Hunyadi utca - a vár alatt (bővebben)

Szabó T. Annának (aki megosztotta ezt a képet)

forrás: Fortepan

Nézd. Itt nő bennem. És itt fogy el.
Az a ház bal szélről a munkahelyem.
Itt telik. Meg és el. Fűt és jegel.
Naponta. Az ostrom-ütött üres telek
mellett. Ahol most egy park van.
Néhány fa. Kutyaszar az avarban.

Nem gondoltam, hogy életek
szobájának hátsó falára látok.
Azt hittem, partfal. Csak egy támasz.
Nem figyeltem jól, hogy ez a hiány
kis helyi siratófal-lélegzetet áraszt.
A várbeli épületek. A semmiből -
egymásra temetett múltak rétege
alól szalad a karomra a libabőr.
A megfagyott időn-túl semmiből
újrateremtett lélegzetnyi volt -

ha van a helynek szelleme, ezé sikolt.


S most én is hozzárétegezem a
magamét. Hétköznap arcát. Nincs benne
az elviselhetőnél több fájdalom.
Nézd. Itt nő bennem és itt fogy.
Ha elvesz, most már ezért hagyom.
Csak így lehetünk gyógyszere a helynek.
Csak így lehetsz. A magad békéjét a
sikolya szelébe eresztve.

Mintha egy lassú, ráncok fonta kéz
koszorút rakna egy feliratát vesztett,
időmart kőkeresztre.


***


Hogy ott szabadulsz fel - az is egyfajta ima.
Hogy ott engeded el magad az egykor
magába robbanó pince felett, ahonnan
senki nem ásta ki az eltűnteket.

Ez egy hidegzug. Megül és nehezen
enged fel a hideg. A legnagyobb nyárban is
libabőrig borzongat. Az egykori nem olvadó,
nem múló idő zárványa hűt a mán.
Tudom, ha itt szabadulok - magát a
zárványos időt szabadítanám.

Beledermed a lélek, nem vette észre:
a pillanatban ragadt, amikor üvöltő
ütéssel ráomlott a légoltalmi pince. Ott retteg
míg el nem porlad a gerince,
amíg nem köti más ide, csak a félelem -
ha ott szabadulsz fel, létet éjbe öltő
fényalagutat nyit bennünk nekik az,
hogy e pillanatban létezel és létezem.

***

Egy kamaszkor ömlő éjjelén
a régmúltban aki én voltam, s aki rég nem
jöttünk a lánchídon át a szöszke
víg szöcske meg a nevetésem
- én kollégista, ő a nővérével egy szobában -,
és a Duna középvonalában
a két pillér között már tudtuk, mit keres
a lábunk, milyen zugot,
hogy beteljen ez az évezredes
kis pillanatnyi vágy amit (most, hogy szóba hoztam)
egy pillanatra újra hordozok -
ő elpirult, én visszamosolyogtam.

Kéz a kézben - nem voltam jó,
akkor még nem voltam jó
a jól tudott rejtett zugokban, 
de sejthető volt, ha felmegyünk a várig
húzódó parkba, találunk úgyis olyan helyet, ami
magától megállít.

Lépcsők vártak, s a játszótér alatt
hova akkor még nem épült - kőbe andalított trilla -
vissza az elpusztult Hatvany-villa
meg is álltunk az egyik falba ékelt padnál.
A csókból úgy folyt ki minden mozdulat
mintha bimbóidődből csak úgy szirom-fakadnál -
Tudtuk, és nem tudtuk, mit teszünk
és így volt jól - hogy szeretnék 
úgy nem-tudni most...
aztán könnyű szívvel ballagtunk le, várni
az első csörömpölő, sárga villamost.


***


Nem tudtam, akkor, minek köszönünk.
Milyen temetőben milyen síron táncolt
az örömünk. Hogy mit szabadít, hogy mit
szabadíthatott -
                          most sem tudom.
Csak érzem, hogyan szivárog
hideget még mindig jeltelen,
időborostyán fogság-hantotok.



***


Csak a létező segíthet a holton. Ez a gyász.
Nem érdekel, a mérhetőbe dermedt
értelmed erre miket magyaráz.

Bene létezünk egymás lélegzetében.
Csontok porló emlékezetében
vetett magának alapot a ház
amiben álmodsz és ébredsz -

mintha egy lassú, ráncok fonta kéz
hozzáérne egy soha nem alvó,
el nem gyászolt emlék csontkezéhez.