Mit szólnátok, ha a létösszegző költemények mintájára
évösszegző versekkel zárnák 2019-et?
Formai megkötés most sincs, engedjétek el magatokat!
Éves kirakás
Ezt a vetést nem hívod számvetésnek
bár a Bolond felülírta végre a Kardok Hercegét,
ő a legerősebb, mert vagy nincs száma, vagy
az összes szám az övé - bár amúgy
az sem egy nagy szám.
Nem nagy szám, hogy vállalkozol
megint rá, hogy a forgalomban legyél
kitett gyerek. Odaadod magad a télnek -
odaadásban mindig teljesebb az, akinek
egyebe sincsen.
Nem nagy szám, a mások éhébe hordott
tápanyag illata beivódik az ízületeidbe;
ízlik, hogy vénségedre képes vagy elgurítani
két keréken a napi százast.
Nem nagy szám, hogy a feleséged
egészséges. Hogy a kapcsolatotok
továbbra is különleges, akkor is, ha nem azt
kaptad tőle, amiért jöttél.
Nem tudtad, hogy ezt is lehet
akarhatni. A takargatni valóidat
kitakargatta. Mégse fázol. Sőt.
Nem is értem, miért kell a tekintetek magvetése,
hűséges vagy, meg rájönnek úgyis, hogy
csak a szád nagy.
Nem nagy szám, kijött egy versesköteted, de
miután árnyékba álltál, nem esik rá túl sok fény,
hiába tartod a kezedben. El kéne engedni, mert
tele van vele. És tartani kéne, ahogy
levele fosztott ág a szürkülő eget.
De ezt már megírtad haikuban:
"foglalt a kezed
nem lehetsz tücsök, hangya
egyszerre - tedd le"
azóta is mind a kettőt. Tartogatod.
Szóval idén malacod volt, elkerült
a nagy számok törvénye. A törvényszék helyett
ülj a foteledbe, vegyél egy
nagy levegőt, meg egy könyvet, és fújd tele
ragacsos cetlikkel, hogy amikor
írsz róla, emlékezz. Mert azért
írsz róla, hogy emlékezz rá.
Mint ahogy azért írsz, hogy emlékezz.
Törvényre, székre, szokásos fosztatásra.
Azért vetsz, hogy arass. És hogy meglásd,
mikor vezetik be megint az utolsó
éjszaka jogát.
