2019. június 24., hétfő

Beharangozó






zarándok angyal
módján bogár mászik
nyitott szemhéjadon




Nagy örömmel szeretném bejelenteni nektek, hogy augusztus folyamán reményeink szerint megjelenik a második kötetem! Voltaképp két kötet egyben, 33 válogatott vers az utóbbi év terméséből, mit is tanultam címmel és egy önálló, kötetet érdemlő ciklus, a Négy Kvartett, amit T.S.Eliot ugyanilyen című (az angol költészeti hagyomány egyik csúcspontjának tekintett) költeménye szerkezetének mintájára építettem fel, s nagyon kedves barátaim és ismerőseim (Babiczky Tibor, Fekete Anna, s Kállay Kotász Zoltán, aki a szerkesztésből oroszlánrészt vállalt) szerint messze a legjobb vers (ciklus), amit valaha írtam.

Két kötet, rokon attitűd, teljesen eltérő hozzáállás. A mit is tanultam szilánkokból fűzött kvázi leltára elég önkényesen kiválogatva az élményeimbe kapaszkodó versekből áll. Csak olyan versek kerültek be, amelyek meghatározó élményeim dokumentációi. Illusztrációként álljon itt (a kánikulára való tekintettel is) a téli tükör:


kitett gyerek. az egy kitett gyerek.
kirakja magát a télbe.
nyílt színen. próba nélkül. prima vista.
lejátssza az elé terített utakat.

dobozolt népség. burokban született
lombikbébik mérgében van útban.
bűzeregető óvottak anyázzák.
közlekedőedények rabszolgái.

más a tempója. mindent
lassabban csinál. kitett gyerek -
s hogy megfeleljen ennek a kitételnek
úgy tervezi: lassabban hal meg.

kitett gyerek. az egy kitett gyerek.
kirakja magát az időbe.
kár. hogy amúgy annyiszor
hazudozik saját magáról.




a Négy Kvartett egyfelől parafrázisa annak a hallatlanul lényeges ciklusnak, amit Eliot csaknem két éven át épített. Picit sem normális vállalás. Olvasom Eliot összegyűjtött kötetének jegyzetei közt: „A huszadik századi, sőt, talán az egész angol költészet legbonyolultabb, csupán hosszas fáradsággal és türelemmel megérthető versciklusa, Eliot érett költészetének nagy összegzése” (Vas István). Rendkívül filozofikus, közben érzékeny, személyes, irtózatos kulturális utalástömeggel hintett, minimum négy rétegű (személyes, történelmi, filozófiai és teológiai réteg…) versciklus parafrázisát próbáltam létrehozni - egyfelől.

Nagyon szemtelen dolog. Eliot egyik (talán leg-) mélyebb költői válságának terméke a kiindulópontom. Annak idején mindegyik költemény külön kötetben jelet meg, és eseményszámba ment a megjelenésük. Az első, a Burnt Norton nagyrészt olyan gondolatok foglalata, amik kimaradtak a Gyilkosság a székesegyházban c. művéből – a megfogalmazásuk kiütötte a költő kezéből a tollat. Ez a levegő elemének verse. A második, az East Coker az elhallgatás rémületében megtett hazatalálás szülte felismerések összegzése – Eliot felkereste a helyet, a községet, ahonnan az ősei Amerikába vándoroltak. Teljes értékű látomás, tizenhetedik századi versbetéttel, a nyitó és zárómondata Stuart Mária jelmondatával játszik, durva réteges pite. A harmadik az amerikai part három sziklájáról van elnevezve, a negyedik egy filozófiával bőven permetezett angol helyszínről - mindegyik bonyolult és teljes. A MEK felületén fent van, érdemes egyszer nekiülni.

Az enyémnek töredéke annyi rétege, színe nincs, de valódi, az enyém, és ahogy a mit is tanultam is, pontosan lekövethető élményeken alapul. Babiczky Tibor szerint messze nem lényeges az önálló értelmezés mellett, hogy parafrázis is - nem javasolta az általam elképzelt, Eliottól idézett mottót mind a négy kvartett elé, azt mondta, van annyira erős ez az anyag, hogy mankó nélkül is megálljon a lábán. Ízelítőnek itt egy részlet, a második ciklusból, a Pázmánd, szőlőhegy című versből:



I.


Hullásomban a tartás. Szárán száradt levél
a szőlőlugasban, a szomszéd présház előtt -
a miénk papos komolysága nem engedte az ilyen
bohókás gesztusokat. Épülnek és lepusztulnak.
Vakolt vályog helyett téglából rakott, vakolt és mészfehér vagy
nyers, úgy hagyott, vagy odáig nyűvődött téglakandikálás.
Csálé vetemedett ablakkeretek, a jancsikályha öblös
hő-leadásától meghajlott recsegő ajtók. Vagy idejekorán mező,
földes bekötőút a helyükön. Csak a pincék kővel rakott
ívéhez nem nyúl, akinek esze van. Házak. Élnek és halnak.
De a föld alatt, mint nem változó tudatalatti, ott bongnak a pincék.
S ha idejekorán beszakítja valamelyik új módit lihegő
Pesti barom, sírhelye jeligéje fölé nemigen lépnek az öregek.


Hullásomban a tartás. Napra tett szőlősorok mentén
dombhátig botlik a káprázó szem. De telek
sarkán a kiázott, csúszó löszszakadék mélyén
nedves levelű páfrányok közt cserkel a darázs.
Nem veri napfény sem, seregélyek zaja fel az ide öntött
hulladék rozsdabarna, vízmosta sírdombjainak csendjét.
Beszakadt kas, bordáját vesztett vízkőtől gyúlatlan
dongák, kiégett falú kályha, cserép, építési törmelék -
ez mind itt termett. Ide messze a falu: alig
veri idáig a hegy a harangszót. Várj. Amíg csak a csikk
belepöckölt vörös íve világol.
A vízmosáson túl,
ahova úgyse mész közel, mert hogy mennél közel,
nem látod a táncot. Soha nem. Csak képelnéd
egy nyári éjszakán a templom tövében terpeszkedő
óvodát, a nyitott ablakot ahova bemászott apád,
"táncolj kecske, ne állj meg
mer' az Isten nem ver meg!
Táncolj, kecske, ne állj meg,
mer' az Isten nem ver meg!"
Szénakazlak suhogó simítása helyett
a szolgálati ágynemű gyűrődését,
"kukorica, csutika,
rázkolódjál, Marika
kati, bati, csutika,
ketten hálunk, Marika."
Egy táncban a tűzben átugorva
a tiltást és káromlást, így megesvén,
hogy gömbölyödött kis pocak a testén,
hárman táncoltunk az esküvőn.
Pocakban én, pirultan két szülőm,
nincs ebben semmi. Így készültem feszt én
és soha, soha, soha meg nem lesném.
Milyen üteme honnan eredeztet,
üteme barnának, kéklő szemezüstnek,
egy örömtől ködlő csillogásban
földre szálló csillagcsillogástan.
Pocakban én, táncolt kettőn a szép jel,
nem éreztük, mi él meg és ki képzel.


A présház éjén apáddal, nagyapáddal szőlőt prédáltok:
a gazdag termés törkölyét, bádoghordók taposott
sötétjébe az elegy éjszakával. Hullásodban
sem maradhatott itt soha egyetlen szem hulladék.




Ez egy nagyon egyszerű kivitelű könyv lesz az előző gazdagság után, illedelmes, első kötet-szerű - kellett ez az ellenpont. Nem jelenti azt: eztán nem izgat a képpel, haikuval verssel, zenével alkotható, kvázi összművészeti komplexek világa, de kellett ez a kontraszt. Majd hírelem, hol tartunk vele...

2019. június 23., vasárnap

Zen-fotók: Stekovics Gáspár (69.)









csak haragos víz
csak haragvó ég
bolygó haragudtában


minden erőnk
emberiség lógázó 
lába az a bója







2019. június 22., szombat

Vízszintes, három betű








ami nem megy ki, az a hatóanyag.
a mérgezés ezen állapotában már
hiába ürül szájon át.
az erőszakos kiürítése
csak még inkább kiszárít.
az inger összerántja a garatot
és egyre kevesebb helyet hagy a lélegzetnek.
görcsös kapaszkodás egy
testi reflexbe -

szóval
hiába beszélsz.
ami nem megy ki, a hatóanyag.
a mérgezést végstádiumában már
nem lehet kibeszélni.
elzárja a befogadást.
az inger összerántja a neuronpályákat.
nem látod, amit látsz.
nem hallod, amit hallasz.
nem szagolod, amit szagolsz.
nem ízleled, csak a mérget.
a bőröd érzéketlen hajvégedtől
a farkad végéig.
a közléskényszer görcsös kapaszkodás,
ha csak a méreg váladéka fröcsköli
cserepes ajkad.

ami nem megy ki, az a hatóanyag.









2019. június 21., péntek

nem menekülhet


Amikor rálelünk a békére, hallani fogjuk az angyalokat, 
és meglátjuk a gyémántoktól szikrázó égboltot. 
(Csehov) 
/elgondolkodtató... hogy valóban ő... vajon hol, melyik műben?/




Sasa Gyökér képe





majd amikor nem menekülök
mikor nem menekülök meg*
mikor a többi leszek a bunker
döndülő kapuján kívül
sugárhalálra éhhalálra
szomjhalálra ítélt
fűszál a giz-gaz jajongó tengerében
ágazó ágak szélingó boga
ha nem tudok szaladni a gyökerektől
a mentőállomásra óvóhelyre
felszállóegység meredek rámpájára
ahol hátrahagyatják a szemetem:
ágam bőrén csillámló fénylést

amikor nem mossa arcom a
kivételesség lehetősége
a még nincs vége nincs
végem lélegzetvételében
a kiválasztódást természetesen nem
természetes úton intézők nem
lelnek a testem hártyás rétegeinek
denevérbőr kiskapukat

amikor az összedőlő elmegyógyintézet
leomló fala alatt megállok
jöjjön ami
belenézve a szemetekbe és
viselve súlyát hogy nem tudtalak
benneteket se megmenteni
harsány akácok a felhőt
nem tartom meg az eget úgy
belé fúródva sem
mintha lövedék

majd amikor nem szállok fel az űrhajóra
mely a külső sötétségbe vettetik
hogy legyen ott sírás és
fogaknak csikorgatása**

akkor lelek rá a békére
hallani fogom a harsonákat
és meglátom a gyémántokkal ékes
fátyolmentes égbolt tekintetét

és nem lesz többé olyan
hogy önmagam









*Ez a "meg nem menekülés" teljesen más szövegkörnyezetben felmerült már, Alessandro Baricco Az ifjú Ara c. könyve kapcsán.

**Ezt a gondolatot amúgy egyszer már körbejártam, akkor a teória mentén, most az éjszaka árnyainak intése nyomán, a személyesebb érintődésben próbálva - sokat segített, hogy megláttam ezt az égviselő képet Sasától. Végigálmodtam a megmenekülés stációit az éjjel, az összes szégyenét, ami vele jár. Nem menekülhetek.

2019. június 20., csütörtök

napfivér, holdnővér


Bónai Juhász Zsuzsi mandalája






arany-ezüst
ragyogás érintésétől
változol egyre



aranyezüst
ragyogás markában vágyódsz-
változol eggyé




2019. június 19., szerda

Válság








Így nem találsz a szóra, szentem.
Mert kiürültél. Sikerült kiürítened
egy régóta zárvány rétegét.
Most minden bezárkózik benned.
Valami ösztön elzárja a csatornákat
ahonnan a szó előcsurog.
Csak a fedlapot konstatálod - úgy képzeled,
cizellált, régi öntöttvas csatornafedél.
Ott lenn, a sötétségben, a sejtek
kőfal hártyái között motoznak
a rémült patkány igék. A kimondhatatlan
szennyvizébe tapicskolnál értük. Mert
ez izgat, a kimondhatatlan.

Nyilván jelent valamit, ha az éjszakáid
lelkiismeret-furdalással ajándékoznak.

Talán ezt: nem úgy és nem annyi.
Amire most büszke volnál, az
valójában szégyenletes, mint a szemetes
konténerekből kukásautóba
ömlő hulladékod. A csomagolások,
amiből kietted a tartalmat.
Képzeld: a vers, amit annyi szeretettel
próbáltál nem hazudni, rossz.
Képzeld, hogy elhibázott minden
mások igéi mentén felhabzó sora.
Képzeld úgy, hogy kénytelen leszel újra nekiállni
bonckéssel, holott még élsz.
Képzeld, hogy még ráng az ingerelt
félig lehántott békacomb.

Szégyelld magad. A szégyenből mindig
egészen izgalmas szövegek születnek.





2019. június 18., kedd

Go






Ma újra lüktetem a megépített Isten
szívdobbanását. A forgalomban az áramlás
lassabb zárványaként. Van a kerékben valami
nem múló vonzás - hiszen felkerülök rá.

Hibát hibára halmozva akár - de ezt
a lüktetést élik körülöttem a gépbe gyűrt
lélegzetvételek. Magadra gombolod
a pacemakert, amivel életben tartod Istened.

Ez itt nagyobb mint mi, és meghatároz -
fürdünk kinyilvánított akaratában.
Mégis, megállna, ha egyszer, egyszerre
nem mozognánk.

Ma újra lüktetem a megépített Isten
szívdobbanását. Választásaim és tévutaim
összessége sem több,
mint a testében dúló sejtek életciklusa.

Mégis, mennyi minden múlik rajtam,
meg rajtad, meg rajtatok is.
Jó lenne ha végre megtanulnánk
együtt egy másféle Istent énekelni.






2019. június 17., hétfő