Beszélgetés (mediterrán) drapériákról

kép: Christian Schloe

Fekete Anna:
Ahogy lebben

Magára hagytam ezt a verset.
Belevesztettem a nagy limlom-
tengerbe, a szanaszét hagyott
kupakok, cédulák, füzetek áradatába,

amit az idő összesöpör egyszer.

Megszabadult ez a vers tőlem,

ahogy megszabadult a papírlaptól is.

Boldogan és könnyen elkeveredett

mások lélegzetével, elbújt és megerősödött,

mint a gyermek a mesében, akit anyja
belevetett a tengerbe, de a történet
fogaskerekei nem hagyták elpusztulni.

Én ugyan nem láthatom. De velem van,

érzem a szélből. Kinyitja előttem az ajtókat,
és figyel mindentudó, áttetsző, kék szemével.

shizoo:

A huzatban

A fejemben egy idő óta szél fúj.

Nem különösebben zavaró, lobognak

a kócos, összetapadt gondolatok,

a félig elfelejtett csomós gondhaj-

gubancok, ördögszekér gyanánt

elszakadóban, de mintha egy gifen:

a szabadulásuk lejátszása folyton

elölről kezdődik. Nem engedem

elszabadulni a könnyed szavakat sem,

nemhogy a súlyuk őrző, megkopni

se igen hajlandó, a fejemben található

kisebb-nagyobb törésvonalak felett 

repedezett rengésnyomok szabdalta alapkőzetet: 

szél ide, szél oda - nem kopódik a lebegésig.

Nem láthatom, hogy mit látsz, amióta

a fejemben ez a szél fúj. De látsz; határtalan, kék

tekinteted is besodródott az állandó huzattal.