 |
| Rafael Olbinski képe |
Fekete Anna:
Álmodozás (5.)
Régen a pirosat szerettem, gyümölcsben, húsban,
csak a pirosat, igen. Első szeretőim rabszolgák
voltak, talán a fiatalságomé, de ki emlékszik a nevükre?
De félelemszagot hagy a sok szerelem; verseket írok,
későn fekszem, korán kelek – a veszély és a tenger
a foglalkozásom lett. Pedig megúsztam számtalan átkelést,
húztam magam után cirkálót, bárkát, vitorlást, hogy a legvégén,
az álomtalan hajnal legtisztább percében gratuláljak a kapitánynak:
úgy… de úgy dobogott a szívem… Néha belegabalyodom
mások mondataiba… megfelelek, meghajolok,
kezemet nyújtom az évszázadoknak és más fenséges uraknak.
Múlik az idő, pedig nem szabadna, múlik, hiszen nem szabadna.
És már látom a piros mélyén a feketét.
shizoo:
Hajnalban
Régen azt hittem, gyümölcs vagy, vagy hús, pedig
óceán. Igen. Nekem legalábbis a nyolc-tíz hetes
rabszolga-idő szorongása után (hol van már a fiatalság
névtelen élményfalása, amikor a rettegés is csak egy
foglalkozás) téged is meg kell úsznom. Hogy ne akarjak
végképp belefulladni az öledbe. Látom a szemeden, hogy
tudod, mikor nem nyeltél el mégsem, hogy a legvégén,
az álomtalan hajnal legtisztább percében a gyávaságomhoz
gratulálsz. Holott legfeljebb kidobnátok a sikátorba a madámmal...
évszázados gyakorlat. Amikor fizetek, szirének lánya,
ezért teszem, mert bár látod bennem a jövendő évszázadok
fuldoklásának feketéjét, életben hagytál. Múlik, és szabad.
Még nem jutunk... még nem jutottunk... eh! Tölts újra. Fenékig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése