Beszélgetés nem a tölgyek alatt

Kemény István:
Az eperfa lombja

Honnan tudjam, mit láttam még működésben?
Mi volt az a bácsi ott a napsütésben?
Megjelent az utcán, rövid utca volt az,
benne volt a kertünk, kerítése korhadt,
ő ment, honnan tudjam, hogy mivel törődve?
Néztem, hogy a sarkon eltűnik örökre.
Nem jelentett jót, de nem jelzett veszélyt sem,
mint egy krákogás az elmondott mesében.

Idős úr volt, szikár, katonásan ép test,
vadászruha, kalap, halálpontos léptek,
tekintet előre, érett, szinte fénylik,
mint hogyha nézhetne akár másfelé is,
derűs volt, sőt, szép is, mégis féltem, mert egy
sétabot is táncolt a léptei mellett:
egyet koppan, aztán egyet szúr előre,
szúr-koppan-szúr-koppan, sújt a levegőbe.

Akkor már húsz éve volt délben is este,
ötéves sem voltam, nem tűnt föl az este,
aznap kérdeztem csak, mért van mindig este,
azt mondtad, butuskám, hiszen nincs is este!
nem hittem, de este tényleg jött az este,
megmutattad: látod, ez most tényleg este,
cigarettás kézzel legyintettél: "édes!
sétapálcát láttál, ma már nevetséges!"

Akkor a régi volt éppen eltűnőben,
volt minek eltűnni abban az időben,
ami korhadt akkor, azt korhadni hagyták,
ami jött az utcán, inkább menni hagyták,
bár akkor a Nagy Bűn készen volt már régen,
s ami száradt, jórészt megszáradt a kézen.
Öreg kezek újból játszani tanultak,
botot ugráltattak fürge, csontos ujjak.

Honnan tudjam, mit láttam még működésében,
most, mikor az új is lassan eltűnőben,
mi járta utolsó sétáját el aznap
színét és visszáját hordva a gonosznak?
A nagyvillany aznap nem volt csak leoltva,
aznap kavargott úgy az eperfa lombja,
mesétekből egyszer látszott, hogy kíméltek,
aznap kérdeztem meg a sötét miértet.






shizoo:

Lombtalanítás

Egy nagy kupac mellett három másik kicsi

ott vettél rész a valóság meghamisí-

tásában, ahogy a többi lomra raktad

az összes dossziéd. Összegyűjtött attak -

másnap reggelre mind szertefújta a szél.

Botjával turkálta, hogy ez miket beszél,

nem jelentett se jót, se valami átkot,

csak mint mese közben ha az apu krákog,

(sokat szív...). Szóval ez. Látomástalanabb.

Nem volt egy rugóra ráhúzható alak,

akihez (ha) kötném. Nem volt, ki sehova

nézve menetelt el, míg én a kapura

tapadva lestem, hogy mennyire mesétlen.

Hogy csak puszta jelző, nem hordoz igét, nem.

Csak a szél. Ahogy a lapokat fújta szét.

Aztán világos lett. Aztán megint sötét.

Este volt. Este volt. Mindenki kinyúvadt,

mire lehordtad a babérkoszorúdat.

Már az elképzeltet. Amit hordozna a

papírhalom csilló értelmi aranya.

Kihajított szavak. Egyik se kiejtett -

ilyen kódot dadog cserélődő sejted.

Olyan az arcéled, pont mint az apádé:

sétabotba rejtett pengeéles spádé -

azaz dehogy. Tompa, tőfi bugylibicska.

Jobb is, hogy kiraktad, hogy lomtalanítsa

el a Közterület-fenntartó Vállalat.

Mesehősnek többé ne képzeld önmagad.

Régi. Tűnjön. Égjen. Szóból kurta kocsma.

Nem olyan nagy bűn, de összeföcsöl mocska.

Maradj te szótalan, maradj útszélinek,

akkor is ha közben széjjelvet az ideg.

Tudom mit akartál, de az a kurva szél...

Szétlapozta. Most is a kupacból mesél,

mert bár a kétely már előbb is elfogott

hogy hazug a mese, nem képez létokot,

és nem könyvből kéne. Kívülről tanulni.

Hogyan ugrándozzon puska elé nyúl, mi?

Azóta se látszik mesédből kímélet -

és még most sem értem. Sötétebb. Miértebb.