A következő címkéjű bejegyzések mutatása: versbeszélgetés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: versbeszélgetés. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. január 1., szerda

Beszélgetés könyvtár-háttér előtt

Juhász Annának

Takács Zsuzsa: Könyvek, kedveseim





shizoo:
Kínzóim, drágáim


Kínzóim, drágáim, mikor
lesz elég? Simogatlak benneteket
a polcokon. Igyekeztem úgy ölelni
benneteket, hogy ne irritáljátok 
egymást, és ezzel engem. Féltékeny
gerinccel lesitek a második sorból
az elsőt, amíg elfelejtelek benneteket -
hogy hol is a helyetek. 
(Mesékben alszunk. Bár szemhéjunk
mögül nem apad a sós lé.)
Kínzóim, drágáim, 
kinek adjalak oda benneteket?








2019. december 24., kedd

Beszélgetés kezdetekben és végletekben







Szlávics Noémi
vagy minden marad

mint a vonatút amíg mozgásban vagy még fészkelődsz
alhatsz vagy nézheted a táj rohanó alakzatait suta
rókát vagy nyulat káposztamezőn vagy a tengert ha épp
messze visz utad - de a vég az mindig ugyanaz
lépcsőkön le majd az állomás talán a resti
a rokonok biciklik vagy senki mint az életed
ugyanolyan lesz halálod is fémlépcsők és mögötted
a robogó szerelvény és egyedül maradsz mint tegnap
tegnapelőtt vagy holnapután – resti rokonok vagy senki
és az út valami világvégi elhagyott városban lépteid
csak az égi őr számolja ha van ég és vannak angyalok
vagy minden marad a semmi megszokott kiadásban
elhallgat a gép kiegyenesednek a vonalak a görbült hát
és a monitoron futó csík is kiegyenesedik hideg lesz
és te elfelejted végképp hogy valamit elfelejtettél élni



shizoo
vagy minden

ahogy a digitális menetrend táblára kiírják előbb tizenöt
most harminc de mindjárt negyvenöt késik nézheted a suta
tinit meg a töpörödött apót milyen roskadt mozdulatokat
fonnak a várakozásba - halovány fingotok nincs jön-e
valójában mikor lesz vége betolat-e fékez csikorog és 
felszálltok-e valamikor egyáltalán senki senki hátán nincs
ismerős se resti se bicikli hogy eltoljad csak reménykedés
mint tegnapelőtt úgy holnapután - testi közelségbe kerül 
vagon majd és megérkezés és világvégi út a kezdeteid
útja elátkozott köveken a régi rozsdavörös felhők alatt
ahonnan elköltöztek az angyalok de itt minden marad
a megszokott semmi kis mozdulatokban egyik lábról
a másikra állva várja betolják végre a szerelvényt ebbe
az állomásnyi üvegcsarnok méretű szülőszobába hogy
meleg legyen hogy elfolyjon magzatvíz idő szülessen






Boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!


2019. december 23., hétfő

Beszélgetés nem a tölgyek alatt









Kemény István:
Az eperfa lombja

Honnan tudjam, mit láttam még működésben?
Mi volt az a bácsi ott a napsütésben?
Megjelent az utcán, rövid utca volt az,
benne volt a kertünk, kerítése korhadt,
ő ment, honnan tudjam, hogy mivel törődve?
Néztem, hogy a sarkon eltűnik örökre.
Nem jelentett jót, de nem jelzett veszélyt sem,
mint egy krákogás az elmondott mesében.

Idős úr volt, szikár, katonásan ép test,
vadászruha, kalap, halálpontos léptek,
tekintet előre, érett, szinte fénylik,
mint hogyha nézhetne akár másfelé is,
derűs volt, sőt, szép is, mégis féltem, mert egy
sétabot is táncolt a léptei mellett:
egyet koppan, aztán egyet szúr előre,
szúr-koppan-szúr-koppan, sújt a levegőbe.

Akkor már húsz éve volt délben is este,
ötéves sem voltam, nem tűnt föl az este,
aznap kérdeztem csak, mért van mindig este,
azt mondtad, butuskám, hiszen nincs is este!
nem hittem, de este tényleg jött az este,
megmutattad: látod, ez most tényleg este,
cigarettás kézzel legyintettél: "édes!
sétapálcát láttál, ma már nevetséges!"

Akkor a régi volt éppen eltűnőben,
volt minek eltűnni abban az időben,
ami korhadt akkor, azt korhadni hagyták,
ami jött az utcán, inkább menni hagyták,
bár akkor a Nagy Bűn készen volt már régen,
s ami száradt, jórészt megszáradt a kézen.
Öreg kezek újból játszani tanultak,
botot ugráltattak fürge, csontos ujjak.

Honnan tudjam, mit láttam még működésében,
most, mikor az új is lassan eltűnőben,
mi járta utolsó sétáját el aznap
színét és visszáját hordva a gonosznak?
A nagyvillany aznap nem volt csak leoltva,
aznap kavargott úgy az eperfa lombja,
mesétekből egyszer látszott, hogy kíméltek,
aznap kérdeztem meg a sötét miértet.






shizoo:
Lombtalanítás

Egy nagy kupac mellett három másik kicsi
ott vettél rész a valóság meghamisí-
tásában, ahogy a többi lomra raktad
az összes dossziéd. Összegyűjtött attak -
másnap reggelre mind szertefújta a szél.
Botjával turkálta, hogy ez miket beszél,
nem jelentett se jót, se valami átkot,
csak mint mese közben ha az apu krákog,

(sokat szív...). Szóval ez. Látomástalanabb.
Nem volt egy rugóra ráhúzható alak,
akihez (ha) kötném. Nem volt, ki sehova
nézve menetelt el, míg én a kapura
tapadva lestem, hogy mennyire mesétlen.
Hogy csak puszta jelző, nem hordoz igét, nem.
Csak a szél. Ahogy a lapokat fújta szét.
Aztán világos lett. Aztán megint sötét.

Este volt. Este volt. Mindenki kinyúvadt,
mire lehordtad a babérkoszorúdat.
Már az elképzeltet. Amit hordozna a
papírhalom csilló értelmi aranya.
Kihajított szavak. Egyik se kiejtett -
ilyen kódot dadog cserélődő sejted.
Olyan az arcéled, pont mint az apádé:
sétabotba rejtett pengeéles spádé -

azaz dehogy. Tompa, tőfi bugylibicska.
Jobb is, hogy kiraktad, hogy lomtalanítsa
el a Közterület-fenntartó Vállalat.
Mesehősnek többé ne képzeld önmagad.
Régi. Tűnjön. Égjen. Szóból kurta kocsma.
Nem olyan nagy bűn, de összeföcsöl mocska.
Maradj te szótalan, maradj útszélinek,
akkor is ha közben széjjelvet az ideg.

Tudom mit akartál, de az a kurva szél...
Szétlapozta. Most is a kupacból mesél,
mert bár a kétely már előbb is elfogott
hogy hazug a mese, nem képez létokot,
és nem könyvből kéne. Kívülről tanulni.
Hogyan ugrándozzon puska elé nyúl, mi?
Azóta se látszik mesédből kímélet -
és még most sem értem. Sötétebb. Miértebb.







2019. december 22., vasárnap

Beszélgetés iróniáról és vonatról


Nemes Nagy Ágnes




Átkelő

Fémszálakon, jelzetlen átkelőben
előttem. Át. Rönkök*, negyven vagon.
Hűltében szisszen, sistereg a fém** -
Nem néma. Sír a Száztonnás Pagony***.


*Rönk: Rövidre vágott fatörzs, henger alakú, hántolatlan, kérges, nyers fadarab, amely ipari feldolgozásra alkalmas. Francia (eredetileg latin) eredetű, tronc (ill. truncus: levágott fatört, nyesedék); szintén e szótőből került a nyelvünkbe a tönk, amely a földben hagyott, gyökeres facsonkot, tuskót jelöli. A kizsarolt természeti környezet alapszavai - Európát valaha gyakorlatilag összefüggő erdőség borította. 

**Sistereg a fém: A vasút igen nehéz üzem, a sok tonna súly intenzív rezgéseket indukál a sínszálakba, amelyek jellegzetes hangot adva, fokozatosan halnak el. Szerző világosan megírta ezt az élményt, de ott is elhanyagolta a tényt, hogy a vasút környéke milyen elhanyagolt - mert a felismerés, hogy egy rönkökbe (és értelemszerűen ott (hol?) hagyott tönkökbe) csonkolt teljes erdő kúszik el előtte, elvette a vaspálya mentén halmozódó szemét, sitt, emberi hulladék versbe kerülésének szemernyi esélyét is.

***Száztonnás Pagony: Félreérthetetlen utalás az egyik (talán legismertebb) meseerdőre, ahol Micimackó és barátai élnek (alkotója: A. A. Milne), könnyen dekódolható szójáték, amelynek alig van többértelműsége, bár amúgy a pagony nem erdő, hanem tisztásokkal tarkított, szigetszerű liget inkább, amit a falusi kultúrákban pont azért ültettek, hogy télen kivágják tüzelőnek. Érdekes módon a szó az erdő érintetlen közepét is jelentheti. Mint ahogy minden mindent. Ennek ellenére ennek az önfeltárásnak pontosan annyi értelme van, mint a mintaadó fintornak: csak önmagát jelenti. Erre varrjál gombot.





2019. december 9., hétfő

Beszélgetés szégyenkezve


Jónás Tamás verse









Köze van

a fantáziához. Nem számít, esik-e.

Az első, félig öntudatlan, amikor
a vécében a tehetetlenség elrángatott
a csodálkozás készségeibe.

Nem a nyelve, a szája, hogyha visz
(fogában tartva) hanem ha gondolom. És akkor is,
ha élő réteget hozzá a bőre, ízemre éhes ajka szít.

Van úgy, persze, hogy ez sem segít.
Üzekedés közben hiába űz a képzelet.

Már nem szakadék, hogy éhülök veled.
Hogy elfogadhatatlan segít, ha újra tárna:
egy végső hebegésben égő gépezet
menti magát, elfojtaná a párna,
fuldoklásból éled élvezet

a korpusz képzelt végítéletében.

Bőrödhöz nincs köze. A testedben nem élem:

megoszthatatlan. Mert ilyen a szégyen,
megosztva gyilkol: arcot veszejt.
Mégis, sejtelmet éghet magában a sejt,

kitakarom hát. Ne kelljen híznia.

A test, az nem az orgazmus határa -
csak magához érő kisfia.









2019. november 27., szerda

Beszélgetés mozgások közben






Tolnai Ottó:
elsétálni

az élet elsétálni
egy utazási iroda csillogó kirakata előtt
gondoltam elsétálva utazási irodánk ablaka előtt
szép sivatag-képek plakát az antarktiszról
mégiscsak jól hittem
amikor nem az antikrisztust vártam
az élet elsétálni
utazási irodánk mocskos kirakatablaka előtt




shizoo:
az élet csíkot

borotválni
a felázott olajos avarba a megálló mögött
gondoltam nem zavarom meg a várakozókat
szépek mozdulatlan kavicsok az orczy téren
én meg kacsázó kavics
patadobogással a mellkasomban
az élet csíkot borotválni
kavicspart aszfalt patak-ágyékába









2019. november 3., vasárnap

Halottak napja

A halottakat sehol sem látják szívesen.
A jók és erősek évente egyszer kisétálnak a temetőbe,
hogy megnézzék, a holtak nyugton vannak-e.
Fekete Anna: Halottak napján








Idén hidegebb lett, a szívben is hidegebb,
nem szerették a felhajtást, a hantok
öntött-rakott káváinak repedéseiből
hűtötték vásári szorgoskodásunk -
vagy legalábbis én egyfolytában fáztam.

Hidd el, ez nem időjárás kérdése.
Ez időtlen-járás. Ahogy az anyukám szeméből
fakul a kékség és aggodalmat keltően
hirtelen lett alacsonyabb, mint mi.

Az életnek színei vannak, talán ezért
fehérek a halotti virágok: mert bennünk van
az összes szín, a fehérben a kék, a piros, a sárga,
a barna, a zöld; mintha ellökték volna maguktól
életet lihegő emlékeinket, lelökték magukról,
lelkiismeretlenek. Hagyjuk őket békén.

Minden változik, még az öröklét is
folyamat? Idén hidegebb lett, tavaly befogadó
föld köszöntött, lélegző fákkal, tavaly előtt
ha jól emlékszem, egyfajta közöny.

Mondhatod, hogy ez csak bennem ilyen,
de én tudom, milyen az, ha a szívben hidegebb.
Mikor a felidézett arcok is csak néznek
érzelmek nélkül néznek, ítélőszék
magasából néznek, perselycsörgés
templomtörésében néznek,
nézik a lányaikat -

látom a lányok gyászát.
Elanyátlanodtak. Csak az őszinte fájdalom
valódi kanóc. Lobog a szélben.
Nem lobban el, amíg el nem fogy.
Nem félek. Tényleg. Csak nem tudom,
hogy tarthatnám a halottaim életben.






2019. október 29., kedd

Beszélgetés (bár nem értek hozzá)









Somlyó György:
Egy kis matematika

minden történés kicsi
mintha nem is történne semmi
kimondott szavak
elejtett szavak
elhallgatott szavak
megtett mozdulatok
félbemaradt mozdulatok
elmulasztott mozdulatok
véletlen keresztezések
véletlen párhuzamok
véletlen érintők
futó felvillanások
rejtett kisugárzások
észrevétlen vonzások
a történés kicsi
minden történés kicsi
a történés mindig egyforma
csak a fejleményei különbözők
csak a fejleményeiben
nő nő nő a kiszámíthatatlan
plusz vagy mínusz n-edik tagig
minden végtelen kicsi történés






shizoo:
Egy kis mit tudom én

pontosan nem határozható
időintervallum óta a kiejtett
szavak rendre az alanyra húzzák
a jelentésben hordozott 
a mögöttesben sejtetett
az asszociációban lakó
a szinonimában fenyegető
idegen nyelvre lefordíthatatlan
mivolta ellenére jelentő
a melléknévi igenévben
megfoghatóan bujkáló igét
véletlen keresztezések
véletlen párhuzamosok
véletlen érintők jelentenek tőle 
előre véltek a kimondódástól mert
kimondottan az történik
amit az alany kimond
ettől aztán mérete lesz
a szónak mozdulatnak villanásnak
földtörténetileg persze kicsi
és csak szignifikáns
mert nem szabályszerűen az összes
kiejtett szó esik ebbe az
értelem szélén imbolygó érzésbe







2019. október 25., péntek

Beszélgetés hétköznapi élethalálharc közben

Vados Annának




Kavicsok

a halál amikor hólatyakos bakanccsal a caution wet floor tábla mellett
a halál a teljesen megőszült nagymamák
a halál: "te még élsz?" "amint látod"
a halál a "nem fogadtam volna rá"
a halál arcától elfordulnak a tükrök
a halál az a taknyos orrú hétéves a négyeshatoson, ahogy az üveghez nyomja,
a halál amikor először hallod:
    inkább a halál
a halál ahogy az óvodások állnak a kerítés mellett és te nem szállsz
    le a bicikliről, hogy visszadobd azt a kurva labdát, úgyis
    mindjárt vége a játékidőnek
a halál amikor a feleséged annyival fiatalabb, hogy ugyanolyan idős
    vagy, mint az anyósod
a halál amikor már jóllaktál a szemed kívánja mégis a szádba rakod
    függetlenül attól, hogy ízlik-e
a halál amikor a szájába vesz, nem ízlik neki és mégsem mész el, aztán mégis
a halál ahogy a fiúk nem sírnak
    nem a faszt





a halál a kifújod aztán kifújod aztán kifújt, de persze
    azonnal gyújtod a következőt
a halál házhoz jön, melegen tartó táskában, utalással, igen, köszönöm, jó estét, jó 
    étvágyat
a halál a hiszen szeret, de nem változtatsz ezen
a halál az a lány a kerékpáron, az arca kifejezéstelen, a szeme két kék üreg, 
    ajka fekete, borravalónak tartott, apádtól örökölt patkópénztárca, patkó,
    csak patkó
patákon, patkó-
dobogás






2019. október 17., csütörtök

Beszélgetés elköszönők közt


Kovács András Ferenc: Bohócöröklét (Magvető, 2011)







Henrik bohóca búcsúzik

A Teremtéshez, és úgy általában
az Óceánhoz sincs semmi közöm se,
mólón sose lógáztam a lábam
sem föld-, sem ég-, se vízillat közösbe,
a Jóreménység csak naivitásom
foka, fakult hajók, ahogy a valóság
fosztja őket, szenny-mennyóceánon
az ég nem fújdogál papírvitorlát.
Nem úgy gondoltam egykor: élni kell,
s hogy így magához ízel otthonom,
nem rólam szólnak tékák, könyvsiker,
fejembe zárva zúg kolostorom -
       egy befelé morgó, méhkas Ezékiel,
       a küldetés lüktet, hogy végre küldjem el.







2019. október 12., szombat

Beszélgetés rókabőrben


Simon Márton: Rókák esküvője (címadó vers) Jelenkor, 2018






A rókák lakomája

Amikor áttépsz előtte a zöldön miután kért,
és nem adtál, és az utánad szórt áldás a bőröd
alatt, a bűnevés tovább pattog az erek haldokló csomóiban,
hiába tekered, mintha állnál, már piros, na, az rókák lakomája;

amikor megint nem öleled, mert a kezed egy
másik ösztönnel van tele, társaság morajában vagytok
mélyülő csend, és a szemében eltört cserepek
vagdosnak össze, az bűnevés, az a rókák lakomája;

amikor egy nevet sikoltasz az erdőn, több százezer
fa évgyűrűibe ütve egy rozsdás vasszeget, küret
gyanánt, mintha a közös gyermek esélyét tépnéd
a madarak torkából, az elnémulásuk a rókák lakomája;

ahogy nem kell neki a falat, amit te a
tömegszállás éjszakáiban neveltél, félretolja,
mócsing, szégyenkezik a tányér szélén és
lassan üvegesre hűl rajta a szaft, na az rókák lakomája;

amikor a melletted ülő vírusai felkúsznak
a torkodon, megül a füledben, betapadt
sláger, hogy szólj rám ha egyszer véletlen
megöltelek egy másik életben, az bűnevés, na, az az;

amikor halom hasított fáról kellene
mesélned sínek sírása felett és
balta vagy, mókusok, harkályok kétségbeesése,
az bűnevés;

amikor le se kell szállítaniuk, magadtól ugrasz,
nem maradsz Chihiro testemlékeinek vonatán,
a fülkében, ahova fölengedtek - mert
nyitott szemekre hulló rögök kísértenek;

az a csillogás a Ligetben, amiben árnyék voltál.
Az elpöckölt csikk a mondat végén.
Tengerhang. Amit soha. Tenyeredbe merített arca.
Nyelv. Ami kizárólag szóközök csöndjéből áll.








2019. október 10., csütörtök

Beszélgetés bizonyos szempontokból


Orbán Ottó: Helyzetünk az Óceánon (Magvető, 1983)





Szegényen az ember

Szegényen az ember alapjában egyre viszonylagosabb, mert bizony hogy aggat, sőt egyre több ágra aggat díszeket az előre gyártott elemekből, legyen az műanyagpalack, vagy helyén való szavak a monitoron, és ugyan nem tart, de meghallgat minden ünnepi szónoklatot, egy Zeti Gyüttment Rendszer katonája, lelki szegény, beszédfogyasztó. Szegényen az ember kizárólag gazdagon akar lenni, egy étkezésig, a következő vacsoráig legalább, bármelyik lehet az utolsó, égi király fia úgyse jön el, úgyse mond se igét, se nevet. Szegénynek lenni így egy KFC-s rendelés ételfutárral és plazmatévé a vetetlen ággyal szemben, teli hamutartók, villanyóráról lebűvölt plomba és egyéb temetetlen testek között a most jó. Ez az oroszlán felzabált és most emészt. A végén úgyis kiszarnak. Az elfogyó fogyasztó mámorában nincs morál, hova tartás, se lefelé, se felfelé, ebben a valóságsóban nem laknak történelmi távlatok, a pillanat csak önmagával összevethető. Persze vetetlen marad, az ölelések tündéri látszatát kéken derengő koituszokra cserélte egy sokkalta nyersebb testbeszéd. Szegényen az ember egy olyan világban, ami nem érzi magát szegénynek, már nem hordoz semmilyen utalást a márkaneveken kívül. A neveken belül is csak a neveket. Mert szegénynek lenni nem ostromlott erőd, csak kiürül, mint a ketchupos üveg. Hova vonulnál, amikor már tegnapelőtt levetett magáról a megbokrosodott föld, és úgyis minden egyre rosszabb lesz, amíg tapogatózva el nem sántikál veled a pillanat a Szent Mihály lovát ropogtató szociális kemencéig. 










2019. október 9., szerda

Beszélgetés kordonok mögül




Kemény István: A királynál (Magvető, 2012 - címadó vers)






A király helye

Tudom, hogy ott, a felállított tribünön, uram,
majd előbb vagy utóbb, hiszen itt az ideje,
megjelensz a válogatott híveid előtt, hogy
évet értékelj, vagy beszédet mondj az ünnepen,
és hogy esélyem sincs közel kerülni hozzád,
szót váltani veled, aki konvojok vélt biztonságában
suhansz a szirénaszóban, szküllák és kharübdiszek
között, csak a helyedre vetek egy pillantást,
a helyeddel beszélgetek, az egyik helytelen,
a számtalanból, akit más ízek szocializáltak,
hadjáratok markotányosnőinek cselédje,
de ugyan mit is mondhatnék a helyednek, amit
ne tudnál, vagy ne tudnál hárítani és
mit is mondhatna nekem a helyed, amikor a kérdést,
hogy mit üzen a Peremre, ahonnan látszik
a hiány valóságos mérete, az azonos nyelv
fonémáinak ismeretében se kódolnád ki,
az akadékoskodást az alapzajból, amit nem
különböztet meg semmi az ütemes tapstól,
csak zsongás, ami megelőzi az előadást, a Sokaság
ajkaidon csüngő figyelmében egy csepp nyál.








2019. október 2., szerda

Beszélgetés nap mint nap (véletlenül) belefutva


forrás: Szöveges kontent





'45 február

Ahova rendre megérkezel a tekergés végén
úgymond a dolgod tenni, egy jeltelen temető mellé.
A fáradtság teszi? Mintha magad
csókolnád tarkón. Az omladék alatt,
ahova nem ástak le, a park alatt, ahol az avar
gyöngéd kupacai rohadnak -
a szomszéd telekről csókol hidegével
az el nem gyászolt csontok birodalma.

Mint egy Szardanapal. Vitted magaddal az
összeomlásba a nőket,
kihűlt szerelmet, anyát, lánygyermeket, cselédet,
az aktuális szeretőd. Minek élnének, ha halott vagy.

A lakásokból kiszűrődő jelenbe
télvégét dobogtál. A mellkasodban.
Pedig nyár volt, néhány hosszú és forró,
esőtlen, száraz nyár. Könnytelen.
Elhagyod a holtakat. Tovább tekeregsz.
Markolásszon össze mást az ismerős
érdességű lehelet.








Csordás Kata (szerintem zseniális) verse által megidézett (komplementer) élményt egy másik, bőbeszédűbb versnyelven egyszer már megfogalmaztam.

2019. szeptember 24., kedd

Beszélgetés elsötétítéskor


Kemény István





Hálnak az utcán. Neked útakadályok
meg a padokra telepedést is összefoltozzák -
pedig jön a hideg és itt van a hideg.

A hajnali misére nem megy be a férfi
mert nincs mi szót váltson az ott lakóval.
Az összes égbolt sötét, nemcsak a keleti,
jó érzésű ilyenkor a kutyát se -
de tény. Téged se. Kutyát se érdekel.

Ez a jelenet maga a reggel
ahogy a járdán ívet adsz a
nyomvonalnak az alvó körül.
Nem ébreszted fel. A szavakkal
egyiket sem ébreszted fel.

Mindegy, hogy mit borzong, aki érti.
Hiszen ti mind hazagurultok,
kényelmes ülés, menet és eljövetel közben.
Fűtött. Túlfűtött. Szellőztetni kéne.






2019. augusztus 17., szombat

Beszélgetés trófeának kevés szavakkal

Nagy Zalánnak, a csonkítás szerzőjének


forrás: Szöveges kontent







aztán előbugyog a jelentés a rókabőr alól.
pusztán geci voltál és áldozatot hibáztatsz -
mintha a rókacsapda használata igazolná önmagát.
kesztyűt varrj belőle és húzd a csonkra
csúnyán elvakartad.

persze. nyilván csak szavakról van szó
kiejtett szavakról - elrágódtak.
panel-mély éjszakából hiányzó
rókaugatás. helyesen kiejtett

csak szavakról. a "hogyan állj bosszút
a rajtad ejtett nyúzásért"
maradék nélkül boldog
talan követeléséből kilóg a rókanyelv.
elfáradt a nyalogatásban.
rókaharapást szőrével? csonk apa. csonk.
természeténél fogva gyógyíthatatlan.







2019. július 2., kedd

reggeli vers háromkor, délután


Adam Zagajewski




Július van, egészen pontosan a mai nap,
a másnapja a versenynek, ahol második lettem,
rettenetesen éreztem magam, heveny hasmenés
fogott el, szerintem egész este körbelengett a bűze,
meg sem próbáltam koncentrálni - látod
talán pont a nemtörődömség hozta a helyezést,

még most is felkavarodva, kicsit sértődötten
ücsörgök itt, a szokott helyemen, egy gépi isten
szentélyablakán bambulva, befelé kifelé,
hogy micsoda aljasság a hőségtől, hogy beleevett
a pörköltbe, hogy baktériumokkal nyálazta össze -
legalább amíg várakozunk rá, békén hagyhatna a katasztrófa.








2019. június 9., vasárnap

Négy kvartett - Szabadalmi Tár, hamutartóval

A teljes vers itt olvasható

És nem hagyhatjuk abba a kutatást
És az lesz kutatásunk vége,
Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk
És először ismerjük fel azt a helyet.
Az ismeretlen, de emlékezetes kapun át,
Ha már az utolsó föld, ami felfedezhető,
Az lesz, ami volt, a kezdet;
A leghosszabb folyó forrásánál
A rejtett vízesés hangja
És a gyerekek az almafán,
Észrevétlenül, mert nem keressük,
De halljuk, alig halljuk őket, a csöndben
A tenger két hulláma közt.
Csak siessünk, itt, most, mindig -
A teljes egyszerűség állapota
(Ára nem kisebb mindenünknél)
És minden jóra fordul és
A dolgok minden módja jóra fordul,
Ha a lángnyelvek összehajlanak
A tűznyaláb koszorújában,
És egy lesz a tűz meg a rózsa.
(T.S.Eliot: Négy kvartett - Little Gidding; Vas István fordításában) 





                    I.

Négy hét időszerűtlen idő után a nyár, 
október után rögtön az augusztus -
kifacsart felhők aranyat érése után az arany
napfény gombostűjére tűzött Pünkösd. Holnap a napja,
s a holnapi nap ugyanígy ránéz 
a gombostűre tűzött csikkre és gyújtja
a tegnapi parázs izzását. Valahogy ennek a rabja maradtál.
Ha áramolsz az időben öntudatlan, és
időn és renden kívül: öntudat. Segít ha így kerül az idő
időn és nem renden kívül, naná, a járásának
mindig is alapja volt ez a rendetlenség.
Kancsal járásban a bevérzett szemfenék pillangóhatása.
Nincs semmi rendkívüli az elhajított
földlabda csikkben, amin utazol, immár
hét és fél milliárd nyüzsgő parázzsal, ívet húz a csikk
a naptalan éj löszszakadékába, ahol
kihunynak a szentjánosbogár csillagok.
Már nem lepne meg a májusi hó sem.
Ha piros hó esik. Az egy nap húsz fokot ingó
lángoszlop, ami elemészti a csipkebokrokat.
Mintha a húsvét három, holtan töltött, kárhozott napját,
az ördög idejét élnénk, immár hét hete.
Melyik kő mögött lustálkodsz, 
lejárt a három nap szabi, haver! 

                    Ha erre jönnél,
az időben hátrálva, ki ne hagyd az Országos
Találmányi Hivatal Szabadalmi Tárának Szabadság téri
fiókját. Vissza-hagyták azóta, azt az alagsori színháztermet
a Hazatérés templomának imaterme alatt;
arra a praktikus közösségre hagyták, amely
lakásokat épített a szentély fölé. Mert mér' ne.
Ha az Úr mérne, félre kell söpörnie a hívek 
feje fölül az ott lakó egyházfik és -lányok markazit hónaljszagát - 
félre kell görgetnie, akár a követ a feltámadás erőszakos gesztusában.
Vissza-hagyták azóta a számomra járható utak közül,
nem abba a felekezetbe tartozom. Mára egyikbe sem.
Hőhullámokban törne rám a kétely a politikus igehirdetéstől.
De Te, Uram, befordulhatsz a sarkon, az éjjel-nappaliból 
jövet (fuldoklik a házhoz szállítás és a multik hóna alatt),
kezedben a három zacskó sörrel vagy borral
(tökmindegy, te amúgy is nagy arc vagy, gyere, víz van,
csináld vele, amit - majd nem nézünk oda).

                    Ha erre jönnél,
nyolcvankilenctől kilencvennégy-ötig tartó
"neked mi az, jössz és megoldod" sétafikában. Ez is egy végpont. Volt.
Kiformálódó, műtött okulások és kíváncsiságok,
Katona Tibi barátunk és püspökünk, amint jött a szikével
és rommá boncolta a hozott hírt -
mi voltunk hárman-négyen a műtősegédek.
Gyere cimbi. Feküdj a kés alá.
Jó néhányszor térdepeltünk imához, kollégák, a roskadásig
irattal töltött salgópolcok között, a református templom
alá reformált aktakukacoskodásban, egymást bökdösve, meg 
vakondvári, kíváncsiságpárti, dér verte püspökünket:
"hülye vagy, Tibor" (lehetett neki mondani, hatvanba ősz-ütött kamasznak).
Azért vagy itt, hogy letérdelj, és vedd és ne vedd komolyan,
mint egy másik imarendben a kópé ministránsfiúk.
Tibor profán misét celebrált az alagsorba. Gyere, cimbi!
Legalább a múltba, ahol imádkoztunk. Az őszinte
kételybe térdepelve.




                    II.

Egy öregúr, kabátján kajafolt.
Körülötte kétely-híve rózsák.
Az egykor volt templom alagsorában.
irathalomban, hamvában és porában
a betelt pohárba csurgó ötleteknek.
Ez éghető víz. Ne markolászd! Sebes lett
tőle nemcsak a kezed, de a szád is -
szertartás, pálinkagyújtó fázis.

Árvíz gyanánt ránk ömlő ötletek,
s te rágyújtottál. És fújtad öt helyett
a lé fölé a füstöt. Kormolódott
mindaz, mit álmatlan forgolódok
azóta is. Te ifjú voltál, kíváncsi
nem átallottál leckéket kívánni -
én már csak jó napot. Magam vagyok a lecke,
egy pozitív HÍV, ki a kórból juszt is ki van rekesztve.

A víz meg a tűz, a közeli folyó
odabűzlött, akár egy lefolyó.
És ti egyre-másra égtetek,
az ajkatokra bélyeg éghetett,
és pöckölt csikkek fényhozásait
elnyomva mind, ott hamvvödröt telít:
a múltad máig zokszó. Légszomj éhű früstök -
tűz, víz, tüzes víz, meg lassan oszló füstköd.

Hajnal előtt, a bizonytalan órán
már nagyon mentünk volna a Vadászig,
a csarnokba, hogy mi csak frissen jó ám,
kikérten, zsíros Simon mágusra ásít-
son mustárral és kenyérrel, az élvezet;
bár ez a Simon nem repül, de mászik -
Tiborunk már megint szétszedett.
Eljutottunk az elmekaparásig:
küretre van szükségem, hogy feledjem
a gyermekkorom úttöréseit,
egy nyakkendőnyi hitrendszer-keretben
hogy hogyan ne jussak el a késekig,
belém-döfésig, s hogyha ennyit késik
az ítélet, egy kissé se sürgessem.
Egy nevelésből, hogyha mélyre vésik,
se legyen vadmálna-folt a dresszen.
          Valaki jön, megáll, és nekilódul,
egy részeg Krisztus keresi a hesszen
túli termet, hol nem fogyunk a szóból.
Meghívtam, eljön, hiszen jó gyerek -
legfeljebb majd az asztalokra fekve
az ügyféltérben köztünk hentereg,
tényleg emlékezhet pár jó gyerekre...
Gabesz, Tamás, Kotász úr olykor, én,
meg aki még - lásd, elbasztam a rímet -
járt pince-mélyi világközepén.
          Tibor, baszd meg, kurvára hiányzol.
Nemezisem, meg mi is? Agapém?
A szalonnázások. Ahogy legázol
a hivatalba lépve a hagymaszag.
Hadonászva védenél hibától -
ez hét lépés és nézd, a sakk, a sakk,
csikóáldozat, aztán feladta.
A taknyos Botvinnik. Naná. Fakó alak
vele szemben a vesztes Capablanca. 
Felém villan a holt mester a porból,
ki puszta szájjal műteni akarta
bennem azt, mi nem volt cukorból,
de vedlő kígyó bőrét hagyta rajta -
Nem olvadt, hogy "minden a korból
folyton kilógó lélek". A test a csapda.
"Minden a lélek" A többi cafrang,
rosszul szabott műfogsor harapta
hagyma, szalonna.
                    Aztán nekünk jutott a vak rang,
Kotász Zolival, mikor a stroke-ja kisodorta 
a ritmusából, hogy kiszutykoljuk lakát.
Mert hetven éves anyuka-fia
amit lerakott, pohár, kanál, kabát,
rétegre réteg, bűzlő életfosszília -
az ott volt, ahol hagyta. Gyász és siralom -
huszonegy konténert töltött meg a lom.
Egy élet bűzét kellett bírnia
az orrunknak; s a Tibirodalom 
lerántotta közben bennem önmagát.
Én bár Simon, de lám, hát ő se Péter -
szájszagba fúló borléböjt tisztaság.
          Mégis, bár látnám! Sosem vélt kivétel.
Most faggatnám, de a sírkő mattol.
Egy vélt hajnal foszló igézetében
sem integet a vezéráldozatból.
Nem zabál, nem iszik, ügyfélnek se segít,
egy másik hivatal betűin se kavar,
de talán sötéttel ment mindenségtől remit -
ki tudja. A tábla kitakar, betakar.





                    III.

Van, ahogy a két part egymásra bámul,
sötét a világosra, másfelől nézve szintén a sötét a világosra -
a hivataltól két utcányira folyik a három választható orientáció:
A kurta jurta jogos indulata, a mellényzsebbe dugott
európai órarend, meg közte az imbolygás országnyi kompon.
Hasonlítanak egymásra, ahogy a halál hasonlít az élethez,
a te halálod például a nyüvek élete lesz. Ki kompon száll fölébe,
hídon lábal, kajakban evez - annak a Duna még mindig határfolyó.
Nem szednek hídpénzt, de minden hasonulásod sokat vámol
a maradék meggyőződéseiden. Minden átkelés
Koppányból Istvánba, Werbőczyből Dózsába, Mátyásból Dobzséba
komolyan erodál a honfiú hitén. Bár a végén
az a halom forgács is te leszel, amivel megtrágyázzák a rózsabokrot.
A szabadulás is így. Amikor végre elhervadsz és
kihajítanak a vázából. Díszelgés közben májusok és novemberek piros betűiben
kiabáltad a gyerekkor indulóit. Tudod, aki egyszer 
megégett egy hit miatt, az nem rajzolgat a másik hamujába horogkeresztet
se csillagot. Az tényleg csak titkok értelme, rózsa.

Álmomban keresztény
kurzusdiktatúra volt és a
Szabadalmi tárban volt a 
kényszerlakhelyem.
Itt laktunk, lakhatástól fosztott, 
pardon, Uram! Lakhatással 
ajándékozott szingli kollégák.
Innen jártunk párkereső-terápiára,
gyónni a fejünk fölé, meg
vasárnaponként a körmenetre.
A jegyrendszer előnye, hogy
kis ügyességgel a 4. azaz a lisztjegy
1. azaz cukorjeggyé fakul -
az éhezés kellős közepén 
szerezhetsz magadnak egy jó kis
cukorbetegséget.
A sakk tilos, az egyik 
szellőzőcsőben rejtegetjük a
készletet - mert az eleve
elrendelt sors kigúnyolása,
hogy lehetőséged van lépni.
Leütni a Vezért.
A cigaretta is jegyre, a 
legfontosabb cserealap.
És én épp rágyújtanék, amikor
álmomban dörömbölnek.
Feltételesen vagyok rabszolgalábon -
nyilvántartott szabadkőműves...
Ez baj, nincs a nyakamban,
hol a megváltott hitbizományos kendő, a kék,
arra ébredek, hogy jaj, hova raktam... 
vagy hagyjam a toszba és
fogadjam el végre a csönd nagy adományát?



                    IV.

Templom alatt, pincebogár
voltál a leghitetlenebb,
csatornalétet csordogál,
nem gyógyul, Jézus-szíve seb,
és korporál a kormorál -
    Válassz, halál vagy agyhalál,
    a test repül, a lélek hálni jár.

Milyen vad éhű kárhozat,
hogy kérni sem kell és miséd -
hogy szent terektől távolabb
megszentelődve nyílik ég,
mint tékozló fiát, be úgy fogad -
    lapul halál, vagy agyhalál.
    Gyúl a lélek és kiég a sár.




                     V.

Ha megírnám az egyetlen valid lépést Krisztus haver felé, 
azzal nem járnék valami jól. Ha el is nyel a csönd,
lehet, visszalök magából a bennem maradt 
hangzárványok által.  A kezdet előtt, a vég után,
merthogy Jézus él! olvastam egy falfirkán 93-ban.
Ápolt volt a bolondok házában, amit bezártak,
most hajléktalan, évente kétszer megfagy.
Mentősök bámulnak hiába égre néző,
kiürült mazsolatekintetébe. De mindig visszajön.
Ahogy a magam fajta is. Harminc ezüstért,
mert benne felejtettük a kasszában bankrablás közben.
Mindenki visszajön. Mert dolgavégezetlen,
mert nem ő lépte az utolsó lépést, és a mindenség csak vár -
hogy megint ő lehessen az éjszaka felhős, fénytelen feketéjével.
Hullásomban a foszlás, és foszlásomban a hullás: újra a sejtbe.
A kisfiú tudta, milyen tábla várja, protestált,
ahogy Wittembergában a vallásalapító, akinek
praktikumát tartják csak, vallását nem a kódis Krisztust 
templom elől elhajtó hív-pozitívok. Milyen tábla és milyen lépések.
Nyilván visszajövök, új kezdet lesz, portyázás a kimondhatatlan területére.
Azaz: ide vissza. Közénk. Közétek. Folyó közé. Elpöckölt
éj fényívet húzó csikkje gyanánt. A rózsa pillanatában.

Ez a szeretet vonzása, és a szólítás hangja.

Szóval sziasztok, hosszú mese volt.
De ez itt még nem a mese vége.
Megérkezünk onnan, ahonnan szökve,
s ahova most megint nincstelenül.
Mi, az utolsó föld vírusa és
mi, az első föld magvetése -
szóval tehetek bármit, találkozunk.
Foglak én még fárasztani téged,
kifoghatatlan naphalacska.
Foglak én még támasztani téged,
oszlopszent barátom. Nesze. Itt a kübli.
És vagy jóra fordul végre, és más lesz,
vagy ugyanez a füstbe pácolt, 
eltéveszthetetlen dohányos tüdőszag,
amit nem takar el a mentolos cukorka.
Szóval nincs értelme elköszönni.
De azért csácsumi tűz, és szia, szia, 
puszillak Rózsikám.








2019. június 8., szombat

Négy kvartett - Margit híd, Margitsziget

Itt a lét szféráinak
Lehetetlen egysége megvalósul,
Itt a múlt meg a jövő
Legyőzetik és kibékül,
Hol a tettben máskor az mozogna,
Ami csak mozgatódik,
Mert a mozgásnak nincs benne forrása semmi -
Hajtják a démoni, alvilági
Erők. És az igazi tett a szabadulás
A múlttól is, meg a jövőtől.
Legtöbben ezt a célt
Itt soha el nem érjük,
Kiket csak azért nem tudtak legyőzni,
Mert próbáltuk újra meg újra;
Mi örülhetünk, ha végül időbeli
Visszatérésünk táplálja majd
(Nem túl messze a tiszafától)
A lényegi talaj életét.
(T.S.Eliot: Négy Kvartett - Dry Salvages; 
Vas István fordításában)






                    I.

Istenekről nem sokat tudok, de azt hiszem, hogy a folyam
partján, itt áldozótüzek égtek. Sokáig egy berendezkedés
természetes határa volt, sokáig lehetett Isten és védmű -
nagyon későn láncolt rá hidat egy hazahozott, reformer gondolat és
egy hazahozott, istenébe lógó hajjal álmodó építőmester. 
Ez itt a második híd a sorban, a szigetcsúcsba markoló leágazással.
A legmélyebb hangú költőnk az avatását szellemekkel énekelte -
a szellem kőbe és acélba gyűrt, teremtett testét. Kőfalak közé
szorított, zabolázott, szolga víz alatta. Már nem is éhes.
Gátak közé csatornázott évente kétszer zúgolódó csobogás,
felette a Gólem egyik főütőere, amint dübörgő sejtek benzinbűz ömlését
tereli a látványos hegyívek, kanyarulatok és sziget kulisszává tett
fosztatásában. Ide a tenger annyira messze van, hogy nem szólít
falpartok közt magában mormogó, alsó kövén ücsörgő locsogást.
                    Néha tisztelik meg. De csak ahogy egy
jelenséget, ami makacsul nem múlik el.
Pedig behallatszik a budai éjbe,
a pestújhelyi platánok lélegzetébe,
Budaörs kivágott tőkéiről lop otthagyott szőlőszemet.
Az éjbe kúszva besurran egy koncertterembe,
asszonyság-múltját arcán viselő, 
öltözni-vetkezni egyre kelletlenebb dáma.

Ide a tenger hallhatatlan messze van. Mégis meghallottad
a szövőszéken surranó fonál hullámverést. Hogy Pénelopé
hazavár és összeszőné múltad és jövőd; s hogy mégse rajta múljon,
hajnalra lebontja. Hallottad a szőttes hullámverést egy folyamisten
kőbölcsőbe visszakényszerített, csecsemő gügyögésében.
A tenger a föld szegélye, és nem, te
mégsem jártál a partján soha.
Csak ahogy vittek magukkal a könyvek,
a Tengeróceán partján hullámzó fogadóig,
a csendig, ami zaj.
                    A tenger ezernyelvű istenarcait
soha nem engedted a folyódhoz közel, pedig ez is belecsurran. 
                    Az összes, evezővel simogatott
hullám odáig ér. Talán ezért hallottad benne
a folyásiránnyal szemben, hegymenetben
kapaszkodó hívást. Hisz ezt tanultad! Tanultad volna
hogyan engedj a szirének, a najádok, a Tengeri Teknős
csábításának. Itt, a hídláb felett, s a parton végig
megvénült pontonok során ábrándultál ki: a víz útja mára robot.
Motorzúgással elnyomott hangú bűz. Napi hatvan
kikötés. Turisták, értetlenség és céltalanság -
mert ezen az úton nem jutsz Ithakába. 
Ülsz néha a parton, meg a szigeten.
Hagyod, hogy patkány surranjon az alsó lépcső
kövén a lábadhoz közel. Ez a Kirké a mi rovásunkra
tetves. Határon jár most is - már csaknem halott.
Az időt kényszerű csobogása méri, talán ezért
hajlamosabbak, fenn a hidakon a gépben kúszó
sejtek (pont felette) a méltatlankodó fogcsikorgatásra.
Megláncolt folyó. Közönyét a tornyainkból
permetező harangszó 
sem oldja fel.




                    II.

Közömbös víztest alatt, ott lenn a roncs.
Közöny. Folyam-kilométereken át 
az áradása testeket sodor. Nincs a szabályozott
folyóban kegyelet. Hiszen nem ő a gyilkos. 
Az a hátán úszó szarcsimbók mohóság.
Imátlanul. Eltűnteket tüntetve. Nincs.

Ennek a folyamistennek nincs már itt felelőssége,
testében egy másik Úrnak áldozik,
aki itt ölné le puszta figyelmetlenségből
az aranyborjút. Nem képzelem.
Nem. Szólhatnék a víz vihar-cibált
zivataros közönyéről. Elnyelte őket.

Most szedték ki a híd korábbi testét -
azaz: nemrég. A víz alá robbantott roncsokat,
amikor megújult a szerkezet és egyszerűsödött;
de ez ilyen. Épp üres volt a meder és
talán éhes... De nem. Érzem a közönyét.
A hídon mécsesek égnek. Nem a vízen.

Szégyen van bennem. Amiért a folyó,
a Duna közönyébe bámulok. Amiért
ezt a közönyt veszem észre részvét idején.
De gyakorlatias határátlépő révén
látnom kell a valódi arcotok,
a határ túloldalán hogyan fogadtok.

Úgy gondolok rájuk, mint akik még
a zivataros, éjszakai fények gyönyörében
kattogtatják a mobiltelefont. A család,
nagyapa, apa, anya, gyerekek odatódulnak
a látvány korlátjához. És nincsenek határaik
a valódi gyönyörködésben. Nincsenek.

Közömbös víztest alatt. Ahogy a mentés
turkál most, hogy már nincs miért kutatni -
csak a testeket, mert az ő isteneiknek lényeges,
hogy adják meg a módját, hogy kell a porhüvelytől elköszönni.
Látod, ezt az egy Boldog Híradást én nem kívánom
szertartásba fonni. Kaparjanak el. Tömegsír. Árokpart.
Csak hadd bomoljak. Oldódjon bele minden
zavartalanul végül a talajvizekbe. Vigyen a folyó. Ha már visszatartott
a magam gyávasága. Hogy én álljak a kormányállás 
legázolt vasai közé, immár végképp tehetetlen,
fejlődéseszmény és mohóság által eltaposva.
Nem fizetnek a zsebet tömő felelősök, itt nem fizetnek.
Majd elviszi a balhét valami balek.
Ez a közelmúlt is egy konstruált, valahová mutató,
valahova máshova nem mutató időjelző lesz,
egy óra, a folytonos állítgatásban. Egy táj,
hullafoltos ecsettel, óraállítás után.
Minden múltja konstrukció volt és konstrukció lesz,
hídról látható legszebb panoráma, 
várral és parlamenttel, a szellemi közép
hordólovas püspökről elnevezett hegyén
égnek feszelgő szabadság bronzillúziója alatt.
A panoráma lábánál a legújabb áldozatok -
csapjuk a többihez. Várostromok hullahada. Pestis.
A prosperálás szüneteiben kiömlő folyamisten elragadtatása.
Forradalmak és ágyúzás. Ágyúzás és forradalmak.
Aztán ostrom megint. A víz már csak víz. A folyó már csak folyó. 
Folyóba hajtott, menetből térdeplő, golyó ütötte csillagok.
A panoráma lábánál a legújabb áldozatok. Nem a víz éhes.
Nem azt reméltük, amit kellett volna és nem attól féltünk, amitől kellett volna.
Látod, én is csak a mások szenvedését képelem,
hullámokat ver a sodrással szembe-szél; ilyenkor legvadabb a Duna.
Nem tudnánk visszafolyni, mégis, folyása módját újrakonstruáljuk,
"Lehetett volna így is"-ből "így volt". "Nem úgy volt, hanem"-ből "mégis úgy".
Másként megúszó, félig kievett, patkányok rágta, tarkón lőtt dinnyehéj.
A saját múltunk a konstrukcióink képzelt, iszapos rétege alatt. 
Belebonyolódik a mesélő, aztán egy huszárvágással oldja a matrózcsomót.
Nem az idő rombol és őriz,
hanem az aktuális mítosz, amit belehalnál.
Az aktuális mese. Újság meséli,
portálok portáján vezető hír:
megérkezett a roncsok fölé a Clark Ádám,
kiemelik a
vízbe ölt Hableányt.




                    III.

Tűnődtem én a megyeri hadikikötőben,
a folyam: a semmi szélén felállított őrtoronyban
(tűnődhettem, ugyan ki a fasz lopna bármit
erről a roncstelepről - rajtunk, meg a tiszteken kívül...),
tűnődtem az annyiféleképpen kimondott szavakon.
Nem tűntek el. Ahogy az egyenruha se, a flottillás,
kék egyenruha, a barret, a géppisztoly, a harminc
betárazott kísértéssel, az értelmetlen ücsörgés
az amúgy full extrás, forgószékes, fegyvertartós,
reflektoros, csitti-fitti őrtoronyban. A toronyőr visszapillant.
Meg előre. Mert úton van, a közönyt sodró
folyam: a semmi szélén. Úgy érzi, utazik.
Ez az odaút amolyan visszaút, hiszen nagyapám,
hazatévelyegve frontokból, szökve és letagadva, amit
(amerikai foglyul ejtőket, teszem azt),
ide hívatott be a friss honvédségben, a folyamőrséghez -
az úszni se tudó parasztgyerek. Ez is olyan logikus
volt mint akkoriban minden, idő nem gyógyítja,
mert hol van már az a beteg... pedig úgy gondolta,
vége a múltnak, kezdődik a jövő. A jövő Dunai
aknamentesítéssel kezdődött. Ázott az öregem a
vízibombák jegenye-magas vízoszlopának visszahulló permetében.
Nem gondolt ő szerintem semmire közben, ahogy én sem.
Csak utólag esett le, dinamitos halászat volt, amikor nagygyakorlaton
novemberben a parton sátorozó dobkályha körül vacogó sereget
este a nap közben adagolt gyakorlat halhulláival etettük.
Halászlé gulyáságyúban a'la durrantott trotilos hordók. 
Dohogó motorcsónak fedélzetén,
a robbanás verte vízhab hogy elült,
táguló körökben jöttek
a folyamfelszínre döglött testeik.
Se múltjuk, se jövőjük immár.
A szemünkben vacsialapanyag,
a szemükben nem csillant, csak tükrözött.
Annyi volt - kiválogathattuk a
méretes és ép példányokat.
A többit elhintette magával a sodrás,
előre dögök! Víz felszínén utaztok,
sirálygyomorba, gólyák csőrébe,
és a rothadásba. Nem azok vagytok,
akik úsztak vakon, majd
akiknek testén tompítatlan lökéshullám formált,
Nem azok vagytok, akik gyomorba szállnak.
Itt, az innenső, meg a túlsó part között,
lehetségesben, örökké sodorva nem azok vagytok ti.
Csak a robbanás. A pillanatban eldőlt pillanat, mert
elég közel voltatok hozzá. A pillanat T-je. Annyi csak.
Mit szólsz, ehhez az értelmezéshez, Krisna, egykomám?
A hal a halál órájában úszik, s most 
egy pillanatban tényleg megérkezett,
előre.
          Ó, őrségek, ti mindent átható
hidegben és tűző forróságban átmerengett, felesleges percek!
Nem tudom. Én tényleg nem tudom 
az igazi célom. De minden meggyőződés nélkül
is a folyópartra fordítom, arra
gurulok olykor cangakeréken,
hogy abban a leszállító közegben
végre nyeregben érezzem magam -
            és semmi búcsú.
Csak előre, drótparipám.




                   IV.

Szabadság odadermesztett, brutális méretű kalászt
súlyemelő bronzszobra, nézz közömbösebben
erre a bizmut vízen magát sodrató népségre!
Ne legyen mindent szabad! Emelkedjen folyam halbűz
dögszaga a tájhajó frissen épített parancsnoki erkélyéig.

Mondj egy imát a hajléktalanok nevében,
akik immár megúszhatatlan vizeken járnak, ha nem otthon -
és a hajlékonyak nevében, akik a végén úgyis szintén törnek, mit a jég.
Te szülj nekem rendet. Bronz rend lesz, bronz rendjel, harmadik köztársaság. 
Te szülj nekem rendet, fenn tartó, fenntartható csajszi.

És könyörögj azokért, akik hajóval járnak,
a közöny választóvonalán a hidak alatt,
lassú menetben cipelve egy idő és
összes partok kritikán aluli szuszogását. Olcsó lény lévén mit tehetek mást -
kérlek, te olcsó ribanc: könyörülj.




                    V.

Érintkezni az alig ezer méterre lecsorgó sorssal.
Magam is elcsábultam: egy Dunára nem néző,
de halbűz-közeli szobakonyhában tapadt zsíros,
paraszti ujjaimhoz a Crowley Tarot.
Észrevenni a hurcoltat a kártyalapok egymásra eső
rakódásában - és látni a tendenciát, a lehetségest,
meg az esetlegest. Igen, hiszem, hogy tényleg látni
akkor is, ha önbeteljesítő jóslatot csak. Egyszer
brahiból popkornból összeszedett vicces nagy árkánum
huszonkét lapját vetettem részeg társaságnak,
amit mondott a kártya, adekvát volt, szómegállítóan, meglepően ült.
Elemeztük az anyaméhben születő rémületet,
meg az előléptetés esélyeit a munkahelyeden -
a szokásos gyávaságok kerestek volna a 
konfekció álmaiknak valóságos vállfát.
Szórakozásból, narkotikumból napirend lett,
a gyáva ember előre bambulása - mert úgyis úgy teszel
ahogyan a félelmed diktál. Jövőt keresne, 
ahol kevesebb a testekbe hasító explózió.
Ahol horgász, damillal, a folyó mellett; ahol
méltóságteljes rendben úsznak halak, hajók.
Ahol nem fogja ki időtlen és idő találkozását -
csak elfogódott csendben létezik, a rezdítő
kirobbanó mozdulatra várva, amikor kapás van.
Az a pillanat idő az időtlenben. Az a pillanat a találkozás
a szeretetben bujkáló halállal.
Megjósolhatatlan, előre láthatatlan, nem adnak
se kártya, se csillagok támpontot hozzá.
Tényleg, az önkívület rángó rohamát,
és addig a várakozást, mely elvész a napsugárban. 
Amikor a parti buliban nem táncolsz,
hanem a zenére te magad vagy a tánc -
és a lüktetését hazafelé gurulva
viszed magaddal virgonc kerekedben.
A célozhatatlan érdekel, amit a víz tud:
hogy kitölti helyét és a táj alatt, felett 
egyenletesen oszlik el. Ima, engedelmesség,
egymáson gördülő vízmolekulák közt a kötés,
fegyelem, gondolat és cselekvés.
                    Szeretnék járni rajta.
Itt a lét egy másik formája valósul.
itt a múlt, meg a jövő:
a csobbanó vízcsepp által
égnek vert vízcsepp.
A kétszeres múlás.
Előbb a tettben, aztán ahogy
megérted: a gondolatban.
A mederben minden rétege
mozgatódik, ez a lefolyás
csak a tengerben leli meg az 
egyensúlyát. A békét.
Csak azért nem tudtatok meggyőzni még,
mert nem láttam a tengert.
Ami bennem víz, az ott is
egyensúlyt keresne. Végleg.
Elpárologna. Elfoszlana a parton.
És visszahullna legfeljebb ide,
egy jövőidő valid zivatarából.








2019. június 7., péntek

Négy kvartett - Pázmánd, szőlőhegy

A teljes vers itt olvasható
Otthon az, ahonnan elindul az ember. Ahogy öregszünk,
A világ egyre idegenebb, a halottak és az élők szövevénye
Egyre bonyolultabb. Nem a telített pillanat,
Az elszigetelt, aminek nincs előttje, sem utána,
Hanem egy életidő lángolása minden pillanatban
És nemcsak egy ember életideje,
Hanem öreg köveké, amiket nem lehet kibetűzni.
Ideje van az estnek a csillagfény alatt,
Ideje az estnek a lámpafény alatt
(A fényképalbumos estnek).
A szeretet akkor majdnem önmaga,
Ha nem fontos többé az itt és a most.
Az öregeknek kutató útra kell menni
Nem fontos az itt meg az ott
Fontos csak a csönd és a mégis előre
Egy másfajta telítettségbe
Új egyesülésbe, mélyebb kapcsolatba
A sötét hidegen át, az üres kietlenségen át,
A hullámzúgáson, a szélzúgáson, a viharmadár meg a barna delfin
Nagy vizein át. Végemben a kezdet.
(T.S.Eliot: Négy kvartett - East Coker; Vas István fordításában)







                    I.

Hullásomban a tartás. Szárán száradt levél
a szőlőlugasban, a szomszéd présház előtt -
a miénk papos komolysága nem engedte az ilyen
bohókás gesztusokat. Épülnek és lepusztulnak.
Vakolt vályog helyett téglából rakott, vakolt és mészfehér vagy 
nyers, úgy hagyott, vagy odáig nyűvődött téglakandikálás.
Csálé vetemedett ablakkeretek, a jancsikályha öblös
hőleadásától meghajlott recsegő ajtók. Vagy idejekorán mező,
földes bekötőút a helyükön. Csak a pincék kővel rakott 
ívéhez nem nyúl, akinek esze van. Házak. Élnek és halnak. 
De a föld alatt, mint nem változó tudatalatti, ott bongnak a pincék.
S ha idejekorán beszakítja valamelyik új módit lihegő
pesti barom, sírhelye jeligéje fölé nemigen lépnek az öregek.

Hullásomban a tartás. Napra tett szőlősorok mentén
dombhátig botlik a káprázó szem. De telek
sarkán a kiázott, csúszó löszszakadék mélyén
nedves levelű páfrányok közt cserkel a darázs.
Nem veri napfény sem, seregélyek zaja fel az ide öntött
hulladék rozsdabarna, vízmosta sírdombjainak csendjét.
Beszakadt kas, bordáját vesztett vízkőtől gyúlatlan
dongák, kiégett falú kályha, cserép, építési törmelék -
ez mind itt termett. Ide messze a falu: alig
veri idáig a hegy a harangszót. Várj. Amíg csak a csikk
belepöckölt vörös íve világol.
                    A vízmosáson túl,
ahova úgyse mész közel, mert hogy mennél közel,
nem látod a táncot. Soha nem. Csak képelnéd
egy nyári éjszakán a templom tövében terpeszkedő
óvodát, a nyitott ablakot ahova bemászott apád,
"táncolj kecske, ne állj meg
mer' az Isten nem ver meg!
Táncolj, kecske, ne állj meg,
mer' az Isten nem ver meg!"
Szénakazlak suhogó simítása helyett
a szolgálati ágynemű gyűrődését,
"kukorica, csutika, 
rázkolódjál, Marika
kati, bati, csutika,
ketten hálunk, Marika."
Egy táncban a tűzben átugorva
a tiltást és káromlást, így megesvén
hogy gömbölyödött kis pocak a testén,
hárman táncoltunk az esküvőn.
Pocakban én, pirultan két szülőm,
nincs ebben semmi. Így készültem feszt én,
és soha, soha, soha meg nem lesném.
Milyen üteme honnan eredeztet,
üteme barnának, kéklő szemezüstnek,
egy örömtől ködlő csillogásban
földre szálló csillagcsillogástan.
Pocakban én, táncolt kettőn a szép jel,
nem éreztük, mi él meg és ki vész el.

A présház éjén apáddal, nagyapáddal szőlőt prédáltok:
a gazdag termés törkölyét, bádoghordók taposott 
sötétjébe az elegy éjszakával. Hullásodban
sem maradhatott itt soha egyetlen szem hulladék.




                    II.

Mihez fog a késő november
a tavaszi gerjedelemmel.
Éhes új tavasz hát mit neki,
az éjeit hűdött láz képeli;
az új tél pihe-hullta mit neki,
szobában, lázban úgysem érezi;
lihegésbe temetne holnapot
nem érik sem színek, sem illatok;
rohannak vele, orvost! Markolász, 
kis testét rázza lázgörcs baglya-nász.
Nap tűzte skorpió. Magába mar.
Mentőt, telefonálj, hamar, hamar!
Sírtak, szálltak, imába térdepelve,
marcangos torka éhe el ne nyelje -
az öregek látták, nem nő ez meg magasra,
így is hítták egymás között: a satnya.

Hát, elmesélhető így is. Rímbe csavarva, mintha
játék volna, nem kissé elavult költői modorban dallam. 
Nem érinti az anya szívszorulását, nem emeli
bele a versbe az apa tehetetlen fogcsikordulásait.
Most, innen nézve, csak a kórházi folyosón
- nem emlékszem, de mesélték - a Mézga Géza vagyokot
gajdoló két és fél éves praclija játszik
a rokonsága munkába kérgesült tenyerében.
Rég az emlékek tenyeréhez kérgesültem, és igen,
nem lettem bölcsebb, mint a rajzfilmet dudorászó
megmentett poronty. Tény. Nem lettem bölcsebb,
mint a nagyapám, aki életen át tartott fogadalmában,
hogy leventeként elengedte Drezdából a tűz,
a megtartott vasárnapi templomban járásban sem
lett megfontoltabb, vagy bölcsebb - igaz,
nem káromkodott soha. Hordozta egy város égett,
hamuvá hordott hullatestszagát és tudta,
ennyivel tartozik az Istenének. Nem lettem bölcsebb,
mint a nagyanyám, akit megejtve hagyott a a vén parasztok
maradék jóindulatára. Papám szülei vajon
tényleg az unokáért, apámért vették magukhoz,
vagy jó volt az Imre dolgos Julija cselédnek?
Eldönthetetlen. Ez is, meg az is. Ha csalás, akkor sem
ártott. Vagy nem többet, mintha tényleg
nem szökött volna haza a vénem, negyvenhatban, Burgerlandon át,
ha ott marad, az osztrák macájánál, aki - hírlett -
lehet szintúgy magzattal a köldöke alatt ragadt a 
frissen hantolt határ túloldalán. 
Ők sem a bölcsességük élték, hanem a legendát,
amit most éppen versbe taposol, ahogy a törkölynek való
teljesen kifacsart fürtöket taposta gumicsizmával
beleállva apád. Meg te is, olykor. Mert egész úton,
útjának delén, sötét erdőbe ragadtan is élték e hagyományt:
ebben a családban mindig hárman táncoltak a lagziban.
A férj, ara, s a nász oka. Tovább én nem jutottam:
nincs esküvőre ingerlő fiam. Ez is alázat. Még ha hazudok
is. Hiszen nem ezért nincs. Nem pont ezért. A hogy. Az a lényeg.
Ahogy nagyapám vénült agyát ette a féltékenység.
Ahogy nagyanyám mondta a sírkőnek: "Nyugodj. Ha tudsz."

A présházat, s a házukat is eladtuk. 

Az ősök titkai márvány alatt. Nyugodjatok. Ha tudtok.




                    III.

Elfújja a szüretet megülő felhőket az éjszél.
Lassan feltünedeznek a csillagok is, fénymustot vérző
égi szemek a sehová zuhanó éj űrteli mélyén.
Csikket pöckölsz. Így pöcköli mind az igézett, feneketlen
múltba a földet nyögető ősök földmélyen nyögő sorát maga a rög.
Amivel a koporsóik zörömböltettétek. Van részük odafent is,
ahol nem az emberi méret de az emberarányos világegyetem tágul?
Vincellérek, zsellérek, büszke parasztok, úrbér
faramuci súlyát ökörfarkra kötözők. Jobbágyok írástudatlan, névtelen
örömet, sok gyereket halni vető fehércselédei.
A plébánia könyvében fenn maradt ragadványnevek -
Bukoralji nagyanyám, a tán első megesett,
hamar hervadó gádzsi, legendás kuporító, gyarapító.
A Dobos, akinek rég pora sincs - csillagatom pattog-e megavult bőrén?
Az érzékek kihűlnek, elvész a cselekvés indítéka.
Nem az emlékeim, a legendáik melengetem. Színházba soha nem
járó, falusi parasztok. Mit tudták ők, a zsöllye hogyan nyikordul
két jelenet között az átrendező sötétben? A kurta öröm hangjait, na, azt igen.
Az oroszt, sáros csizmával a tisztaszobában, meg itt, a hegyen
azt a pincét fosztó, elsuvasztott négyet. Nagyapám tudta, hol ástak
sekély gödröt a davajgitárosoknak. Bár kértem, sose mutatta.
Nyugodjék, aki tud. Az isten sötétjében.
Ültettek, vittek a plébániatemplom padsoraiba, dugvány palántát,
"szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene,
dicsőséged betölti a mennyet és a földet..."
Ráférne némi dicsőségtöltés. Erről alig beszéltünk
csak vittek, mert vitte mind az unokákat. Szép ruhában
a festett mennyezet alá, ahova festve ős vonású pázmándi arcok néztek
a fellegpárnán emelkedő festett Úrra. Nézd, az tiszta ángyom. Az a lánya.
Az meg mint Szklasz sógor, Egy Kuhinkó, amott Fosika Teri,
Töpsi Gyula, a Tyúkanyó, aki férfi, meg a Fatökü, Kratancsik néni,
Plütök Pajti, ez tisztára olyan! Egész gyerekkorom beragyogta
ez a mennyezetről csorgó folytonosság. Isten báránya mind.
Mit tudták ők, hogy hit, remény szeretet, s hogy legnagyobb a szeretet!
Ha nem volt mit beszélni, se gondolni, akkor ittak.
Rosszat remélni nem jó egy faluban.
Szeretet nélkül várakozni se, de azt azért csinálták.
Várakoztak csöndben, reménytelen.
Ki sem mondva, de a halottvivőkre.
Ritkán voltak készek a gondolatra, de érezni gyönyörűen mertek.
Táncolni sátoros lagziban gutaütésig, meg
összekapaszkodva énekelni, amíg pihentek a zenészek.
Amíg a hit, meg a remény, meg a szeretet zenére várt.
Búzatáblákba mintát kócoló szél. Zenére várt.
Fecskék a disznóól ajtaja fölött. Zenére vártak.
A kertben kiáltozva érő cseresznye. Zenére várt.
És én. A lagzijukon, édesanyám táncoló hasában.

                    Azt mondhatod, hogy ez
a bukolika valahol hamis. Mi a valagért nem maradtam paraszt?
Miért oda értem, ahol vagyok, és ahonnan jöttem, onnan miért szakadtam el?
Miért fonódom folyvást szavakba kúszó kígyó nyelvekbe?
Nem azért, mert az elragadtatás útját járom,
     hogy elérjem, amit. Hadd vigyen.
Nem azért mert tudatlan maradtam, amatőr,
     egy szikkadt nemtudás a nemtudásban. Hadd ejtsen.
Nem azért mert enyém lett, ami nem enyém
     és nem tudok tőle szabadulni. Hadd egyen.
Azt az utat járom, ahol nem találom magamat. Ha tetszem másnak is,
az nem az én hibám. És ezen nem változtatott az őseimtől már elvett múlt
kárpótlási jegyben visszaadása. Skorpió, tudod. Úgyis magába mar.
Ami az enyém volt, sem volt az enyém. Ilyen vagyok, ilyen.
Ahol vagyok, ott. Nem változtatsz ezen.


  

                    IV.

Neked nyökögtem Édes Úr,
négy dúlt sebet, mint hű Pió,
hevertem szúrtan, piszkosul,
én féreg járta zöld dió,
neked nyökögtem, óvj magamtól, ó.

A betegség a gyógyszerem,
a haldoklás az orvosom,
hogy óvakodva kék erem
mélyén trombózis mint oson -
kórtermi, polcolásra használt ócska vánkoson.

Az én kórházam évet ölt,
kék ritmusában nem feled,
beteg torokba mind üvölt,
hangos rorátét képzeleg,
együtt imádkoztam veled, veled, s végül: veled.

Lábamban nehezült igék,
és füst-rakottas vércsomók,
és rám imádkozta az ég
én férgem járta zöld diód,
hiób, hiób, hiób, jaj, mind hiób, hiób.

Csak csurgó vérrel éri meg
hibát-hibára értelem,
neked regél a kék ideg,
rángása közt, megengedem,
leltél uram, hívedben érvet, mondd, Nagypénteken?




                    V.

Föld karmaiban mögöttem ötven év már.
És én nem értek továbbra se semmit. Így van, tudom.
Mikor artikulálom, azt remélem, hogy megértem közben.
Merőben értelmetlen, hiszen elfelejtem rögtön.
Mégis elmondom - mintha lenne mit - hogyan akartam
fecskét fogni puszta kézzel. A disznóólban fészkeltek, és
a disznó harapós állat. Az ól előtt álltam hát, széttárt kézzel,
várva, hogy belerepülnek a fecskék. De nem jellemző
apró légi akrobatákra ekkora pontatlanság. Erővel, engedetlen
mód akartam megragadni a világod felmondható leckéjét.
Ha ez verseny, az baj. Mert a startkőnél ragadtam,
széttárt kézzel a disznóól előtt, vagy a pince előtti, őszi éjszakában,
karjaimban és hátamban a puttonyozás minden fáradtságával.
Ha nincs más, csak ez a próba, tekints bukottnak,
pöckölt parázsnak. Ahogy repül a csikk.

Otthon az, ahonnan elindul az ember. Mi gyakran váltottunk
otthont. Odahagyva a halottakat. A présházat. A házat.
Egyre bonyolultabb utat találnom az egykori gyerekhez.
De most is, minden pillanatban lángolok,
fecskejelzőfény és csikkben csíkot húzó szőlőparti vakrepülés.
Az életidőm én és nem én szabom ki.
Öreg kövekké, kibetűzhetetlen, megdőlt
múlttá lettek ősök és legendák.
Ennek az átoknak bennem magva szakad.
Ideje van az estnek, lámpafény alatt.
ideje van az estnek, ha felhős, ha csillagos.
Egy fényképen boldogan mosolygok
a nagyapám karjában, a plébánosunk mellett.
Kis sapka a fejemen. Tenyérre próbált fecske.
Egy szőlőszem, ami a tőkén maradt.
Ha kutatóútra indulok, elég tág
kutatnivalóval kínál a múltam.
Kezdem érteni a képeibe zárkózó anyai nagyanyám.
Fontos csak a csönd és nézni, ahova nézel.
Miközben az apró madarak már messze, víz felett
szállnak akár a vitorlás képzelet,
a maga nagy vizein át. Tartásomban a hullás.