Halottak napja

A halottakat sehol sem látják szívesen.

A jók és erősek évente egyszer kisétálnak a temetőbe,

hogy megnézzék, a holtak nyugton vannak-e.

Fekete Anna: Halottak napján

Idén hidegebb lett, a szívben is hidegebb,
nem szerették a felhajtást, a hantok
öntött-rakott káváinak repedéseiből
hűtötték vásári szorgoskodásunk -
vagy legalábbis én egyfolytában fáztam.

Hidd el, ez nem időjárás kérdése.
Ez időtlen-járás. Ahogy az anyukám szeméből
fakul a kékség és aggodalmat keltően
hirtelen lett alacsonyabb, mint mi.

Az életnek színei vannak, talán ezért
fehérek a halotti virágok: mert bennünk van
az összes szín, a fehérben a kék, a piros, a sárga,
a barna, a zöld; mintha ellökték volna maguktól
életet lihegő emlékeinket, lelökték magukról,
lelkiismeretlenek. Hagyjuk őket békén.

Minden változik, még az öröklét is
folyamat? Idén hidegebb lett, tavaly befogadó
föld köszöntött, lélegző fákkal, tavaly előtt
ha jól emlékszem, egyfajta közöny.

Mondhatod, hogy ez csak bennem ilyen,
de én tudom, milyen az, ha a szívben hidegebb.
Mikor a felidézett arcok is csak néznek
érzelmek nélkül néznek, ítélőszék
magasából néznek, perselycsörgés
templomtörésében néznek,
nézik a lányaikat -

látom a lányok gyászát.
Elanyátlanodtak. Csak az őszinte fájdalom
valódi kanóc. Lobog a szélben.
Nem lobban el, amíg el nem fogy.
Nem félek. Tényleg. Csak nem tudom,
hogy tarthatnám a halottaim életben.

Beszélgetés Kompország kikötőbakján ülve

Zdzislaw Beksinski képe

Fekete Anna:
Budapest

Ez a szavakból épített, ronda és kacskaringós
város összeomlik egyszer. Elég egyetlen szó,
és felébrednek a bombák, amiket háborúk
vagy megszegett ígéretek rejtettek a házak tövébe.
Megremegnek az ablakaink, és a Duna már nem halottakat
sodor, hanem összetört igéket. Magukhoz térnek az oroszlánok,
akiket a rómaiak hurcoltak ide, hogy ordításukkal
elkápráztassák a hegyeket. Mígnem minden megnyugszik
és szertefoszlik, és marad a csontfalak közt a félelem.



shizoo:

Metamorfózis

Amikor a felébredő igéktől a kövek és téglák

és a tetőcserepek egyszerre - megmozdul a

titkok teste és a csővezetékekből előszivárog

a csatornák érfalára rakódott idő ártéri szennye.

A lelkek együttes sikolya lesz a hangja az üres folyómeder

felett, kimond egy hosszú mondatot: váll-lapján négy oroszlán,

ő lesz az időben hátráló átkelés főhadnagya - át

az összetaposott hegyeken. És akkor senki nem tartja

vissza az összeroppant utcák közé szorult emlékeket. 

Beszélgetés májusi felvételekről és elvételekről

Fekete Anna:
Május

Erőssé tesz ez a tavasz. Látod,
a folyó kimossa a sok aggódást,
a földmélyi csontokat. Ne gyötrődj!
Hisz nem az emlékezet, hanem a felejtés
tesz halhatatlanná. A rögeszmékből
kavicshoz hasonló, sima és lapos
csontdarab marad. Majdnem a tiéd.
És a folyóé egészen és mindörökké.


------------------------------------------------------

Halandóság

A régi május elsejékből, a nagy felvonulásokból
csak a tulipánok maradtak. Sok elszánt kisiskolás
egyeningben, egyenszoknyában, örökös vigyázzban.
A jó tulipángyerek mindig felfelé tekint. Fürkészve
a kiskertek fölött vonuló napkorongot, az egész égboltot,
a gomolygó felhőkkel koronázott, égi dísztribünt.
Csak bátran! Felemelt fejjel! Kétely nélkül, frissen,
lelkesen! A tulipánok minden évben egyetlen egyszer
virágoznak. És nem adatik nekik nagyon sok idő.

kitudjaki?

shizoo:

Kavics

Kavics-lassú beszédben. Látod,

a csobogást a kavicsok keltik, hisz a 

víz magában: néma. A sodrás eleven

esésébe tapadt makacsságok beszéltetik.

Látod. Végletekig csiszolt mondatokat így

hajigálnánk, hogy elpattogjon egy egyszeri 

attrakcióba - múlandó legyen. Pedig a folyó 

is csak egy nagyobb, izzó kavics hátán halandó.

-------------------------------------------------------

Elvetélt

Magában állt egy befelé táguló mesében

az a kisfiú, amikor az osztály úttörő alakzatát

várakozni intette a torlódás. Pihenj volt inkább

az a vigyázz! Inkább kissé rezignált, kényszerű

sehova nézés. Az a kisfiú a szégyenben maradásba

kapaszkodott, a nagypapája keserű meséibe:

szőlőtőkék kifosztott menetoszlopában szalonnázták el

a lelkesedését. De minden évben akad egy-két

bimbó korában, köddarócos hajnal által elzabrált renitens.

Készletsöprés (ötödjére)

cím nélkül

menetiránynak
háttal utazom -
múlandóság-tanban

Egy csodás kis mechanikai műszerésznek való esztergagépre

saját

gondold meg - gép

gondold meg - ez is csak

egy gép - de milyen cuki!

Évődés egy modorban egy más modorban évődő bejegyzéshez

A szerelmemet hívom, de nem veszi fel. Szomorú vagyok, mint egy pofára esett mogyoróvajas szendvics a bazaltpusztaságban. Talán már éppen Kanadában kel át a Niagara felett, vagy lézerszínházat csinál egy francia építési vállalkozó legújabb projektjében. Könnyeim egy túláztatott zöldtea fonnyadt leveleiről csöpögő folyam... ...Gondolok rád szeretettel és gépeléstől zsibbadt könyökkel! Naplemente. Unikornis. Telihold. (Bokor Krisztián)

írá ezt fészen
dejsz néked egészen
bukrosodó tavasz

jó tollú paripa
(Balassi? pipa)
diktálá az Pegaz.

(s midőn válaszul Kisztyián erre egy Bosch porszívót linkele:)

isa por es homu
Krisztyián szomorú
kirelejzuma

(s miután szabadkozik vala, hogy ő ezt a Schátántól való szerkentyűt nem es ide akarta:)

oszt mégis illik
itt es megösmerszik
szerelöm-szívása

Világvevő

valaminek a
része vagy - és ebből
egy rész benned rezeg

Fénybe vonsz

György Erika: 111/365

fénybe vonsz pár 

éles körülményt - lásd

ki börtön, és ki szökne.

Egy látens Ady-epigonnak

Minden a mű?
hogy aztán dadoghasd:
"...belső parancsra tettem..."?

Egy látens Babits-epigonnak

"ez így nem biztos
hogy költhető" -
melyikre gondolsz?

Beszélgetés Annával (vagy talán csak egy közbevetés)

Fekete Anna: 

MEGCSALVA ÉRZEM MAGAM

Hisz minden nő helyettem mosolyog,
az én cipőmben száll ki a taxiból, helyettem
mondja, hogy nem érek rá ma, de holnap
talán… És áttipeg kristálykapun,
a vízválasztón, az én kabátkámban,
az én cipőmben… Hát így érzem magam
divatlap-olvasás közben: itt ez a sok riherongy,
elhasználja az életemet. Jobb lenne imádkozni:
hogy képes legyek megbocsátani,
hogy az összes nő nem én vagyok.

A csillagokban bízom csak,
mert a felfoghatatlan messzeség
megment attól, hogy a helyükbe
képzeljem magam. Olyan távoliak.
És olyan annátlanok.

shizoo:

Anna távlatban
Annasága teljes és
fájó tudatában

(és végezetül...) Jin és jang

világod el kell
fogadni. világod
meg kell változtatni.

Beszélgetés az almafa alatt

képek: Lucas Cranach: The Elder/Adam and Eve

Fekete Anna:
Ádám, Ádám

Régen emberszaga volt a férfiaknak.
Minden sejtjüket átjárta a dohány,
a pörkölt kávé, Doberdó, a hajnali
vadászatok, a zsíros kártyalapok izgalma,
és egy kezitcsókolomnyi arcszesz is,
hiszen nem rontunk ajtóstól a házba,
bár ott a kard a kezünkben. És minden
szag mélyén meglapul a félelem, egy bomló,
rosszul örzött állattetem. Tom meghalt,
Jack meghalt, kamaszkorunk minden
regényhőse rosszul végezte. Mért hinnéd el,
hogy egy diadalmas hajón visszatérsz,
és megmented őket?


A férfiaknak ma is emberszaguk van.
Irulnak-pirulnak, izzadnak, már-már
könnyeznek a bőrükön át, mikor el-
vagy cserbenhagynak, és bizonygatják,
hogy meg kell érteni őket. Hogy nem
tehettek mást, hogy a törvény az szabály,
a szabály az törvény, ilyenek a körülmények.
Nem érzem a félelmet, mert a görcs
színtelen-szagtalan, nem rejteget bomló testet,
háborút, történetet. És mégis átüt mindenen
a kétségbeesés, hogy nem értelek meg.
Mi lesz veled? Többé nem értelek.

shizoo:
Éva, kedves

Régen rejtelembe zárták magukat a nők.
Egy bokavillantáson túl párnás lényegük
párnázott abroncsos fűzött kalodákban
lengedezett a sétány egyenletes szelében,
a hajukon kalapok, kendők zárkózottsága
és egy csókra nyújtott kézfejnyi illat
mosolygott legfeljebb a testközelségbe.
Közben minden mélyen elcsomagolt borzongás
kripta-sötétben imbolygó macskaszemekként
leste a test havi bomlását: ahogy a vesztőhelyre
hurcolt lehetőségek ürültek és ahogy a
krachok, frontok, kártyaadósság nyeste
a vőlegénynek valót. Miért hitted el,
hogy az a kis éji zene majd fényes
nappal is bekopogtat?


Ma is rejtelmekre zuhog a fürdőszobák
klinikai fénye. De egy kattintásnyira
van csak ez a titok, a bőrötökön át-
gyöngyöző gyönyör képre igézett teste.
Értenünk kéne: ebben a tágra nyitott mutatásban
ki érhet a borotvált ölek heges mezőihez.
Hogy bántalom vagytok a tükrös látvány szövetén is.
Hogy nem tehettek mást, a körülmények ilyenek,
előbb vetkőztök mint az éhek és a
kétségbeesés. Drágám, a sampon, krémek,
kencék, arctonik és vattakorongok alól
hol a bőröd? Kétségbe ejtő, hogy nem
érintelek meg. Úgy látom, elfogyott... vennél nekem
almaillatú borotválkozás utáni arcszeszt?

Beszélgetés temetkezés után

Sean Hopp: Ghost of Ronald Reagan Consuming Young Villager. 2004. Oil and ink

Fekete Anna:
Hús

Sok-sok bánatot csillapít a máj, a vese, a tüdő,
rántva, füstölve, pörköltnek vagy csak véresen.
A csámcsogás minden gyászolót megvigasztal.
A disznó torka fölött megvillanó penge,
a jóllakott mozdulat, ahogy a zsíros szád
megtörölve apádra emlékezel, a tányérok és kések
csörömpölése, az állatok árnya, akik egy jó doktort,
egy nagy humanistát kísérnek utolsó útjára, az apámat.

A jók persze nem töltekeznek halott testekkel.
Ők azért esznek és azért dühösek, hogy téged leckéztessenek.
Hiszen diadal minden megrágott falat.
Összeroppant dió, szétcincált saláta, felhabzsolt alma.

Hát csoda-e, hogy apró részekre kell hullanunk,
mielőtt visszakapjuk a túlvilágon a testünket?

shizoo:

Halotti tor

Mire odakerült, hogy leülünk a régi ünnepi excájg

elé az összetolt asztalokhoz, annyi szart lapátoltunk el -

nem a falat vigasztalt; a nem is titkolt megkönnyebbülés

hogy minden rendben ment. Hogy még jól is esett

a gyászolóknak az a néhány csöpp eső.

A hozzávalókat vettük - aki feltáplálta volna a

dédelgetett hízót penge alá, épp azt temettük el.

Nem volt humanista, sem különösebben jó ember.

Csak senki nem ült a helyén. Ahol amíg élt, evett.

Mindenki halott testekkel töltekezik.

Csak a növény sikolyát illatnak hívjuk, ugyanúgy, mint a

nevetését. A diadal minden élőt megemészt -

összeroppant, szétcincál, behabzsol. Bűntudat nélkül.

Én hálás lennék, ha az apró darabokra bomlás

tényleg elmosná ezt a csámcsogó, testre aggatott éhséget.

Beszélgetés hazafelé (vagy nem)

Zdzisław Beksiński (nézzétek...)

Fekete Anna:
Hazafelé

Valami pedig megmaradt. A mama konyhája, a régi
húsgombóc-íz, a zápfogak közt lassan megédesedő
kenyérgalacsin. A beszáradt, görcsös lekvárok.
A délutáni tea, amiben a cukor is megkeseredik.
Ahogy a szegénység a szívedből árad, miközben
bámuljuk a titkos háború kiskatonáit, a küszöb elé
szórt hegyes, szúrós, kis morzsákat. Na de hátul
az a nedves folt! Fény át nem járja, szélroham,
remény fel nem frissíti! Mintha minden nap
tönkre tennénk, cserben hagynánk valakit.

pedig
bizonyisten
dehogy.

(Nagymegyer 2013)



shizoo:

Nem indul

Valami megmaradt. De mint egy hiányérzet, a régi

takaró alól, betegen, a kanalas orvosság édes

ízével a számban. Az a cinegekirályfi aki nem megy

ki. A délutáni túlcitromozott, fogcsikorgató tea.

Ahogy a zsarnoki óvás keretét még szűkebbre

gombolod a lázzal. Hogy csak ez a leghátul legyen,

az izzadt lepedő remetéje. Akit az ablakon át az egész

nyár kinevet. Cserben hagytuk. Eladtuk. Mintha

csak ez a vád volna, ami még őrizget.

pedig szálakra foszlik -
ízekre oszló
tépett madártoll.

(2016. nov.)

Beszélgetés (mediterrán) drapériákról

kép: Christian Schloe

Fekete Anna:
Ahogy lebben

Magára hagytam ezt a verset.
Belevesztettem a nagy limlom-
tengerbe, a szanaszét hagyott
kupakok, cédulák, füzetek áradatába,

amit az idő összesöpör egyszer.

Megszabadult ez a vers tőlem,

ahogy megszabadult a papírlaptól is.

Boldogan és könnyen elkeveredett

mások lélegzetével, elbújt és megerősödött,

mint a gyermek a mesében, akit anyja
belevetett a tengerbe, de a történet
fogaskerekei nem hagyták elpusztulni.

Én ugyan nem láthatom. De velem van,

érzem a szélből. Kinyitja előttem az ajtókat,
és figyel mindentudó, áttetsző, kék szemével.

shizoo:

A huzatban

A fejemben egy idő óta szél fúj.

Nem különösebben zavaró, lobognak

a kócos, összetapadt gondolatok,

a félig elfelejtett csomós gondhaj-

gubancok, ördögszekér gyanánt

elszakadóban, de mintha egy gifen:

a szabadulásuk lejátszása folyton

elölről kezdődik. Nem engedem

elszabadulni a könnyed szavakat sem,

nemhogy a súlyuk őrző, megkopni

se igen hajlandó, a fejemben található

kisebb-nagyobb törésvonalak felett 

repedezett rengésnyomok szabdalta alapkőzetet: 

szél ide, szél oda - nem kopódik a lebegésig.

Nem láthatom, hogy mit látsz, amióta

a fejemben ez a szél fúj. De látsz; határtalan, kék

tekinteted is besodródott az állandó huzattal. 

Versüzenet Fekete Annának

Fekete Anna: Oda-Vissza
                                    recenziós epigonvers



Az elhullajtott toll hever kívül és
belül laknak a fák. Egyszer kifordítottak és most ide-oda
verődik benned: tántorgó bokrok, fehér hepehupák
közt az idegen visszhang. Ideges levélsusogás
kuszálja idegeid a nyomtatott falban - mint aki
tényleg csak az emlék emlékére emlékszik.
Mégsem vagy olyan, mint akit úgy meséltek.

Anna, Anna, kedves! Nincs hiányérzetem
és ez megijeszt. Így nem mérheti fel
kifordított magát a huszonéves élet - vagy igen?
Ahogy az öregek? A lépések emlékét kerthossznyira
mérve - a tengerméretű, hullámba biccenő
lépéseket is? Ismerheti ennyire magát, aki a gyümölcsben
húsban régen (mennyire régen?) a vöröset szerette,
de jóelőre szokja minden falatban a feketét?

Nincs hiányérzetem, egyetlen puszta t
keresztjével jóllakattam a Királyok földjén
a nyomda ördögét. Bár egyszer szívesen
meghallgatnám a két álmodozáson túli
összes többit. Hiányérzet nélkül is lehetek
kíváncsi, nem?

Nemcsak tőled tudom, mit jelent egy nőnek
az igazi nő, hogy mit tartanak össze az ideges,
olykor felfutó nejlonszálak. De te láttad mellé úgy
a rózsát oly visszavonhatatlanul, hogy eztán
minden nőben ezt a műszálas, koravén
árvácskát engeszteljem. Kint hordott nejlontollak alatt
azt a befordított, mindentudó növényi részt

aki levél formájú szívén keresztül lélegzik.




a kötetről prózában megfogalmazott ajánló is született

Beszélgetés szétválasztásról és feledésről

Fekete Anna:

Mindig, pontosan

Egy riadt, mozgó pontot figyelsz az égen?
Vagy talán imádkozol valamiért? Lehet repülő,
madár, eltévedt kődarab. Vas és szén és víz
minden test, de csak a vágyakozás vagy az imádság
képzeli, hogy félig-meddig ismerősek. A szeretet
saját jeleit keresi, ezért a vágyott tárgyat sejtig-atomig
újrarendezi. Így téved Isten is, mikor a jókat
és a rosszakat akarja szétválasztani.

shizoo:

Chemtrail

A figyelemtől. Az ima is figyelem; ugyanúgy

riasztó, mint bármi, ha feléd zuhan. Szeretet, vas,

szén, víz, vagy elképzelt vágyak következményei.

Minden test, még a fohász is az ismeretlen jegyében

érkezik, ha szokatlan szögből látod. Szeretet

mondod; én úgy képzelem, a bennünk mozgó pontok

eltévedéseit az Úr nem akarja szétválasztani.

Kegyelmet gyakorol, ha a jóságunk is megbocsátja.

***

Fekete Anna:

Ma éjjel

Élnek azok is, akikre már nem emlékszel.
Jól laknak lármával, bosszúsággal, dühvel,
amivel megpróbálod agyonhallgatni vagy

csak túlkiabálni őket. Hisz akikről nem beszélsz,

azokat ezerszer kell eltemetned: el kell temetned
őket reggel, és el kell temetned minden este.
Élnek benned – bebábozódott múmiák –
sóváran, húsosan, mindig-éhesen. Ma éjjel
jól vigyázz! Ma éjjel megint anyákat temetnek.

shizoo:

aznap éjjel

Magadban tényleg folyamatosan temetsz.

A meg nem tett mozdulatok és ki nem

ejtett szavak varjúserege károgja benned

a módot, ahogy eltemeted őket. Hiszen akikről nem

beszélsz, azok nemléttel verik az összes kiejtett 

szavad, a hallgatás gyolcsába csomagolt életük 

a görcsös feledés akarásával fertőz. Élnek benned.

Nekik ez mindig aznap éjjel. Mikor az anyja

kezéből kiveszed mégis a halott csecsemőt.

Beszélgetés csonthéj-koporsóban

Fekete Anna:

Furtonfúrt

A dió észjárása ravaszkás. Úgy keringenek
a nedvek ide-oda benne, mint öregasszonyban
az aggódás. Fény át nem járta remények, félelmek,
tervek, varázsigék. Imák rossz szomszédok ellen,
ima az elveszített kulcsért, esőért, napsütésért.
De már nincs szomszéd, nincs kulcs, nincs napsütés.
Mindenre ráborult a koporsóhéj.

shizoo:

Surrexit...

A termés tetszhalott húsában. Keringenek a

jövőidők benne a csíra körül, akárcsak a hiányuk

lehetősége. Sötétbe gyömöszölt fények törekszenek

ha így, fel, távolt éhezni. Olykor viszont hő, víz hiányzik,
kiveti anyaföld, olykor csak aggodalom van éjszakára,

giliszta szomszéd, bűvölő szemek, koporsó fogsorok -
olykor ráborul. Olyankor kövülő csont.

Beszélgetés elvételekről

Fekete Anna:

Mikor megütöttek

Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra
emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört
belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most
az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti
magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt
megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan
és névtelenül... Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami,
a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

shizoo:

Amikor visszaütöttem

Nem egyszer. De soha nem a benne sajgó elvételek -

a hozzáadások poklozódnak az emlékeimben amelyek

soha nem emlékek. Hiszen minden ilyen pillanatban

benne ragadok. Egy kis darab a valódi nevemből, amit

édesanyám is csak egyszer suttogott. Oda adódik az időtlen

fogságába és hiába érkezem majd annyival amennyivel -

ha ott vár, eleven, mozdulatlan vádbeszéd a nevemből.

amit az ütéssel adtam hozzá. Az időtlenhez: így oldozhatatlan.

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek.
Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,
litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

Nem bocsátok meg. Soha nem feledek. Elvettél megütöttél erőszakoltad ölted.

Darab fát: öleltem. Temettem kendővel arcomon, bűzét beitták a ráncaim.

Nem kés öl, nem méreg: én. Mikor megváltom asszonyom, ne legyen hitetlen 

prédád teste - hozzáadom.

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.
Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.

Nem akarom, hogy legyen örök valóság. Azt adnám hozzá, ha magam.

Ne várjon nyughatatlan rabszolganevek szólongatása éjszaka.

(ingyen haiku:)

hozzáadásod

fuldokló maradéka

letörik rólam

Beszélgetés félrehúzott drapériákkal

Fekete Anna:
Át

Hova rejti az erdő az öregeket és halottakat?
Hiszen minden lény pompás, friss, erős,
ami csak az ösvényen kirobban, átszalad.
De hol vannak a rések, a lapályok, a szemnek
láthatatlan zugok, ahol az állatok megadják magukat?
Mi csak az egyik erdőt látjuk, a fiatalt, a színeset, a lármásat,
pedig a másik, a bokrok mögött remegő a hatalmasabb.



shizoo:
Parttalan

Avaron lépek halott ruhán ahogy szavak sorok
ösvények vezetnek - át. Ahova ifjú szem mered.
A látvány arra nyílik amerre a látója fordul.
Hová vonulnak fácánok nyulak, vaddisznók szarvasok?
Az erdőhalált sosem kíséri tisztelgő gyászmenet -
mi csak az erdőt látjuk - zsanérja holt húson csikordul,
bomló talajból szálaznak sarjadó tavaszt a hajnalok.

Beszélgetés nem pont csütörtökön

Albin Brunovsky képe

Fekete Anna:
Tizenhét kard

Ha csütörtök, akkor erőszak. Tenyérbe fúródó
üvegszilánkok, sértődés, düh, másra úgysem lesz idő,
érzem. Ma megint szétszakad, ami régen elvásott,
tönkrement,vagy bevérzett. Hogy tudnék tűsarkakon járni
ennyi sértődéssel? Repülök hát! Szárnyakat ad a gyűlölet
– kitinpáncéllal borított, fekete, csipkés szárnyakat.
De hol a határa a tengernek? Belekiáltok a hullámok fölé
nyújtózó ködbe, megrontom a holnapot a villanyvezetékekben.
Tizenhét kard van nálam, tizenhét könyörtelen mondat,
rácsapok velük az idegen küszöbökre. Lebegek az utcán
könnyedén, mosolyogva, fegyvertelen. Ha majd hozzám érsz
– mert hozzám érsz –, csak egy rakás csontot szeretsz.

shizoo:

Negyvenhét szilánk

Diribdarabra tört - azt hiszem talán inkább kedd reggel,

azóta félem a keddi reggelek elfonnyadó öregasszonytestét.

Érzem, minden alkalommal belefúródik valamelyik az

ujjbegyembe. Vándorolni indul a mellkasom felé a 

tükörszilánkod elemi része? Minden kedden a gyűlöleted

mondat az ébredéssel csütörtököt. Ha repülnék

akkor egy kedd reggel törnék el a levegőben - amikor 

a szilánk eléri a tengerem határait. Söprögetem őket és

várom azt a sebesítő egyet. Nem tudom - előre hogy tudnám

kimondani. Kinek milyen idegen küszöbére pakolnám

ezt a lassan összesöprődő fegyverletételt. Nem érek hozzád;

nem akarom - az érintéssel neked is a csontodig hatolna.

  

Beszélgetés pirosról, feketéről

Rafael Olbinski képe

Fekete Anna:
Álmodozás (5.)

Régen a pirosat szerettem, gyümölcsben, húsban,
csak a pirosat, igen. Első szeretőim rabszolgák
voltak, talán a fiatalságomé, de ki emlékszik a nevükre?
De félelemszagot hagy a sok szerelem; verseket írok,
későn fekszem, korán kelek – a veszély és a tenger
a foglalkozásom lett. Pedig megúsztam számtalan átkelést,
húztam magam után cirkálót, bárkát, vitorlást, hogy a legvégén,
az álomtalan hajnal legtisztább percében gratuláljak a kapitánynak:
úgy… de úgy dobogott a szívem… Néha belegabalyodom
mások mondataiba… megfelelek, meghajolok,
kezemet nyújtom az évszázadoknak és más fenséges uraknak.
Múlik az idő, pedig nem szabadna, múlik, hiszen nem szabadna.
És már látom a piros mélyén a feketét.

shizoo:

Hajnalban

Régen azt hittem, gyümölcs vagy, vagy hús, pedig 

óceán. Igen. Nekem legalábbis a nyolc-tíz hetes

rabszolga-idő szorongása után (hol van már a fiatalság

névtelen élményfalása, amikor a rettegés is csak egy

foglalkozás) téged is meg kell úsznom. Hogy ne akarjak 

végképp belefulladni az öledbe. Látom a szemeden, hogy

tudod, mikor nem nyeltél el mégsem, hogy a legvégén,

az álomtalan hajnal legtisztább percében a gyávaságomhoz

gratulálsz. Holott legfeljebb kidobnátok a sikátorba a madámmal...

évszázados gyakorlat. Amikor fizetek, szirének lánya,

ezért teszem, mert bár látod bennem a jövendő évszázadok

fuldoklásának feketéjét, életben hagytál. Múlik, és szabad.

Még nem jutunk... még nem jutottunk... eh! Tölts újra. Fenékig.

Beszélgetés két "nagyon régi" verssel

Fekete Anna
JANUÁR, TE SZÉP VAGY

Nézd, a fagy prédának hagyta itt.

Mint a feldúlt ágy, olyan a dédmama kertje.
Hósipka alatt tántorgó bokrok, fehér
hepehupák, vadul vonagló színek, fölöttük
az ég diadalmas, könnytelen kékje, és mintha
a hó vérezne, a díszbokrok sejtelmes pirosa.

No de nem illetlenkedem. Csúszkálgatok egy kicsit
az udvaron. Aztán beköszönök a dédmamának.



shizoo
TAKARATLAN

Egy lendülettel tekerd át.

Mint a habszifonban benne szorult pár napos
tejszínhab - olyan az útfél. A szaga is olyan
szürke hóiszap maradt a tisztaság 
hajnali delíriumából. A lábad nem tennéd bele - 
a keréknyomban csokipapír sárgája virít.

A Január olyan, mint egy részegen megejtett 
kényszer-exelés. No de nem illetlenkedem.


***


Fekete Anna
ÓHAJ

Milyen igazságtalan,
ahogy a nyár betör hozzánk,
végigcsörtet a kerten, veri az ajtónkat,
szárazsággal fenyeget, és már ontja,
ontja halálos hevét. Amerre jár, töpörödött,
sértődött levélkék.

Húszéves vagyok. És alig múlt el a tél.



shizoo
ELFÚL

Tényleg veszteséges,
de már olyan régóta görgetjük
ezt a meleggel dacoló csörtét a napon,
hidd el, engem is zavar a testszag.
De bizonyos koron túl a nap alatt már
meg kell becsülni a kipattanó rügyet.

Negyvenhét leszek. Lassan majd a tél jön.

Beszélgetés kertekről, nagyanyákról

forrása: http://ujnautilus.info/odavissza





Fekete Anna:

Oda-vissza

Ez is királyok földje. Megszegetlen
vörös-kék fényekkel teli messzeség.


Nagyanyám spenótot szed benne. Negyvenöt
Lépés a körtefa-sor, huszonöt lépés a kerítés.
Nagyanyámnak a huszonöt lépés is sok. A szomszéd
fiú – minden pénzt megérdemel – tavasszal jön
a kertet felásni. Régi kert ez, korhadt, öreg,
a földjét ugyanolyan öreg indák fojtogatják,
mint nagyanyám térdeit.


És most, olvasó, azt hiszed, jön a mégis!
Hogy szeretem a nagymamát, hogy szeretem
ezt a drága kis kertet, hogy hogy tipegtem-topogtam
benne, mikor gyerekkoromban negyvenöt lépés után
megláttam végre a végtelent.


Hát nem! Mindig utáltam ezt a káposzataszagú
kis kertet, ami telis tele van hasznos magvakkal,
az öregkor folyondáros, már-már rögeszmés
aggódásával…


De egyszer elsodort engem egy hullám az Adrián,
ki az öbölből a prüszkölő tenger felé. Míg kapálóztam,
minden sejtemmel éreztem azt az életet a haláltól
elválasztó negyvenöt lépést, amit a nagymama oly
makacsul tesz meg minden reggel a körtefáktól
az ágyasokig. Egyszer majd alulmaradok,
ahogy alulmarad ő is.

shizoo:

Csak oda

Fénnyel nyitott, szegetlen ég alatt

tőkék hadseregében, érés előtt.

Folyton kötözte. Nagyanyám. A dombhát

mögé húzódó lépésre a lépés - nekem a

végtelen volt, végtelen rabszolga-unalom

a mellette futó sorban. Nem futottam

mégsem, bár akár kacs a szőlőt - teste önmagát -, 

úgy fojtogatott a rohanhatnék. Soha nem 

látszott a vége. Régi szőlő volt, néhány 

bepótolt új tővel. Száraz, fehér házi bort izzadó.

Szeretett fuldoklás - így utólag azt hiszem 

ott tanultam lefulladni induláskor. De neki a

következő lépés, a munka határtalan

következő tőkéje zsírozta az ízületeit. A kapálás.
A húgommal nem kapálóztunk ellene.

Nem. Hiszen szerettük. Mert a munkába minket is 

beleértett. Körbenőtt folyondár akaratával, amiben

aggodalomnak alig jutott hely - de el is takarta

a következő kapanyom: dugványozni, fosztani, vágni, 

seperni való.

Sodrásába vonta a végtelen, amikor még nem is

éltünk és a szemünk láttára is csak sodorta. 

Nem makacsságból - egyszerűen nem ismert mást.

Nem ismert el mást. Mikor  szőlőt eladtuk, "nem bírod, mama,

nem tudunk minden kurva hét végén haza járni",

kifosztva indult ahova én is kifosztva fogok, 

csak oda.