Szegény kis futár panasza

Na, akkor ezt szabd át a magad mértékére!

Puttonyomban annyi élményt hurcolok
hogy nehéz kiválasztani egyet.
Egymásra hasadoznak a tudhatók.
Szorítja, nyomja, összefogja
összekeni, kóla fröcsög rá
(a meki makacsul ragaszkodik a sza-
ros poharaihoz, ami macskakövön
felrázva kihaboz, zsákomban ragacsos
trutymó foltoz folyton-folyvást);
az egyik dolog csak mint a másik dolog -
a végén nem írom le egyiket se.

Meg amúgy is. Túltolom, mert élvezem,
hogy végre valamit körülbelül csinálok.
Az összes többlet csak mint a borravaló -
leszoktattok róla, ahogy a köszönésről.
Elmerülők benne, ez a nyifogás meg
másodlagossá lett. Úgyse olvassa senki.

Végesek vagyunk, akár a többi nép és
ez a végesség most visszaüt: tele van.
Zsák, zsák, teli zsák. És érzékeny tömegben
úgyis jönnek fel, talajvíz, jönnek fel
a jobbnál is jobbak. A többiek. Látom repülni őket,
amikor gravitálok. Versenyre kéne kelni
velük, mondta a kakukkos óra madara
a vadludakról, versesköteteket lapozgatva.
Bekukk, bekukk.

Semmi bajom, lásd, édesanyám csak foscsi e vers is -
itt az idő, hogy visszalapuljak az iskolapadba.

Úgyhogy további tanulmányok következnek,
sárkány ellen sárkányfű, élmény ellen térélmény.
Be kell laknom újra a mások szavait, mert
nekem eláll. Elállítja a teli zsák, amiből
ha bármit kivennél, harminchat másik sikoltja:
miért nem engem? Miért nem engem írsz meg,
te szerencsétlen. Hiszen kerek vagyok, gurulok,
de ha forgatsz, kaszamódra kiviláglik az élem.

Csakhogy semmi kedvem összevagdosni magam.
Reflektálok hát. Rávilágítok a máséra, úgyis
szinte csak engem vakít el. Meg a többi, magányos
olvasót, a végeken, ahol a végvári vitézek
tintafoltos pennaforgatókból immár mind
billentyűkopogtatóvá lettek. Bekopogtatok velük
pókhálós poros rímműhelyembe; a rutin
egyre hígabb fröccsöntése helyett
készüljön végre valami kézmíves.

Egyebekben jól vagyunk, megvettünk minden ajándékot -
Most már jöhetsz, Jézuska!

Ballada a bűnevésről (az ütközés mitológiája)

...Merthogy most egy pillanatra

sikerült észrevenni, hogyan csalsz, és miért

fizetsz meg érte. Ez is bűnevés volt, írnád, de

a szóban nem a valóság tapasztalata van, csak

a mitológiája...

(Kreccs, 2019. nov. 15.)

Megérintettem a vállát, mert megérintett
ahogy mesélte, mennyire elviselhetetlenül
bunkók voltak egész nap a megrendelők vele -
lófasz borravaló, meg az eső is egyre jobban,
és még tizenegyig, mi minden történhet,
pedig az előrejelzés szerint, és egyáltalán
nem is érti, hogy mit keres itt -
megérintett, mert tényleg van olyan nap, amikor
túlfeszít, ami penget, ráz a hideg
ami belülről jön, hogy ebben a világnak
nevezett kényszer-gyógykezelésben
kapott lecke számon kérhetetlen és mégis előre
megkaptad rá az érdemtelen jegyet.

Mondani a szokásos kétség markolta
vigasztalást, lesz ez még így se - helyette
érintkeztünk mert ismerős a kiszolgáló
kiszolgáltatottsága, a szolga szomorú dolga
a méltatlanok szolgálatában, és az érintő
mentén a részvét részvételt szült:
amikor zöldre váltott és egymás mellől
eltérített a két szabott irány, addig
néztem utána, amíg bele nem vertem magam
a valóság elém penderülő vasoszlopába -
fémzátonyra futottam a töküres térkő-tengeren,
a kiürülőfélben bóbiskoló Keleti pályaudvar előtt.

Magához vont az ütközés.

És letettem a nem az én terhem, amit
érintés érintődése és részvét szülte részvétel
vetetett át.
Pontosabban belebokszoltam a világ arcába,
olyan méreggel, amiről nem is tudtam, hogy hordozom -
behúztam egyet a valóságnak.

Szóval ez a folyamata, amikor
nem cipeled éveken át a beléd ékelt terhet,
hanem befizeted a világegyetem fájdalomból
ácsolt kormányablakán át.

Eszembe jut az arca. Ahogy felsegített.
Tudod mit? Mindent egybevéve
megérte a deal.

- A bűnevés bizonyos formáit megfogalmaztam egy versben, ami bekerült a Mit is tanultam kötetbe is, a vers alatt további, tapasztalatot magyarázó linkekkel - és a kötet megjelenése kapcsán nyilvánosan végig is gondoltam

- és szintén ezt járja körbe (máshonnan rátekintve) Simon Márton számomra legkedvesebb versére írt epigoni játék, a Beszélgetés rókabőrben. 

Kreccs

Az ütközés cezúrát húz.
Volt az eddig és van az utána.
Közte a pillanat, amikor
a testbe ültetett Te
elveszíti önazonosságát.

Ezt a felismerést aztán a fájdalom eltakarja.
Soha annyi figyelmet nem követel a test, mint
ütközés után.
Amikor görnyedve próbálsz talpon maradni.
Mert persze rögtön feltápászkodtál, hogy
ellenőrizd a mechanikus szárnyad:
nem tört el semmije.

Nem tört el semmid.
De percekig nem tudsz
kiegyenesedni, kihúzni magad
mert szédülsz:
ez a talaj megbillenésének legfontosabb tünete.
Amíg rezonál benned
a pillanat, amikor találkoztál a valósággal.*

---

Nekibiciklizni egy ezerszer kikerült tereptárgynak
óhatatlanul megtöri a lendületet. A test repülne tovább
minden technikai segédlet nélkül - aztán leérkezik.**
Mindent kitöröl, amit addig érzékeltél világból és
magadból benne és magadban a világról és benne magadról -
egybeolvadva szakad a befelé és kifelé. Jó volna egyszer
úgy ütközni, hogy nem a fájdalomban panaszkodó
sejtekkel vagy elfoglalva, hanem konstatálod ezt
a világ- és magad-szakadást. Hogy amikor összekapod
magad, ez a tapasztalat fényeskedjék a szétszórt
cserepek fókuszában. Merthogy most egy pillanatra
sikerült észrevenni, hogyan csalsz, és miért
fizetsz meg érte. Ez is bűnevés volt, írnád, de
a szóban nem a valóság tapasztalata van, csak
a mitológiája. A lélek repülne tovább és köréd
huzalozza a tollak bátorsága helyett nehézkes lényed
gépezetét. Szerencsére nem a kerékpárod ütközött,
beleöklöztél az oszlopba, behúztál egyet a valóságnak.
Most pontosan azt érzed, mennyire fájsz neki. Mert
a pillanatban ott lakott, hogyan csalod meg.

                                                                       Amikor
megtervezted ezt az utazást***, csaltál az összetevőknél.
Így lehet érzékenységed érzéketlenség, a figyelmed
figyelmetlenség - ezért hullámzol a végletekben.
Megkötő drogokra szorulsz. Szegények, akik olvasnak
az illatodból. Hamis illat, ígéret-feromon: beválthatatlan
csekk, biankó, amit nem fog a toll. És mégis írsz rá:
vád- és védőbeszédet írsz - így foltozod
a valóságod igazi szakadását. Ez már az utána.
Így készül a tovább élhető élet.

---

Abban a pillanatban, hidd el,
őszinte voltam.











*megalapozódott ez a felismerés, idén augusztusban (szintén esőben)
**ide hebegi a maga igazát az egyik korai markolás ezen a tapasztalaton (szintén esőben)
***ez meg itt kinyitná világegyetemileg (ott minden esik)

Hintázó huszár

Születésnapi keréknyomvers (77 km. 25 kiszállítás)  

Most zárják az Oktogon felé a körutat* - azaz
pont most ér ide a konvoj.
A köpcös szarkavaró nagyot markol a kritikus tömeg nyirkos
ágyékán - a tömeggyilkos a sok kis száguldó
kocka közül nem tudni, melyikben ül.

Nem jutsz keresztül Erdogan sok kis őr dögén - gyűlik
ahogy sebben a genny, a város.
Hintázó huszár, most elvágják a
köteled - sós kútba tesznek, onnan is kivesznek.

Nem jutsz keresztül üvegesedő, hűlő ennivalóddal - amit
egy polgártársad éhe renderelne.
Ugyan. Hiszen a szirénázó mentőautót is 
csendre intették** - szülessen benne útszéli halál.

Most zárják az Oktogon felé a körutat - azaz
elhajtanak előtted a tökéletes űrben.
Ezek a vécére se mernek elmenni úgy, hogy
ne őrizze őket száz meg száz kitartott kulimatyi*** - be vannak
szarva ezek. A diktátoraink mind beszari szaralakok.****









*Netpincérek közti belső kommunikáció egy zárt csoportban.
**Konok Péter tanúsága szerint - egy korábbi lezárás alkalmával. A mentés alanya tényleg ott halt.
***Gerlóczy Zsigmond gondolatából gyúrva.
****Pont egy hónappal ezelőtt, a putyini vizit és a kurdok elleni offenzíva hírére írtam ezt az idevágót.

Túlfut

A nyugati téri mekinél találtam a földön
egy indián módra csavart álomcsapdát.
Jópofa kis öntött bicikli lógott róla.
Először csak felvettem a kerekek útjából és
ráhelyeztem a kiülőrészt övező kőperemre.
Aztán amikor másnap újra odasodort a
mások kényelmes éhe, csak ráakasztottam
a kormányra - hátha.

A kiszállítás végén észrevettem, hogy a
létemhez nélkülözhetetlen tárgyat
amin az egész világ és a rendelések
csörgése tolakszik, ott felejtettem
valahol. Otthagytam a pulton a
mekiben - gondoltam, inaszakadtan
tekertem hát vissza a saját
rabságom elektronikus láncáért,
hiszen nélküle nem vagyok csak
egy szem.

Persze nem ott volt, hanem ahol az ételt
átnyújtottam, a recepción. Kétszer tettem
meg hát ugyanazt az utat - de közben
azt a kívánatos kötést visszaraktam a
párkányra. Talán hiba volt.
Talán más is rákíván és
talán későn veszi észre, hogy ebben
a csapdában a hittel kötött gazdáján kívül
bárki felé rosszindulatú az álom.

Túlfutó ingerek között szlalomozva
ne akard, hogy bármilyen testet kapjon
a magadén kívül a forgalomnak
kitett védtelenség.

a zsebtolvaj

olyan mindegy, hogy maguktól adják
vagy te veszed el. látom a kezed
ahogy a forgalomba dermedtek közt
turkálsz a zsebekben. túl fiatal vagy
ehhez a megjelentett bűnhöz.

nem akarnak elfogyni az autók
pedig inalnál. minél messzebb
a tetthelytől. ahol a napi betevőt
szerezted annak, aki - bár túl
fiatal vagy - naponta beteszi.

ügyes vagy és gyors de ez a
menekülés most nem sikerült -
hiszen látom. és látom, hogy
látod és zavarban vagy, amiért
mégsem csinálok semmit.

mert egy külfölditől, aki tán
észre se veszi? vagy mert a
számonkéréshez vagy túl fiatal
nem a bűnhöz? valamit tőlem
is elloptál, Éva lánya.

csak nézlek. a másik oldalról
is néz, aki naponta beteszi -
akihez inalnál. egy szörnyeteg
birtokos eset szemtanújaként
most mégis én birtokollak.

amit szereztél az a tiéd, de
ez a pillanat, amit tőled szereztem
most már az enyém. elvettelek -
a másét. belegyűrtelek sokat
látott szembogaramba. és viszlek.

Mindennapi kenyerünket

És akkor telipakoltam készétellel a hátiputit,
az étkezdében csak adták a dobozokkal rakott szatyrokat;
a vége most sül - vakartam a fejem
alig bírtam aztán ráhúzni a cipzárt -
na, hova visszük! Igen, abban a város peremén
frissen összeparkolt utcában építkeznek.
Biztosan a munkások. Viszem a Vénasszonyok Nyara
Kapitalista Brigádnak az ebédet -
szóval úgy képzeltem, ez itt, a hátamon nem
egyemberes feladat.

Ehhez képest egy szem trikós, mezítlábas fickónak
adtam át, az egyik frissen összegányolt elegáns tömb
nyolcadik emeletén. Végigvágott rajtam - ez egy
Gyíkember. Programozó, aki a szórakozást is
ugyanabban a virtuális ketrecben hajszolja.
Konzolvitéz, FPS-mester a szabad idejében, vagy
valós idejű stratégiai játékokba bújik, amikor
nem a feladatba. Szinte láttam, ahogy a heti betevőt
a fagyasztóba pakolja a süket csönd ülte lakásban.
Hogy aztán időről időre a mikrohullámon
lovagolva nyerjen valamit vissza a
rommá dermesztett frissességből.
Mert naponta rendelni... kinek van arra ideje.

Előítélet - persze. Mert lehet, a lakásbelső
csöndje, a félig öltözött srác mögött kirobbanó
feszültséget rejt. Lehet, hogy Lepkegyűjtő.
Különböző méretű ketrecekben sírnak,
könyörögnek, esnek apátiába a begyűjtött,
éhe rabságában vergődő pillangók.
Lehet, egy magán-börtönszigetre nyílt
az a sokzáras, modern biztonsági ajtó -
ahol a betöltött éhek laknak, amíg be nem telnek
teljesen. Fogalmam sincs - persze. Lehet, ez a srác
a madám, és ott hátul kuncsaftra vár
egy bordélynyi, romlandó szépség - mindenki
a maga frissen tartó módszereibe bábozódva.

Lehet, hogy csak egyszerűen feljön a család,
amihez kötelező a terített asztal - és főzőcskézzen
akinek hat anyja van és egyik sem ér rá. Szimplán
vendégül látja a kollégáit, mindjárt érkeznek és
hozzák a bort. Feljönnek a barátai, hogy
megnézzék, milyen a Volt egyszer egy... Hollywood
frissen letorrentezve, eredeti nyelven a tegnap
felszerelt projektoron, vacsorával tálalva.
Mit tudom én. Honnan tudom, hogy üres volt
a lakás? Lehet, egy jól összeszokott gruppen
résztvevői készültek, rendezgették a tárgyakat,
a szobát, az öröm ízét előre, feszültség-teljes,
összehangolt csendben. Mert megjött az étel,
enni kell, de utána jön a lényeg, a felszabadult,
órákig tartó dugás. Jézusom, de mocskos a fantáziám.

Mindennapi kenyerünket. Add meg. Nekünk ma.
És bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek. Vagy hogy is?
Egy biztos. Nem így.

Ételfutár - slam

Ételfutár vagyok. Az éhetek szolgálatában 

megtett méterek rabszolgája.

Látom, ahogy nyeldekeltek a jóllakás előérzetétől.
Nekem csak annyi a dolgom, hogy kézügybe vigyem a jó étvágyat.
Csak egy összekötő kapocs vagyok a nyálcsordulás és
beteljesült hasak feszülése közt.

Barlangjaitokba hordom az elejtett zsákmányállatot,
ízlésesen kizsigerelve, steril szennybe tálalva, amit kidobtok.
Üvölt a hátamon célszerűen kialakított csomagolásból a csomagolás.

Ez a magány házhoz szállítása, kalkulált szemétbe csomagolva.

Szerintem Ítélet Pajtás külön felrója majd,

amiért ennyire szemérmetlenül élvezem
az éhetekbe csomagolt feladatba csomagolt városátszeléseket.

Kivéve, amikor Bizonyos Helyekre vet így a sorsom.

Mert kivihetetlen tervektől zsongó helyekre viszem ilyenkor,
az éhedbe a bizonyosságot. Vannak ilyen helyek.

Ki se teszed a lábad az annyi munkával szabadon választott cellából.

A rácsot csak annyira nyitod ki, hogy beférjen az

egyen-zacskóba gyömködött klasszik kosár,
kiférjen a köntös alól előbuggyanó kezed -
látom a szemedben, hogy már annyiféle kosarat kaptál,
hogy egyre megy, mennyi tartósítószerrel kivitelezték ezt a frissességet.

Nem látom, ahogy kicsomagolod, megterítesz-e a saját örömötökre,

vagy csak betoljátok, papírból, zacskóból,
állva, ahogy az álmok hercegei halnak.
Nem látom, ahogy a kiutad se - még jó,
hogy amerről jöttem, lépcsőház, udvar kopott sötétségében én azért kitalálok.

Kitalálok neked egy másféle kudarcot.
Ahol nem rendel az éhed, a férjed nem éjszaka jár haza,

zsebében a nem kérdezed, hogy szerezte betevőjével,

nem vet gyanakvó pillantást a melegen tartó táska alatt roskadozó ételfutárra:
járt-e odabent. Is.

Hiszen ahogy Allah nevében kell, fejkendőben,

de egy szál köntösben,

zuhany alól vetted át a stafétát,
amit egy fáradt alkalmazott ütött össze oda se nézve,
egy fáradt pénztáros ütött ki a gépből

és egy ütött-kopott biciklin tekergett idáig.

Nem tudom, mit keres itt ennyi ütés, amikor csak enni akartál.

Remélem, rögtön ettetek.

Mert a saját párájában szivacsosra ázott sült krumpli, a kihűlt burger
olyan, mint a szerelmesek éltek-haltakja
boldogan nélkül.

Remélem nem a ti ablakotok
dobálta a Bizonyos Helyek éjjelébe a tehetetlen dühöt-
fájdalmat szüremlő hangokat.

Esti mese a Kolóniából

kép: Wikipédia

Kivihetetlen tervektől zsongó helyekre viszem olykor -
az éhedbe a jóllakottságot. Vannak ilyen helyek. Ki sem
teszed a lábad az annyi munkával szabadon választott
cellából. A rácsot csak annyira nyitod ki, hogy
beférjen az egyen-zacskóba gyömködött klasszik kosár,
kiférjen a köntös alól előbuggyanó kezed -
látom a szemedben, hogy már annyiféle kosarat kaptál,
hogy egyre megy, mennyi tartósítószerrel
kivitelezték ezt a frissességet. Nem látom, ahogy
kicsomagolod, megterítesz-e a saját
örömötökre, vagy csak betoljátok, papírból, zacskóból,
állva, ahogy az álmok hercegei halnak. Meg a fák.
Nem látom, ahogy a kiutad se - még jó,
hogy amerről jöttem, lépcsőház, udvar kopott kanyar-
gásában én azért kitalálok.

Kitalálok neked egy másféle kudarcot.
Ahol nem rendel az éhed, a férjed nem éjszaka jár
haza, zsebében a nem kérdezed, hogy szerezte
betevőjével, nem vet gyanakvó pillantást a
melegen tartó táska alatt roskadozó ételfutárra:
járt-e odabent. Is. Hiszen ahogy kell, fejkendőben,
de egy szál köntösben, zuhany alól vetted át a stafétát,
amit egy fáradt alkalmazott ütött össze oda se nézve,
egy fáradt pénztáros ütött ki a gépből és egy
ütött-kopott biciklin tekergett idáig. Nem tudom,
mit keres itt ennyi ütés, amikor csak enni akartál.
Remélem, rögtön ettetek. Mert a saját párájában
szivacsosra ázott sült krumpli, a kihűlt burger
olyan, mint a szerelmesek éltek-haltakja
boldogan nélkül. Remélem nem a ti ablakotok
dobálta a Kolónia éjjelébe a tehetetlen dühöt-
fájdalmat szüremlő hangokat.

eső időben

a kaland valahol monoton lihegéssé lesz
ha már nem szálazódik önmagává benne
egyetlen elem sem - mi történt semmi
mondom este a kedvesnek mert kitörölte
belőlem a reggelt a délelőtt a délelőttöt
a dél a delet a délután ebben a mindent
összemosó kurva esőben

de tudom hogy a megtett méterek rajzát
mint egy pókhálós padlássarkot a pázmándi
nyarak összefolyó napjaiban a csontok
ízületi kopásában hordom hogy a
legváratlanabb pillanatokban zuhanjon
ki a testemből a kiszabott idő felmart
gyönyörű forgácsa

a kaland nem a pillanat ahogy rögzül
nem tudsz úgysem beleállni a következő
lépés egyensúlytartásától az egybe hanem
ahogy egy teljesen máshol és máskor
felhabzó folyamat áztat a fájdalomig
édes lélegzet hőjétől sem száradó
esőcseppek záporában

Közjáték (1.- 2.)

1. Ötszavas

megadott szavak: CSIRKESZÁRNY, ÁPORODOTT, HAJLONG, LAPÁT, TÉRDELVE

egy Netpincér reked város-zajon
a táskájában rántott csirkeszárnnyal
szárnya nincs és mégis szinte szárnyal-
ná ha nem fogná a forgalom;

előtte hajlong útszéli madárdal
az áporodott, füstös levegőben -
amit beszíva földhöz ragad ő, nem
emelkedik fel, rántott csirkeszárny-dal,

imára hívna köznap-törtetőben
de térdelve nem gurul a nőnem,
kancáján éppen ételt hordana -

jóllakottságba még egy lapáttal,
az egyirányú utcában se háttal,
egy új kintorna nyígó dallama...

2. Kezdősor

"Elment a vonat. A peron kihalt." (Kiss Judit Ágnes)

csaló verzió:

Elment a vonat.
A peron kihalt - hisz már
én se állok ott.

csalás nélkül:

Elment a vonat. A peron kihalt.
Csak esőcseppek táncolnak velem.
Elejtett, nedves állat a peron,
sínszálak közt a távolság rokon
tőled és tőled - újragondolom,
hogy melyikőtök miféle part,
s milyen döglött lény az életem.

Mert két irány borong a vágyakon.
Csak esőcseppek. Mégis, milyen érzés
engem szeretni. Főleg ha ketten.
Nem tudva, a másik milyen szerepben
és milyen nemérkezésre retten.
Cseppek borzongó éle vág nyakon,
szelíd, nedves bakó, gyengéd kivégzés.

(remek példa arra ez a két játék, hogyan hordoz, és hogyan nem hordoz alkalomadtán egy beleélés valóságos tartalmakat...)

pihi

kicsit elengedve a városom kezét,
kisgyerek és öregasszony, mind a két kezemre jut,
eltávolodom tőletek.

meg magamtól, amennyiben a keréken
munkán kereseten pörgő szédület tényleg magam -
ez véleményes.

szóval kilépek ebből a létmérő térből és
úgy csinálok mintha magunkon kívül
tényleg nem lenne jelentősége semminek -
minden más szóra sem érdemes.

ha kérdezitek letagadom - de már
most érzem, a megtalált egyensúllyal való padkázás,
suhanások kocsisorok és sétálók között,
az újra meglelt ügyesség
hiányozni fog.

mennyire morbid már, hogy
ennyire illek ebbe a mókuskerékbe!

beleolvad

különlegesnek érezni magam -
ebben a külön a lényeg.
bár ez a legtöbbször magányt jelent
üresre hordott, ázott és átizzadt pólót,
félretaposott cipőket.

az eső egyfolytában esett
de külön kerültem tőle:
nem voltam sem az egeké
sem a világvégi, esett földeké.

a magamé sem.

különlegesnek éreztem magam:
leszakadtak rólam a birtokviszonyok.
bár a ritka hegyi levegő
eufóriája a fulladásra emlékeztetett -
úgy tűnik, a halálom
az eljöveteléig
csináljak bármit, az enyém.

az ilyesmi mindig egy hosszú,
kifújt lélegzetig tart -
amíg észre nem veszed.
mert kinyitja a város
elázott, de olvasható kötetét:
visszazuhansz a beleolvadásba.

ami szűretlen fényben árnyék
az esőpászmában a száraz
folt alattad.
beleolvad
amint továbbállsz.

kerekek csusszannak keresztben az öröklétnek lefektetett síneken.

kitérés

a parlamenttel srévizavé állok
egy étterem előtt a valaki vacsoráját várva
hallgatva akaratlan az éttermi dolgozók sajátos
enyémtől eltérő valóságát

amikor harmadik valóságként megáll
az elé kilépő alkalmazott előtt
egy hajléktalan és elbődül
elit! ez itt az elit!
aztán odaszédül elém még nálam is
gerinc-sérültebb tartással az arcomba kiabál
figyelj, má'! arra kérlek, verd pofán őket!
amire ebben a kényelmetlen szituban
tőlem csak ennyi telik:
ne beszélgessünk. inkább ne beszélgessünk

állok ferdén a parlamenttel az étteremmel
a csövessel az életemmel szemben
a szépre nyitottan
tehetetlen mélységes igazával szemben
állok

egyfelől várom tőlük a munkát amiért fizetnek
rendszer hűséges rabszolgája
a moccanás valóságos esélye nélkül
állok a nem csinálok semmit pótcselekvésében
másfelől haragszom erre a roncsra aki az
én faszommal verné a csalánt de
persze verni kéne az egész gusztusosan
fűszerezett csípős csalánerdőt verni kéne

magam veretni
ha már nem vagyok képes csak ezt
az álságos ízharmóniát fenntartani
a körülöttem elterülő
velejéig hazug eldobható evőeszközhalomban

haragszom erre az embertársnak
nemigen kinéző sapiensre mert
igaza van de
bocs nekem szükségem van arra a
pár forintra amit ez a fuvar
meg amit a többi jelent ahogy
ennivalót szolgáltatok a mások lustaságába

hogy lehet valaki ekkora geci
hogy csak így elveszi a nehezen
kiküzdött illúziómat
hogy alapjában rendben van
ez a helyzet parlamenttel srévizavé
étterem előtt a más vacsorájára váró
zen-buddhista ételfutárral?

megtérés

annyira valóságos minden de
az ítéletidőnél kevés dolog
valóságosabb

pontosan tudom hogy élek
amikor végre megint
és egyszerre elfog az
Úristen de jó, hogy velem történik és a
Jézusom, mi a faszt keresek én itt
ózonillatú érzése

Prométheusz csomagold
bordáid közé az ellopott tüzet
egy halott isten kompetenciája
rezgeti a református egyház tornyának
villámhárítóját

A Ráday utcán végig
ponyvák alól félig elfogyasztott
ebédek menekülnek

ez a harag mindenhova bever
és te felülsz a saját mágiád
Szentmihály-lovára

istenek ideje van
fém-szürke felhőket püföl
egy északi ököl félálomban elhajított kalapácsa
most vagy szabályszegő lettél tényleg vagy
az összes pantheon része

annyira valóságos minden de
az istenek idejénél
kevés dolog valóságosabb

Biciklis pincér

A szó szoros értelmében ez nem folytatás, hanem
ugyanaz, egy teljesen más nézőpontból.
Életmód-alulnézet. Látom, ahogy nyeldekeltek a
jóllakás előérzetében.
Nekem csak annyi a dolgom, hogy kézügybe vigyem
a jóétvágyat.
Csak egy összekötő kapocs vagyok a nyálcsordulás és
beteljesült hasak feszülése közt.
Nem mintha kilógnék ebből a társadalomból:
kézügyre esés, csordulás, feszülő has -
valójában a hátamra vett illatok aranyában
ugyanúgy érzem a ragyogást, ahogy ti.
De már így, néhány nap után is
kialakult néhány benyomásom e kényelmi szolgáltatásról,
az éhetek szolgálatában megtett méterek
életmód-alulnézetéről.

Barlangjaitokba hordom az elejtett zsákmányállatot,
ízlésesen kizsigerelve, steril szennybe tálalva
amit kidobtok.
Üvölt a hátamon célszerűen
kialakított csomagolásból a csomagolás.
Ez a magány házhoz szállítása
kalkulált szemétbe csomagolva.
Kifinomult ízek és tömegcikk-választások egyként
belefeledkeznek a dínóbőr dobozokba,
dínóbél zacskókba, ügyesen kitalált
dínógyomor hordeszközömben.

Egykor a szellem rágógumiját és jó szándék,
ráébresztések vászon- és papírkötésű sírkertjeit -
vittem a halott szavakat.
most a halott növényt és állatot fuvarozom az éhetekbe.
Hullaszállító vagyok, egy teljesen elmebeteg
civilizáció érrendszerében.
A ti mozdulatlanságra kárhoztatott éhetek tart mozgásban,
miközben a mozgástól én is éhezem az egyre jobb
minőségű hullákra.
Szerintem Ítélet Pajtás külön felrója majd, amiért
ennyire szemérmetlenül élvezem
az éhetekbe csomagolt feladatba
csomagolt városátszeléseket.

Go

Ma újra lüktetem a megépített Isten
szívdobbanását. A forgalomban az áramlás
lassabb zárványaként. Van a kerékben valami
nem múló vonzás - hiszen felkerülök rá.

Hibát hibára halmozva akár - de ezt
a lüktetést élik körülöttem a gépbe gyűrt
lélegzetvételek. Magadra gombolod
a pacemakert, amivel életben tartod Istened.

Ez itt nagyobb mint mi, és meghatároz -
fürdünk kinyilvánított akaratában.
Mégis, megállna, ha egyszer, egyszerre
nem mozognánk.

Ma újra lüktetem a megépített Isten
szívdobbanását. Választásaim és tévutaim
összessége sem több,
mint a testében dúló sejtek életciklusa.

Mégis, mennyi minden múlik rajtam,
meg rajtad, meg rajtatok is.
Jó lenne ha végre megtanulnánk
együtt egy másféle Istent énekelni.

Téli tükör

kitudjaki?

Kitett gyerek. Az egy kitett gyerek.
Kirakja magát a télbe.
Nyílt színen. Próba nélkül. Prima vista.
Lejátssza az elé terített utakat.

Dobozolt népség. Burokban született
lombikbébik mérgében van útban.
Bűzeregető óvottak anyázzák.
Közlekedőedények rabszolgái.

Más a tempója. Mindent
lassabban csinál. Kitett gyerek -
s hogy megfeleljen ennek a kitételnek
úgy tervezi: lassabban hal meg.

Kitett gyerek. Az egy kitett gyerek.
kirakja magát az időbe.
Kár. Hogy amúgy annyiszor
hazudozik saját magáról.