leszel a fészek?

Rám fonódsz még karral-lábbal

belehörögsz a nyakamba -

de már bánom az egészet.

Fényre kilöksz majd, szemsarokablak

nyílásán rám ki se nézel -

minek is hittél, minek is, minek is hittem!

A fenébe

az egésszel...

Verslavina

                         Recenziós epigonvers

                           

A férfi ha negyven, a nő… (ki se mondom

jobban fáj neki, érti a kánya) -

néha letört, de néha a gondon

úgy gázol mint Jani verslavinája;

a nő… na ha annyi, a férfi ha vénül

de még bizsereg töke és vaginája,

könyvesboltba ha nézni beszédül

ott integet Annus verslavinája –

és persze a témán gördül a többi,

Judit Ágnes, Kriszta, Noémi, Tamás;

és neve-nincs lavinás is özönnyi,

kötetbe való amatőr útitárs -

ez az egy fáj picikét, érti, ki érti -

hisz annyiba’ szárnyalt gerjedelem!

Versben a számos nő meg a férfi

de negyven… ennyi a terjedelem.

***

                        Két magam gyúrta hógolyó a lavina anyagából

Negyvenedikre a bőrbe zilál

szemkörnyékre seregben

ráncot a gond, ha beszív, ha piál

csak horkol az édes öledben?

Lópikulát! Csupa tűz ez a kóc,

ha elég is, lángol a Jancsibohóc…

Persze veled. Mert kell a szemed!

Parazsától vígad a télben -

akinek nem jut ilyen hevület

kialudhat? Hogyne, megértem.

Negyvenedikre ha nincs aki szén

csak kormolsz kurta magányod egén!

***

Még nézek utánad ahogy tovalépkedsz,

még hamvas a bőr, feszes, izmos a far,

de nem delejez - korom így belemérgez -

hagyom, ahogy elnyel az utcakanyar?

Már negyvennyolc őszt hordoz a vállam,

mégsincs panaszom mer’ a cerka feláll -

de látod, e korban már annyi világ van,

hogy a képzeletembe’ se izgat e bál.

Ha elhagyod egyszer a negyedik ikszet,

ha a test kapuzár, s pánik delejez

hogy az ifjabb bika teste pedig szebb -

éld ahogy éled majd, hogy milyen ez:

még nézek utánad, hűlt helyedet még

vár forgalom, élet, az annyi világ.

Várjon haza téged is az, ki a kedvét
kedved anyagából szabja alád…

Senki madara

                       Szabó T. Anna Kyokónak

Kép: Rofusz Kinga

Senki nyűgöz, de

érted fogyok, Varázslat -

ne zárd rám egünk!

Beszélgetés - éppen nem aznap

Szabó T. Anna
A mai nap

1.
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

shizoo:

a mai nap

1.

Emlékszel, ugye. Előző nap este

tudtuk meg, hogy nem gilt a lakás.

Hogy adósság nyomja, több, mint amit ér,

Hogy kölcsönfelvételhez kéne az előleg -

láttam a szemedben ahogy kiürül:

hogy nemcsak az egybenyíló erkély-nappali

valóságát vettem épp el tőled -

s másnap úgy indultunk bele a semmibe.

Semmi a miénk. Eladtuk. Csak az önrész

a hitel és a határidő között... mennyi? Jézusom, kész

őrület csak két nap és két éjszaka.

Ha addig nem találunk, nem lesz...

csak két nap, és nincs hova haza.

Láttam, ahogy tényleg csak a semmit látod.

Van ez a köd. Folyton van. Szivárog

valahonnan a múltadból előre:

ráhömpölyög minden jövőidőre,

nem ment az ölelés, a két karom se tőle;

hogy ott a látvány, mégse láthatod

ott szűkölünk akár az állatok

az iránytalan megkapaszkodásban;

a valóságunk... hiába erőlködöm

nem nyúlok túl a téged lepő ködön.

Két elvesző. Így indultunk: találni.

Nem hitted el, hogy megtörténhet bármi.

2.
Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,
csak feküdtem alattad boldogan.
Egy másik város, egy régi lakás.
És ezután már soha semmi más.

Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad.
Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.
Jöttél az úton, indultál velem.

2.

Hogy megijedtem! Úgy tudtam, idegen -

ha hozzám érsz borzong minden idegem.

Az érzet ijesztett, hogy nem érzem a véget...

A testem ma is így énekel téged.

Nem számítottam meglepetésre

vénen, akkor elsején a tükörbe nézve.

De szembenéztem akkor a kamasszal

akihez jöttél. És aki marasztal.

3.

Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.

Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit se dobok ki.
De hát: enyém!

Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el.
Forog a föld is velünk, körbe-körbe.
Nem érdekel.

3.

Levágott hajam - hiszen te vágod

sepred össze, közben zsörtölődsz.

Tizennégy éve őszül a világod.

Egyfolytában ősz.

Ahogy morogsz, inkább kopaszodnék

legszívesebben kitépnéd korom

látható bizonyítékát és mind kidobnád

a konyhaablakon.

Macskaszőrrel elegy. Ő is csak öregszik

nehezen emészt és főleg minket.

Sepregeted és közben zsörtölődve

dédelgeted a perceinket.

4.
Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.
Ahogy megyünk egy téli hídon át,
összefogódzva. Ahogy hazavárlak.
Csak vándor hordja hátán otthonát.

Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon.

4.

Tudom, hogy aggódsz, el ne üssenek.

Téged busz zötyköl, s vár a fészek.

Látom milyen gonddal építed

és hogy főleg nekem az egészet.

Pedig kevéssé mozgat, hol vagyunk -

kakukk hozzád képest, angyalom;

és nem akarok igazán csak egyet,

de azt nagyon.

5.
Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.

És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.

5.

Régóta nem izgat, hogy öregszem.

Szívesen lennék jó bor, ahogy érik.

Sziklára akarnál. Hát legyen;

én már leltem egyet az öledben -

sziszifuszi munkát. Görgetem.

Nekem reményt ad: nem látom a végét.

lehet, hogy velünk megtörténhet bármi?

Nem tudnék, náladnál szebb otthont

ha akarnék se tudnék kitalálni.

Beszélgetés a tükörben

forrása: http://szabotanna.com/versek/szabo-t-anna-szemben/

Szabó T. Anna
Szemben

1.
Tükörbe nézz, ott van az ördög:
ez az arccsont, ez a szemöldök,
az üveges üres tekintet,
ami belülről figyel minket,

fészket rakott a koponyában,
tőle mozog a nyelv a szájban,
nélküle a test összetört rög:
tükörbe nézz, ott van az ördög.

2.
Tükörbe nézel, ott van Isten:
pórusaidban, sejtjeidben,
csak működik benned nyugodtan,
nem bámulja magát, csak ott van,

nem kér, nem szólít, nem nevez meg,
nem mondja azt sem, hogy szeretlek,
mert nem vagy és a tükör sincsen:
tükörbe nézel, ott van Isten.

shizoo

Félre

Hiába nézz - már félre rögtön,

meg se küzd vele az ösztön,

mert erősebb büszkébb nálad

a visszapillantó vadállat;

nem állod őt a koponyádban:

lelkiismeret furdalásban,

pillantását némán üvöltöd -

még nem isten és már nem ördög.

Hiába nézz - őt ki nem állnád,

képpé mereszt ha ő talál rád:

tekintetében reflektor-élek

moccanatlan vagdosnak téged;

nem kér, nem szólít, nem nevez meg,

nem küld és nem hív szörnyetegnek,

csak néz és vár és neve nincsen:

még nem ördög és már nem isten.

Beszélgetés szilánkról - puszta kézzel

forrás: http://szabotanna.com/versek/szabo-t-anna-szilank/

Szabó T. Anna:

Szilánk

Írj olyat, amit te magad sem értesz.
Mint amikor a körmöd beszakad.
Sziszegj. Harapj. Vagy haragudj. De kérdezz.
Ne hagyd magad.

Írj olyat, amit más ért, de te nem.
Seperj szilánkot, szedd össze a port.
Hidd el, hogy akad ebben értelem.
Sikál. Sikolt.

Nem akarhatod megúszni kevéssel.
Írd le, ahogy a kezed vezeti.
Befele ég, de izzik csak, nem ég el.
Engedj neki.

Csak olyat írj le, ami szúr és meglep.
Csak azt, amihez nincs erőd, se kedved.

shizoo:

Puszta kézzel

Belenyúlok. Vérzik. Persze, értem:

ezerfelé lett éle. Betörve.

De nem fekszem bele. Ne oldjon a vérem

új utat a tükörbe.

Csak játszom a szilánkkal. Prizmamódra

szórják a fényt. Színek koszolnak. Csikorog

amit tehetnék. Élekre szerteszórva 

mind, ami dolog.

Bár nem úszom meg a takarítást. Beburkol.

Gondolatban már söprögetem

a tört jelentést. Ebből a múltból

se lesz jelen.

Csak olyanra írok, ami összetört. A csendben

csak azt szeretném: azt is jelentsem.

Beszélgetés bandoneón-dallamra

Szabó T. Anna
Tangó

(A bőr)
Nézz még, nézz még, nézz még, nézz még,
várd meg, amíg visszanézek.
Nézd a karom, nézd a hátam,
nézd, akarom, nézd a vállam,
egész testtel visszanézek.
Lehunyt szemmel nézek vissza,
nyitott szájjal nézek vissza,
ujjbegyemmel nézek vissza,
borzongásod bőröm issza,
nézz még, nézz még, nézz még, nézz még,
egész testtel visszanézek.

shizoo:

Tangó

(a bőr)

Nézel, látlak nézel, látom

íriszed nyílt feneketlen.

Bőröd is néz, libabőröd,

elektromos piheszőrök

vibrálnak a tenyeremben.

Lehunyt szemmel is csak oda,

nyakamon harapás nyoma,

leheletedben a bora,

lépés lépés táncvacsora,

nézel látlak nézel látom

világ forog a kezemben.

(A bölcső)
Ringass. Ringass soká, hogy
ne legyen vége.
Ringass. Ringass, akár az
ősanya méhe.
Ringass, hogy ringhass, ringass, hogy ringhass,
ringass, hogy ringjunk, mint szélben az ág,
ringass, ringass, ringass, ringass,
ahogy a tenger, ahogy a tenger
csendben az éjbe ringja magát.

(A harmonika)
Oldódj. Oldódj belé, hogy
ne legyen vége.
Oldódj. Oldódj, akár az
élet a zenébe.
Oldódj, hogy oldjak, oldódjak olvadj,
kenődjünk egymáson vaj és kenyér,
oldódj, oldódj, oldódj, oldódj,
tengerben ahogy só, ízedben az ős jó
dallamot himbáló csípőn tenyér.

 (A pulzus)
Figyeld a ritmust,
te leszel a szívem,
figyeld a ritmust,
ne eressz el.
Fogd meg a csuklóm,
nyisd meg a testem,
simíts meg érdes
tenyereddel.

(A ritmus)

figyeld a pulzust,

te leszel a dobja,

figyeld a szívem,

hova vágtat.

Fogom a csuklód,

szemén ragyogsz ma,

éhébe sajdulsz

a világnak

(A láng)
Forró, forró, forró, forró,
csókolj, csókolj, most jó, most jó,
nincsen vége, nincsen vége,
fúródjunk jól
bele a sötétbe,
még, még, még, még,
ami az enyém,
az mind a tiéd, és
ég, ég, ég, ég, ég.

(A parázs)

Égj így, égj el, gyújts meg, szívj el,

felejtsünk levegővétel,

nincsen vége, nincsen árnyék,

táncparkett van,

fény, világ még,

ég, ég, ég, ég,

mind ki látja,

ezt akarja

még, még, még, még.

(A tánc)
A szívből most mind alászáll a vér
már a csípőben ölben bizsereg
mohó lábujjam a szőnyegbe váj
veled megint veled veled veled
Ölem öledben öklelj és ölelj
diktáld a ritmust én majd táncolok
fogj fájj forgass míg megpördül a tér
fehér halálom tajtéka zubog
Ahogy a csípő a fenék mozog
hajam csapdossa csupasz hátamat
tedd amit akarsz amit akarok
– lobog dobog ragyog –
add át magad!

(A tánc)

A tested végre árnyba csábított

ott lihegünk a szemsarkuk mögött

csak lüktetünk, s az áradó zenében

nem hallják hogyha hördülsz és nyögök

eltéptük távolságod és ruhád

a lüktetésben foszló gondolat

most is pörögnek egymással sosem

kimondható szép lábú táncszavak

őrjítő ahogy csípőd mozog

magába fojt kibontott szép hajad

akarom, kell itt a partodon

így visszatartanom -

ne lobbanjon a mag!

(A kígyó)
Nem lankad a vágy,
feltámad a vágy.
Vágyjuk is,
tesszük is
tudjuk is,
hisszük is:
így jó.
Támad a kétfejű,
támad a kétnemű,
támad a kétszínű,
támad a támad a
kígyó.

(Az alma)

Nem foszlik az éh,

nem keseredik, éh,

vágyjuk

tesszük,

tudjuk,

hisszük:

én a tiéd.

Nyelném húsod a

véred csordul a

léted mind oda

add az ízét.

(A barlang)
Most kígyó vagy, jer csak, kígyó,
csusszanj beljebb barlangomba.
Gyűrűz, lüktet, forró pikkely,
nyálkás falhoz dörgölődzik,
meleget érez, fészket érez.
Én vagyok a kígyó! Én vagyok!
Rád fonódom karral-lábbal,
lángot fúvok, harapok, sziszegek.
Azt hiszed, itt van a fészked?
Foglak erősen, el se eresztlek,
vérmelegemmel megmelegeszlek,
fényre kilöklek, árvaságba!
Minek is hittél, minek is, minek is hittél!
Minden hiába.

(Az égbolt)

Most mentem, most, most mentem,

benned olvad minden éhem.

Ellüktettem tépett szélű

húsrejteked varázsába,

Ellüktettem mindent. Mindent.

Tebenned van? Te leszel a fészek?

Rám fonódsz még karral-lábbal

belehörögsz a nyakamba -

de már bánom az egészet.

Fényre kilöksz majd, szemsarokablak

nyílásán rám ki se nézel -

minek is hittél, minek is, minek is hittem!

A fenébe

az egésszel...