Szegény kis futár panasza

Na, akkor ezt szabd át a magad mértékére!

Puttonyomban annyi élményt hurcolok
hogy nehéz kiválasztani egyet.
Egymásra hasadoznak a tudhatók.
Szorítja, nyomja, összefogja
összekeni, kóla fröcsög rá
(a meki makacsul ragaszkodik a sza-
ros poharaihoz, ami macskakövön
felrázva kihaboz, zsákomban ragacsos
trutymó foltoz folyton-folyvást);
az egyik dolog csak mint a másik dolog -
a végén nem írom le egyiket se.

Meg amúgy is. Túltolom, mert élvezem,
hogy végre valamit körülbelül csinálok.
Az összes többlet csak mint a borravaló -
leszoktattok róla, ahogy a köszönésről.
Elmerülők benne, ez a nyifogás meg
másodlagossá lett. Úgyse olvassa senki.

Végesek vagyunk, akár a többi nép és
ez a végesség most visszaüt: tele van.
Zsák, zsák, teli zsák. És érzékeny tömegben
úgyis jönnek fel, talajvíz, jönnek fel
a jobbnál is jobbak. A többiek. Látom repülni őket,
amikor gravitálok. Versenyre kéne kelni
velük, mondta a kakukkos óra madara
a vadludakról, versesköteteket lapozgatva.
Bekukk, bekukk.

Semmi bajom, lásd, édesanyám csak foscsi e vers is -
itt az idő, hogy visszalapuljak az iskolapadba.

Úgyhogy további tanulmányok következnek,
sárkány ellen sárkányfű, élmény ellen térélmény.
Be kell laknom újra a mások szavait, mert
nekem eláll. Elállítja a teli zsák, amiből
ha bármit kivennél, harminchat másik sikoltja:
miért nem engem? Miért nem engem írsz meg,
te szerencsétlen. Hiszen kerek vagyok, gurulok,
de ha forgatsz, kaszamódra kiviláglik az élem.

Csakhogy semmi kedvem összevagdosni magam.
Reflektálok hát. Rávilágítok a máséra, úgyis
szinte csak engem vakít el. Meg a többi, magányos
olvasót, a végeken, ahol a végvári vitézek
tintafoltos pennaforgatókból immár mind
billentyűkopogtatóvá lettek. Bekopogtatok velük
pókhálós poros rímműhelyembe; a rutin
egyre hígabb fröccsöntése helyett
készüljön végre valami kézmíves.

Egyebekben jól vagyunk, megvettünk minden ajándékot -
Most már jöhetsz, Jézuska!