Műhelytitkok

Ez nem szónoklat. Csak ülök és gépelek.
S mégis, a hátam mögött álló, vállamra hajló lehelet
szelében.
Nincs benne akarás, nem kényszerít
semmire, de van - felborzolja a tarkómon a pihéket
és azt is érzem, amikor beszívja a szagom.

Már soha többé nem leszek egyedül.
Ami tékápé jó. Amikor ezt a pár sort
ellenőrzésképpen felolvasom, mert
kizárólag felolvasva érzik ki, miféle ízzel
karamellizálódott a disznózsírba a beleöntött anyatej,
nem neki olvasom, de értékelem, hogy hallja.

Csak ülök és gépelek, ő beleolvas, és
teljesen bizonyos vagyok benne, tőle ered a késztetés:
olvasd fel ezt is. Kérlek, olvasd fel ezt is.
Nem szónoklat - de jót tesz neki, ha a rezgések
közegében is megtörténik,
még akkor is, ha csak magam, magamnak,
meg persze neki. Ilyen
kevéstől létezik.


*


Az Elveszett Motiváció felkutatására indított
expedíció hatvanhatodik napján. Hőmérséklet mérsékelt,
a szél enyhén szeles, áramló áramlás. Az iránya
nem megállapítható, ahogy a zokogás fantomhangja
a labirintusban. A nap felkelt, bele lehet nézni,
de rád nem. Hallom a lihegésed, ahogy megmásszuk a
következő dűnét, sréhen felfelé, hogy ne csússzon meg
a homok. Nem fordulok oda, mert a hátam mögött,
mindig a hátam mögött, a közelséged libabőre
fordul csak oda, a hátamon. Lehetnél ennél közelebb,
voltál is ennél közelebb, de ezen az
expedíción másra kell az erő. Még mindig az
ösztönös irány, bár a kulacsban fogyó víz
helyén egyre komolyabb űrben gyűlik a kétely -
hogy ez egy sivatag, hogy ez egy labirintus, a kettő
nem zárja ki egymást, hogy pont ezért lehetnél ajtó,
amin át kitalálok. Amin át kitalálom
az Elveszett Motivációt.

De addig is, ketten vagyunk a keresésben a nappal,
és beburkolsz éjjel, árnyékom, szerelmem -
örökké hátulról hallom a lihegésed.

Biztos, hogy a te ajkad is cserepes.


*


Nárcisz történetében ez a szorongató
tehetetlenség vonz és taszít. Mert valójában akkor
nem szeretsz bele a tükörképedbe, ha a világot
tükrözöd, és benne te lehetsz a legfontosabb tényező, de
nem több, mint tényező.

Amúgy is folyton tényezel.

Tehát el kell kalandoznod a tekintetétől, és
tekintetbe kell venned mögötte az eget, a belógó fűzágak
jellegzetes szomorúságát, amely
praktikum, akár a sírás: víz- és érzelemelvezetés; 
a felhők játékos gondolatát az égen, és
a hátad mögött elsurranó (mégis látod) rigó röptében
derengő alakot.

Egy egész világ áll mögötted, és
kizárólag csak úgy tükröződhetsz, ha
látvány maradsz benne, ha tekintetbe veszed -
ha csak a tekintetét, elmerülsz benne:

vízbe ejtett kavics leszel, amitől
megtörik a varázs.