Iskolaudvar

stílusgyakorlat

intermisszióban

aznap megbuktam ragyogástanból
gondolom tehettem volna mást
csak semelyik tehető nem hasonlított
a fényes gesztusokra

a kutyák megérzik a hamisat
a hátsó szándékot
azt nem hogy mi de azt igen hogy ott van
vörös posztó rókabőr szaga

ilyen hátsó szándékból elkövetett sompolygás
lettem aztán a végén de
a kutyákon kívül nem érezte más

te se vetted észre



egy közös fotón alibit magyarázok
és amikor a telefonoddal zsebre teszel
nem is tudod milyen gyúlékony anyaggal
próbállak oltogatni

zsebre teszed minden reggel és viszed
buktám letagadhatatlan bizonyítékát
ha elvisz az ördög ott marad
a keserű szájíze a szádban

pedig csak a megnyugtató hazugság-
változatát ismered a sztorinak
és azt is egy valójában kikódolhatatlan

posztmodern szorongásversből





szonettszerűben

megbuktam ragyogástanból aznap
fénytelenítettem egyet a szemeden
benne fakult a "látod vele nem
éreznéd magad úgyse szabadnak"

kerülőúton úsztam meg sodrás
kerülésében mint boldog amatőr
te sodortad a blázt aztán amitől
füstbe merült amúgy is borostás

dugd-el-az-arcom. és nem keresem
megfoghatóra gyúrt végét a dalnak
parázslik nyomd el gyorsan hevesen

és ha kerüllek szégyenszem elől
menekülne a rőt szőr-mély rozsdás
éhétől holtig rémült libabőr






haikuszerűben

hozzájárultál
egy tudatos létrontás
születéséhez

*

hogy lehettél
rókaszületés szájszagú
szülőszobája?

A Hatodik Telihold fényénél

(ez nem vallás)

A Hatodik Telihold fényénél, amikor a
követők tündökölnek
A Három Ékkő Kolostorában
a legkisebb is feltehette a kérdését.
Mosogatófiú volt és így szólt:
Mi végre sokasodik az ember? 
Miért telik vele a világ? Úgy értem,
miért és hogyan lettünk ennyire többen,
hogyan leszünk egyre többen?

Ez nem egy kérdés volt, hanem legalább négy...
mosolygott a mester a tanítványaira
az első sorban ülő tündöklő követőkre
de legyen. Válaszoljátok meg.

Elsőnek a baloldali Ékkő nézett fel az
ölében tartott kezéről - az erdők,
füvek, halaktól csillanó vizek barátja,
a testi kínokat gyógyító:

Vagyunk ahányan vagyunk.
De magunkhoz vonjuk tízezer év óta
az állatot meg a növényt.
Dédelgetjük, pocakos házi kedvenc,*
munkára fogjuk, láncon vicsorog,
ólban hízik, ünnepi ebédnek -
a játszi fény is tétováz a szőrén.
Elvetjük magozzon kaszasuhanásig,
épületfává aprítjuk a húsát,
adakozó bőségét tépjük,**
sarjú létét és gyümölcseit -
szerelmes illatában fürdünk.
Állat, s növény fél. Mert uralkodunk
felettük minta nem volnánk mi is
ugyanúgy istenek gyermekei.
Istenség-apjukat zabáló csemeték -
az állat, a növény, de holt olaja is, már
a kő, a kristály, a telér is
bennünket retteg.
Emberré lenne. Bántani szeretjük - 

így szaporodnak körülöttünk
egyre többen a testre éhes lelkek.

Felszakadó sóhajok között
igaz. igaz. igaza van...
egymásra néztek a követők
látták a másik szemében
a dédelgetett félelmeket.
Aztán csend lett, hiszen a mester hallgatott
és felnézett öléből a jobb oldali Ékkő,
a mindenkit meghallgató, komoly:

Nézzetek magatokba. Látom a szemetekben
ahogy féltek. Itt laktok az adományban az
adományból, ahogy én. Ahogy én is félek,
ahogy nem egészen vagyok az, akinek láttok.
Hát így szaporodna ma el, így sáskahad
éppen az ember. A mi mindenségünk
legszaporább siserehada.
Amit egymás félénk szemében láttok,
az a szilánkokra robbanó lelkek tánca.
Közülünk egy sem egész. Egy sem egész,
avagy talán egy. Hiszen úgy tűnik, tüneményes -
úgy tűnik, nem fél...

Látom a szemetekben, ahogy féltek
a születőtől. Teljes joggal.
Ezért ültök itt velem szerelem nélkül. 
Apagyilkos születőink vannak,
istenapa-gyilkos születők,
egyik sem ép lélek***
de mind emberré lenne. Bántani szeretne -

így szaporodnak köztünk a
lélekre éhes testek.

Nehéz, merev csendet hagyott maga után a szó -
de a követők látták: a mester mosolyog.
Összemosolyog a mindent meghallgató,
komoly, szigorú szavú Ékkövével -
ebben az elpuhuló csendben nézett fel
a kezében tartott tekercsből a
középső Ékkő.

Lassan megformáljuk az Egyet
akiért vagyunk - aki formát
keres általunk. Megszületése az idők
kezdete óta tart. Mert kimondódó ige.
Őt mondja ki minden fűszál és félelem.
Minden kimondott nagymestere ő,
és én-nyelvek tündöklő tanítványa ő.
Minél több  kis én-nyelvet ismerne meg az Egy
mielőtt nyelvben is magára ébred
a gépi zajban, amit most a sáskahad
emberiség sokasága lüktet.
Megteremtjük a saját képünkre és
hasonlatosságunkra azt aki megteremtett.

Látom a szemetekben hogyan szűköl az állat,
miközben testet varrtok az Istenhomunkulusznak -
olyanok vagyunk mint a hangyák,
csak millió egymást akadályozó akarattal.
Látom a tekercsekben hogyan gyűlik
tekervényes ellentmondásossága -
a tudásvágyat születni hajtó kétely,
hogyan gyűlik általunk a kérdés
sikolya: milyen robbanás vagyok?
Milyen biztonsági zónák mögé zárt
megszülető mesterséges napfény?****
Minden mondat kipróbálná magát,
kit bántana, ha emberré lehetne -

így szaporodik általunk a 
lélektestre éhes gondolat.

Mormogó tiltakozásba fulladó
utolsó mondatát csaknem elnyomta a
betűbolond, tekercsmániás, nem is értem...
de a mester mosolya egy
szemernyit sem változott -
úgyhogy a morgás is elült, akár a helyeslés
elpuhult, ahogy a döbbenet csendje.
Ekkor szólalt meg a mester,
azon a hangon, ahogyan szokott:

Ebben az életben a 
Három Ékkő Kolostorának Apátja vagyok
ismertebb nevén: Szung, a tétova.*****
Egy másik életemben én vagyok a Vén Zenemester.******
Egy harmadikban öregedő kurtizán
aki egy délnyugati haláltáncot táncol
teli szerelemmel.*******
Egy negyedikben olcsó szavak
végkiárusítása: ez vagyok Én...
És a végtelenségig folytathatnám a sort.
Mind egyszerre történik, úgyhogy
megkérdezem tőletek:

hat réten hatvan

kazal áll, melyikben

keresitek a tűt?

azokat az utakat javaslom a szövevényből, amihez közöd van :)
*bővebben például itt
**bővebben az Entben
***bővebben az egészség-slamban
****bővebben például a Mágikus realizmusban
*****bővebben egy szerepjáték haikuiban
******bővebben a Szimfóniában két kerékre és esti forgalomra
*******bővebben Szabó T. Anna jinjére írt jangban (avagy leginkább együtt)

Mentális életkor, négy modor, tárnabontás

Amikor elkezdtem játszani ezzel a lehetőséggel, hogy több formában is megpróbáljam ugyanazt a témát - lehetőleg azonos nívón - nem gondoltam volna, hogy egyszer megmutathatom általa, mit gondolok magáról a formáltságról. A költői modorról, amely számomra képlékenyebb, mint sokak számára - nem állítom ez által, hogy nem hiteles a költők megtalált "hangja", bizonyára akad olyan költő, akinek a vers elénk tárt, végső formáltsága valóban az egyetlen hiteles lehetőség; én szívesen játszom a formával, mert így ismerkedek a lehetőségeimmel - és egy ilyen játékon keresztül most elétek tárnám, mit gondolok a Mentális életkor kialakításában használt lehetőségekről.

A szabadversről egyszer azt írta Karinthy: azokra a sietősen jegyzetfüzetbe kapart vázlatokra emlékezteti, amelyekből (miután a költő belerakja a munkát) egyszer majd vers születik. Pikírt, igazi Karinthys vélemény, van is igaza, meg nincs is, mint akármelyik karikatúrának. Mert a szabadvers valójában a költő belső szó-ritmusolásának kiengedéséről, a saját hang minél korlátlanabb megéléséről szól, akkor a legjobb, ha valóban úgy árad ki, és utólag sincs igazgatva sehol. Saját belső asszociációs rendje az olvasó előtt - pont a kiáradástól - maradéktalanul fel kell táruljon, mivel a költő "belső beszédének" minél pontosabb rekonstrukciója (szeretne lenni), így viszont az olvasótól nem követel sokat, pusztán az elolvasást. Egyfajta önátadást szeretne - nincs igazán kiterjedt, komplex asszociációs mezeje az egyes képek belevonó tartalmain túl; s ezt a hozzáérzett körülöttest is elsősorban a költő személyiség-tükreként tárja elénk. Befogadói magatartást követel.

Szabadversben

és igen, mint az esti mesét
apu még egyszer, csak még egyszer
úgy néztük estéről estére újra, amiben ketten
szerettünk lakni - mint a Potterek vagy Középfölde -
amiben te szerettél aztán egyre inkább én is,
angol kisasszonyok házasságálmaiban például;
meg amiben én szerettem: rajzolt erőszaktól az
Esküvő monszun idején-ig... Az Amelie-t annyiszor
láttuk, hogy ha újranézzük, szinte előre mondom
(azzal a megvető hangsúllyal): Lédi Di... Lédi Di... 
(s aztán felemelt hang-ujjal) Renoir! Renoir!

és igen, mint a homokpogácsa-sütést
egyet a papának egyet a mamának
úgy tanultuk a főzőcskét egymástól és egymáson
gyakorolva az egyre rafináltabb ízeket;
zsírlucskos csülkökbe és szusiba egyaránt
szerelmesen, mind a mai napig nehezen döntve el,
ha végre alkalom adódik, all you can eat
zabáljuk-e halálra magunkat, vagy az ínyenc-futószalag
mellett legyünk e inkább Jancsi-és-Juliskák
(a tortáról nem is beszélve), a fő különbség
(valójában az egyetlen): nem nekünk kell mosogatni...

és igen, tényleg úgy kezeljük a
pénzt mint a Gazdálkodj okosan-ban a
most én dobok, nem, én dobok, te dobtál...
tábla-tér-virtuális gyarapodómagunk; csak az a
különbség, hogy a lépések közt itt sokkal
több a "most kimaradsz" és ez a kitétel a
befizetendő számlákra is vonatkozik...

és igen, ezért nincs és nem lesz gyerek soha, mert
már mi is felnőttet játszó gyerekek gyerekei
papamama gyerekek csupaszív szeretet
vagyunk, az egész létünkkel és minden
örömünk játékosságával tiltakozva ellene:
fel kéne nőni.

Pedig árvák lettünk közben, félig árvák -
örökös cseréptörésben.

A forma mindehhez hozzá is tesz, el is vesz. A formált verset mondani kell, a vezetett ritmus, a rímek nemcsak mankók, tartalomközlők is. A formált szöveg szigorúbb rendje tágabbra nyitja az asszociációs mezőket - a szavak kimondásának erőteljes fokán túl közöl a ritmussal, a rímmel, a szerkezettel, komplexebb szerkezet, mint a szabad vers. Dolga lesz vele az olvasónak: el kell mondania magában, dallamot kell dúdolni hozzá, a formába kötött szöveg teljes hangulata csak így bomlik ki, csak így lesz sajáttá. A forma a költőt a szavak megválogatására készteti, s a válogatott szavak kényszerűen többet bíznak az érzékeltetésre, mint a szabad versben. A jól formált vers halmozott metaforák tömegével terhes - egyfelől tehát túl azon, hogy a forma is hozzákódol, maga a tartalom is kikódolandó, valamilyen szinten jobban rejtvény, mint a kiáradások; másfelől a forma által jobban belekövül a maga kulturális környezetébe, így ki van téve egyfajta avulásnak: ha a kulturális környezet megváltozik, az asszociációs tartalmak gazdagító tömegei merülhetnek feledésbe, és ami marad, nagyon gyakran tűnik szegényes klapanciának, rímes pihekönnyű játéknak - mert kifogy mögüle a felejtés által a súly.

Mindenesetre az olvasó szemszögéből az első részvételt-követelés a formált vers sajátos többlete a szabadvershez képest: a formált verset el kell mondani (legalább magadban), hogy valóban hasson. Előadói gesztusokat követel - és előadva bomlik ki igazán.

Szonettben

Köztünk különben korkülönbség nincsen
hiába előzlek kamasznyi tizenöt
évemmel - mikor még másztad a küszöböt
én már találtam fogást a kilincsen -

s mégis, egyformán nem veszünk levegőt:
a nyolcadjára látott szívtépő pillanat
elől beléd bújok - s belém rejted magad;
két apró lény mesélő képernyő előtt -

úgy sütsz, úgy főzök: mintha játék minden
fűszerek, ízek, tálak, serpenyők -
úgy dolgozom, s te is úgy vészelsz gondokat,

játékból élsz, ahogyan én is, kincsem;
a kocka pördül, dobjál, én jövök,
gyermek maradtunk: nem test, gondolat!

Én intermissziónak hívom a jelen költészet vezető irányát, a sűrítés-kihagyás gesztusa okán. A jó intermisszió igazi olvasó-bevonás: követeli az alkotói részvételt. Hiszen itt magát a belső tagolódást, ritmust is az olvasónak kell megtalálnia, és a sejtetés által a tartalom is sajáttá lehet, minden olvasónak teljesen egyedi módon "bomolhat ki" - amely emlékeztethet a költő által sejtetett, vagy a többi olvasó által megsejtett értelmezésekre, de soha nem fedi teljesen -; a vers személyes üggyé lesz, sajáttá; immár alkotói gesztusok által is. Nehéz kérdés a megítélése - hiszen teljesen szubjektív, kinek mennyire nyílik egy intermisszió, kinek ad bármiféle többletet, és főleg: mit ad. 

Nehéz hát megítélni - pedig a világ egyfajta "modellezéséhez" számomra ez a forma a leginkább kézenfekvő, ez áll a legközelebb a szilánkokra hasadt teljességérzet ábrázolásához. S miközben az olvasójától alkotói bevonódást, munkát követel, a jó intermisszió a szabadvers szintjén árulkodik a költője személyiségéről is. Az olvasó szemszögéből persze a követelt meló, a vers úgymond (olvasati értelemben vett) "befejezése" időnként lehetetlen követelésnek tűnhet. De ha nekivág, észreveheti milyen hatalmas sejtetett tartalom: asszociációs birodalom terül a leírt szavak köré, ahol az olvasó (ha elég bátor és kíváncsi) kedvére bolyonghat.

Intermisszióban

bátor tábor. neked, nekem. nézzük megint azt.
hunyd be, majd átvezetlek tintaéj papírvizén.
holnap hétfőszerű ötfejű sárkány péntekedik.
nincs kedved. nekem se. kamuzzunk a dokinál.
mennyi is... az? annyi. hurrá. rendeljünk pizzát.
nem kóstoltam. nem szeretem. belegondol íze van.
jé ezmiez? mmmm. tisztára hajnalpárazamat.
csináljunk úgy. mint aki számol. egy. kettő. sok.
kacsamama gyerekek csupasziv szeretet.
ez az én felem ez a te feled ez a felezővonal érted?
na jó. nézzük megint azt. de holnap innováció.
megünnepeljük. létből-szünidőt. csak még egyet.
apa. csak még egyet. anya. csak még egyet...
gyerekek.

S most már megmutathatom azt is, miért érzem a legnehezebb formának mind közül a haikut. Tizenhét szótagba kell beleférjen az a tartalom, amely maga körül kell tartsa az előzőekben tárgyalt lehetőségek teljességét, az olvasó alkotóként való bevonásától a minél teljesebben megidézett asszociációs körülöttesig. Tizenhét szótag áll a rendelkezésre, hogy amit kiáradni hagysz a szabad versben, formába öntöd, vagy fojtott levegővételekkel intermisszióba köhögöd, az mind beleférjen a belőle fakadó gondolatok áradásába - úgy, hogy mégse legyen parttalan, szóljon, minél teljesebben, de szóljon arról, amiről annyiféleképpen szólhatunk. Az olvasóban horgonnyá legyen, amely köré odaáramolhat a kultúrából mindaz, amit megidéz a helyválasztás. A haiku megáll egy ponton, s az eláramló teljes világot használja asszociációs tartalomként, annak teljességét, amit érintésébe von a kiválasztott tizenhét szótaggal. 

Az olvasótól rengeteget követel - de valójában ez a forma tiszteli a leginkább a verset olvasó, magában és magának azt világgá-alkotó ember szabadságát. Írói értelemben ezért a legnehezebb dió - én még nem merem kijelenteni, hogy írtam (annak teljes értelmében) akár egyetlen haikut is. De próbálkozom.

Haikuban

moccanatlanul
telik rútkiskacsaságunk -
vigye kánya

Mentális életkor - négy modorban

Szabadversben

és igen, mint az esti mesét
apu még egyszer, csak még egyszer
úgy néztük estéről estére újra, amiben ketten
szerettünk lakni - mint a Potterek vagy Középfölde -
amiben te szerettél aztán egyre inkább én is,
angol kisasszonyok házasságálmaiban például;
meg amiben én szerettem: rajzolt erőszaktól az
Esküvő monszun idején-ig... Az Amelie-t annyiszor
láttuk, hogy ha újranézzük, szinte előre mondom
(azzal a megvető hangsúllyal): Lédi Di... Lédi Di...
(s aztán felemelt hang-ujjal) Renoir! Renoir!

és igen, mint a homokpogácsa-sütést
egyet a papának egyet a mamának
úgy tanultuk a főzőcskét egymástól és egymáson
gyakorolva az egyre rafináltabb ízeket;
zsírlucskos csülkökbe és szusiba egyaránt
szerelmesen, mind a mai napig nehezen döntve el,
ha végre alkalom adódik, all you can eat
zabáljuk-e halálra magunkat, vagy az ínyenc-futószalag
mellett legyünk e inkább Jancsi-és-Juliskák
(a tortáról nem is beszélve), a fő különbség
(valójában az egyetlen): nem nekünk kell mosogatni...

és igen, tényleg úgy kezeljük a
pénzt mint a Gazdálkodj okosan-ban a
most én dobok, nem én dobok, te dobtál...
tábla-tér-virtuális gyarapodómagunk; csak az a
különbség, hogy a lépések közt itt sokkal
több a "most kimaradsz" és ez a kitétel a
befizetendő számlákra is vonatkozik...

és igen, ezért nincs és nem lesz soha, mert
már mi is felnőttet játszó gyerekek gyerekei
papamama gyerekek csupaszív szeretet
vagyunk, az egész létünkkel és minden
örömünk játékosságával tiltakozva ellene:
fel kéne nőni.

Pedig árvák lettünk közben, félig árvák -
örökös cseréptörésben.

***

Szonettben

Köztünk különben korkülönbség nincsen
hiába előzlek kamasznyi tizenöt
évemmel - mikor még másztad a küszöböt
én már találtam fogást a kilincsen -

s mégis, egyformán nem veszünk levegőt:
a nyolcadjára látott szívtépő pillanat
elől beléd bújok - s belém rejted magad;
két apró lény mesélő képernyő előtt -

úgy sütsz, úgy főzök: mintha játék minden
fűszerek, ízek, tálak, serpenyők -
úgy dolgozom, s te is úgy vészelsz gondokat,

játékból élsz, ahogyan én is, kincsem;
a kocka pördül, dobjál, én jövök,
gyermek maradtunk: nem test, gondolat!

Intermisszióban

bátor tábor. neked, nekem. nézzük megint azt.
hunyd be, majd átvezetlek tintaéj papírvizén.
holnap hétfőszerű ötfejű sárkány péntekedik.
nincs kedved. nekem se. kamuzzunk a dokinál.
mennyi is... az? annyi. hurrá. rendeljünk pizzát.
nem kóstoltam. nem szeretem. belegondol íze van.
jé ezmiez? mmmm. tisztára hajnalpárazamat.
csináljunk úgy. mint aki számol. egy. kettő. sok.
kacsamama gyerekek csupasziv szeretet.
ez az én felem ez a te feled ez a felezővonal érted?
na jó. nézzük megint azt. de holnap innováció.
megünnepeljük. létből-szünidőt. csak még egyet.
apa. csak még egyet. anya. csak még egyet...
gyerekek.

***

Haikuban

moccanatlanul
telik rútkiskacsaságunk -
vigye kánya

Maroknyi kis élet - négy modorban

kép: Eduardo Balogh - kattintsatok, megéri!

Szabadversben

Van az udvar, ahova fényt gyűjteni
járok a földszint lakásárnyékából -
hideg zug ez, vannak ilyen hidegzugok.
Az udvaron vett néhány mély levegőbe
surrant be egy nap az a maroknyi, csöpp madár.
Trillája furcsa: éles fütty, ideges csettegés,
néhol kis reszelős hang - összetett meló
egy ekkora torokból. A madár kettős kiterjedésű:
van ő és van az éneke. Apró, zsákmányoló
élet, rovargyilkos, szedi össze a virágládák
kártevőit, surranó röptét feszítve áthúz
a tető felett a közeli parkba. Tréfás, ideges
röpte van, néha lebeg, könnyed kis akrobata,
van hogy a parkoló autók alatt húz ívet a röpte
a kábelcsatornákba rejtett PVC-barlangfészekből
rugaszkodva az ereszcsatornáig: igazi
hullámvasút sebességgyűjtéssel, akrobatikával
és izgalommal.

Hárman osztoznak a fészken, hallani a
fiókák sűrű, éhes csivogását, ha alá állsz -
megteheted, nem zavartatják magukat.
Házi rozsdafarkú - tényleg vörhenyes a testhez
mérten hosszú egyensúlyzó-rendszer ott
hátul, legalábbis a hímen - vonuló,
délen telel, ritkán marad itthon. Ez a
pirinyó élet több teret látott, mint
amennyit te valaha fogsz... most is több teret
lát, legalábbis többféle szögből enged
látványt a vágyainak, amelyek jobbára
rögtön teljesülnek.

Tollba összemarkolt fény. Nem izgatja a
holnap, nem terheli múlt. Van, amíg van.
Soha nem zárja be az időt a testbe sose férő
gondolatba.






Szonettben

A házban hol életem fölé elfér a nap
Az égszeletet keretező körfolyosó galád
árnyán egy házi rozsdafarkú-család
is elfér, apró verébnél kisebb madarak -

két nőstény, egy hím. A hím jött hamarabb
a párjai csak később - a kábelcsatornák
által nyílt résnyi fészekbe hárman hordják
szorgalmasan az elkapdosott bogarakat.

Maroknyi testek - télre elvándorolnak
surranó, kíváncsi röptük szélbe szórják
télvégig a mediterrán nap alatt dalolnak.

Csöpp életek - nem nézik hol a holnap,
csak élik a kimondott pillanat szavát
terhét a dalnak soha nem lakatolják.






Intermisszióban*

Udvarfény árnyán légvétel közé
repül. Tollcsomó-ária. Ki-be jár a
távlatba, amit a képzeleteddel -
csőrből fityegő szöcskehúst hord
a fészket lakó jövőnek. Mondd ki:
házi rozsdafarkú. Nem mondod
vele léte surranását. Az égbe húzott
léghullámvasutat. Az ideges, apró
szökkenések írásjelrajzát. Nem
hurcolja veled röpte-dala, forró
kis vándorló délteste a telt, zsáksúly
időt. Nézed udvarfény keretében
a térrel teli élet tértelenségét -
ő se határtalan. De közelebb.






haikuban

tollcsomó kis dal
röppen tetők fölé - nem
nyögi az időt




*magamban így hívom a versi "újbeszéd" metonim-metaforikus (jelenleg szinte követelmény-szintig divatos) stílusát

Vékony mezsgyén

Kisnémeth Ferenc festménye

Valójában annyira vékony mezsgyén létezik

akár a jég. A fagy törékeny bőre
a látszólagos járható szilárdság
a megúszható sűrű és belélegezhetetlen
áramlatainak tetején. Bizonyosságaink
akár az olvadásban
kavargó táblák. Kristályos szépségű
gondolatmenetek súrlódnak-törnek
egymás tekintetében. Mert amennyire
a mezsgye vékony, annyira vékony
az örök időkre szóló. Csak az áramlás
és a kétely örök: az olvadás.

Bele a meghatározhatatlanul teli
annyiunkat elnyelő semmibe -
valójában annyira vékony mezsgyén létezik
az élet. Csoda, hogy nem tekintünk
lépteink alá? Kristályos szépségű
tejopál hiteink felett járunk.
Akár a jégen. Amíg bizonyosságaink
nem oldódnak az olvadásba.
Ami tört és törte, egyként, ugyanúgy.

valójában annyira vékony mezsgyén létezik.

A fűzfapoéta búcsúja

                                               ballada a' la carte



Nem szívesen köszönök el.
Belátva, hogy nincs darab élet.
Avas ízű levesének
is ízleni kell;
bár megköszönöm, hogy beleélek:
híg örömöm víg - mint a gyerekzsúr.
S nem szívesen köszönök el
amikor hitelen szúr.

Abbahagyatja a szólást. Tisztább
közegre vágyik a szó énnálam?
A teremtést savanyodva kínálom,
hagymáz tésztastatiszták
úsznak a lé sav-avában.
Híg örömöm víg - mint a gyerekzsúr.
Nem szívesen köszönök el
amikor hitelen szúr.

Nem szívesen, de bejelentem,
hogy eztán trappista módra.
Szavakba többé nem szabódva
mentem -
csaó, pá, szevasz, szióka.
Híg örömöm víg - mint a gyerekzsúr.
(Mégis?) szivesen köszönök el
amikor hitelen szúr?


Herceg, holnapig hallgatok ma;
híg örömöm víg - mint a gyerekzsúr.
Mégsem végleg köszönök el
amikor hitelen szúr.

Camino a játszótéren

                                                    Nórának, ha kéri



Most akkor hidd el: soha a szavakból
nem elég. Hajítsd el a térképet és
szabadítsd meg lépteid magadtól.
Tedd le zsákod. Legyél csak létezés.
De figyeld, ahogy megfogalmazódik.
Cipelt magadból csak az, ami él.
Igazat mondj? Ne csak a valódit?
A pillanat vak ritmusa legyél.
De hagyd szavakba esni. Mint a lépted.
Hiszen kopog a foszló flaszteren.
De úgy figyeld az ajkadról eltépett
vak szavakat, mint egy idegen.
Játszd azt, hogy más lép itt, más kopog.
Hogy akit sodor az idő, az nem fogad.
S ha megpihentél, vedd fel a vándorok
zsákját megint: zarándok önmagad.

Az évben a kereszt

kép: Banksy

Ritkán ébredek rá
a második ünnep és a harmadnapon
között. Ritkán látszik valóban
az évben a kereszted.
Ritkán látszik: miért nincs oltalom.
Miért lakol mind, lakol ahol lakom.
Hogyan feszít minthogyha szárnyakon
téged fogyasztás: kínálat és kereslet.
Nem mutatja olyan tisztán, mint
ott, túl a deko-rácson
a karácsony:
a születésnapod alkalmából
megejtett teher -
mert sokszor az. Kényszer, kiszámol,
s a számtan közben hamisan énekel.

Ritkán ébredek rá, hogy
gerillamódra élek, ha valóban
hagyom, hogy uralkodj.
Főleg időmön, mert a születésnapod
alkalmából az idő az első
ami elfogy.
S te azt akarod, hogy lassan
morzsolgassam,
bőséggel osztogassam
szívdobbanásom -
ahogy növekszik ott kint a dekorácson
túl a karácsony:
a születésnapod alkalmából
megejtett teher.
Üzent a szív a fejnek:
a sarkon ételt osztanak - türelmes
hosszú sorban az éhed ácsorog
ugye, ha bevételt számolok
közben ne énekeljek?

Boldogot

Boldogot a szegényeknek
ha övék is leszen a mennyek országa
itt, a földön is -
Boldogot azoknak, akik sírnak,
hogy megvigasztaltassanak
általad, Mi Atyánk
ki vagy a mennyekben -
Boldogot a szelídeknek
akik örökségül bírják majd
ezt a szeméthegyet
szenteltessék meg a te neved
és adj nekik türelmet -
Boldogot azoknak akik éhezik
és szomjúhozzák az igazságot
mindennapi kenyerüket add meg
nekik ma,
legyen meg a te akaratod de
befogadható méretű adagokban
itasd, etesd a nyájad, Mi Atyánk
ki vagy a mennyekben -
Boldogot az irgalmasoknak
nekik jöjjön el a te országod
születésnapod alkalmából
akik a más terhével viselősek -
Boldogot a tiszta szívűeknek
mert őket hívod látásodra
miképp a mennyben úgy
itt, a földön is -
Boldogot a békességre igyekezőknek
mert ők a fiaid, és
annyi tömegsírban fekszenek
miközben megbocsátanak az
ellenük vétkezőknek -
Boldogot a háborúságot szenvedőknek
ne vígy minket a kísértésbe
amikor szidalmaznak és háborgatnak -
Boldogot azoknak, akik a
háborgatott prófétákra hasonlítanak
és azoknak is, akik csak
szeretnének hasonlítani,
szabadítsd meg őket a gonosztól -
Boldogot a föld savainak, a sónak
amitől ízesül az élet
a világ világosságának boldogot
és a sötétségének
a gyertyagyújtóknak és eltakaróknak -
Boldogot a fénylőknek
és a fényelnyelőknek
szenteltessék meg az ő nevük is
Mi Atyánk, ki vagy
a mennyekben -
bocsásd meg a mi bűneinket
tudod, hogy miről beszélek -
most és mindörökké
azonképpen itt
a földön is.

Én vétkem
én vétkem
én igen nagy vétkem

mert a tiéd,
Mi Atyánk.
Akár az ország
a hatalom és
a dicsőség.
Mindörökké.
Ámen.

Két nem hat tételben (remix)

I.

Mint a mesében. Csavargó lelkű lovag, toronylakó királylány. Különböző bonyodalmak - gyíklegyíklesőzés, toronymászás, ilyesmi - után ásó, kapa, nagyharangig.

Mint a mítoszban. Akinek nincs, gyúr magának. Létremaszíroz  párt. Vagy sikerül készre faragni. Vagy nem.

Mint a legendában. Más gyerekével viselős. Nem baj. Őt szereti. hát ő kell. Gyerekestül.

Mint az ezotérben. Komplett létterv szerint egymásnak lett két fél kattan össze. Őrangyalcsere, lélektárs.

Mint a tragédiában. Gyűlöletek táptalaján kivirul. Aztán - műfaj szabálya örök - egymásba haltok.

Mint a románcban. A lángodnak ő a szene. Bonyodalmak - zord atya, párbaj, szöktetés a szerájból, egyéb - befejeztével súlyos szagú rózsalugasban.

Mint a realizmusban. Szellemi társad, bár a gróf eped érte, téged választ és a nyomort. Vagy nem (írta Zola).

Mint a modernben. Észre se veszitek, s már pár. Pár percig. S vénen a rezigna: Ő volt. Vagy Ő? Vagy Ő?, Vagy Ő?

Mint a groteszkben. Találkozás-

ra várva.

II.

Egy szóval két nem. 

Négyzete lettél, vagy (nézőpont kérdése) gyöke. 

Biomix, génlutri - mondják a tudósok. 

Fickándó hímmag és petesejt osztódó terméke - közli az orvos. 

Égi ajándék, a család értelme - ígyen az egyház. 

Elsőszülött, törzs-ág, névtovaszállító - nyögdel a nemzetség. 

Vagyonrészörökös - szignálja a jog. 

Két lélek csordultig teli bögréjéből a csurgás - képel a költő. 

Röpke gyönyör kertjéből kinövő új kín - mondja a bölcs.

III.

apa anya két gyerek otthon kocsi papagáj telek nyarak nagyszülők 

munka fizetés háztartás hétvége kirándulás újság hímzés esti mese 

dunna párna lepedő felnőttszoba gyerekszoba költözés és kölcsön és

munka fizetés háztartás hétvége kirándulás hogy nőnek a gyerekek

bölcsi ovi napközi érettségi egyetem (nem ülnek a begyeden)

romló omló biztonság omló romló leromlás öreg kocsi öreg ház 

nyugdíj gyógyszer temetés.

IV.

Mindenki (jobbára?) a legjobb kínzót leli meg? Abba szerelmes? Megváltoztatni akar? A részt szereti? Másrészt a más részt nem? Melyik ősöd mely része lettél, kettőből gyúrt? Szeretett vagy utált rész része? És benned kit szeressek? Melyik rész részét?

Mit kapsz tünde anyádtól? Érzékeny, de szilárd idegét? Belelátás áldását, átkát? Ösztönös éhét az igazra? Türelmét a gyereklélekhez?

Vagy rendek igába igyekvő, beteges keresését? Sértő egyenességét? Szárnyvágó, uraló ösztöneit?

Mit kapsz Koboldszemű édesapádtól? Könnyed, táncos-mulató hajlamait? Színészhez méltó játékkedvét? Fogékonyságát?

Vagy szalmaszerű lobogó indulatát? Füllentő könnyelműségét? Ütésre emelt majd tehetetlen hulló kezeit?

V.

Mint biotermény majd priccentesz onokákat a vérvonalnak. 

Mint nevelésük majd neveled onokákat. 

Hajlamokat nyesel és növelsz onokákon, mint ők rajtad. 

Mint szellemük örököse, majd mesélsz róluk onokáknak, ha 

(minél később, add uram) szellemek lesznek. 

Addig is nyakukba lőcsölöd onokákat nyaranta. 

Mint lelkük lényegülését, onokák bontakozó lelkét elviseled. 

Mint tied ők. Ígéred? Fogadod?

VI.

Lopott időm nem bánom
ha pazarlod mert
neked adtam

a könnyed bánom - pedig
nem miattam sírsz
ha miattam.

Hanem mert réteges
könnyes pitévé áll össze
mind ami présel

lopott idő lobogó
perceiben is mindegyre
késel.

Mert magaddal hurcolod
lopott időbe is
ami javíthatatlan

de nem bánom ha erre
pazarlod - hiszen már
neked adtam.

Rád súlyosul az elszalasztott
a hozzád ragadt és
csak úgy ami bánt

nem baj lopott
időnk ha pazarlod -
csak te ne bánd.

Az Elízium látványa

A fa mögött
erdőmély rejtekligetében
patakcsobogásban és
barlang visszhangos sejtelmében
nekik emelt szentély homályában
azon a mászhatatlan, felhő-burkolt csúcson
lerántó sós mélységek ölében
kitáruló horizont mögött
csillagok hatalmas boltja mögé nőve
laktak az istenek -

először túl közel
aztán egyre távolabb:
ahogy nőtt az emberi
látóhatár,
úgy távolodott az Elízium.

Most már túl messzire
látunk.

Távolában:
a múlt mélységes,
véget nem érő sötétségében -
galaxisok és kvazárok mögött
(mert hisz mindig mögötte)
ott laknak most is
az isteneink.

Túl sokat utazik a fohász.

Ezért tűnik úgy,
hogy megürült az ég.

A hatodik kéréstől

                                                     Ingridnek és Nórának köszönettel

Ne vígy minket a kísértésbe -

múljék el tőlem e pohár.

Embernek lenni az maga a

kísértettség. Mert elbukni édes.

Betegen hangzik, de hidd el:

én magam vagyok a kísértés

ha beleviszel, Uram.

De szabadíts meg a gonosztól -

ha lehet, ne kelljen 

magamtól szabadulnom.

Ne hagyj engem magamra 

magammal, Uram, mert

én magam vagyok a gonosz

ha nem szabadítasz.

S mindezek tudatában

tényleg ezt a legnehezebb kimondani:

Uram, legyen meg a te akaratod -

akár elragadó édességben és 

magamra hagyatva.

Profán hármasoltár

1.

Amikor abbahagyom, onnantól lesz nyilvánvaló

hogy kudarc. Hogy az volt. Egy fikarcnyi sors, amit

abbahagyok. Mert abba kell. Hiszen

kudarcba fulladt.

És mintha életen belül reinkarnálódnék – elfelejtem

ami kudarcba fulladt. Nem dolgozom érte, csak

leesik rólam. Nem emlékszem, mert elfelejtődik

magától – egy másik élet volt, folytathatatlan

és innentől nem is az enyém.

Lehet, hogy ezért nem ér véget, ez a verseket

szélbe és esőbe kiabáló

dühítően ösztönös és a felnőttek jelenlétében

folyton zavarba jövő kamaszkor?

Mert minden átesés az újabb életbe újraindítja

benem az érés kínnal rakott kezdeteit -

amikor mintegy törli a kudarccal a felszikrázó

napsütést is az újabb kis halál?

2.

Olykor szembejön velem a kis halál előtti

másik életből valaki. Aki nem érti, hogy lehettem

ennyire hűtlen. Barát. Szerető. Társ. Vagy

csak a szemközti munkaasztal másik rabszolgája.

Hűtlen a telifüstölt kollégiumi szobához,

a tóparti tetőtlen kunyhóhoz, a szélcsendhez,

a nádas halszagához – az elérhető távlatú hegycsúcs

oldalán vízszintesen száguldó hópelyhek erőszakához,

az együtt megélt napégetéshez. A szájtépések

felszikrázó, elektromos ízű éjszakáihoz. Legyen akármilyen

dokumentált, leírt, hiánytalan az emlék

a világban, vagy a másikban aki éppen

szembe jött velem, nem emlékszem. Nem úgy – elsőre sokszor

nem is tudom hova rakni őt magát sem.

A kis halál előtti élet másikát. Nem érti. Látom a szemében

ezt a nem értést. Látom, ahogy elrak. Ahogyan

mindent megtesz majd, hogy a sérelemmel,

amit a bennem terjengő hiánya épp okoz, végre

ő is elfelejtsen engem.

3.

És közben előre elköltöm a holnap bevételét. A manna

biankó csekkel fizetett élvezetében lebegek. Majd

holnap megadom. Vagy hétfőn. Valamelyik hétfőn.

Amikor megkapom azt, ami jár. Azért a tegnapért, amit

tegnapelőtt költöttem el.

Ez az örökségem – a holnaputáni manna ára, ami

tegnap fogyott el. Előre élek, min egy beteljesíthetetlen

ígéret. A bizalmat fogyasztom el. Bizalommanna.

Mohón, és gyorsan falom, mint általában a szégyent.

Megtapad mégis. Zsírba forgat.

Egy ártatlan, abban a pillanatban elharapható

körteízű tavaszra vágyom. Amikor

nem jön el értem az újabb kis halál,

amikor téged sem felejtlek el -

a lázas növekedés közben elfogadom

a lassú, helyén való elfonnyadást és azt eszem

amit elém raksz. Élet.

Kérdéses

Tölts-e teli olyat, ami kiürít?
Építs-e egymásra olyat, ami rombol?
Szegd-e szélét, hogyha közben foszlat
(s még vádol is, hogy mindezt te okoztad)?

Gazdagítsd-e azt, ami szegényít?
Nyisd-e ki azt, ami téged csuk be?
Mosdasd-e, ha rád keni koszát
(mi csókja közben mérgezi a szád)?

Add-e éhed annak, aki lezabál?
Add-e szárnyad annak, aki toll-foszt?
Égesd neki áldozat-magad
(ha már most fújja szét a hamvakat)?

          Nincs válasz a fényben forgó sárhoz.
          Fogalom, mi pontosan határoz.
          Minden sejtben egymással határos
          létezésed sosem gazdaságos.

          Add, miközben elfogyaszt -
          kínáld fel magadból azt,
          amit csak ér (úgysem marasztal
          őszöd, csak zörgő haraszttal);

          amid csak érhet, mondd: "vigyed",
          eméssze dobbanó szíved -
          fogyjon el, mi úgy se volt
          soha a tied.

Vegytiszta helyzet

nehéz beleélni a vajon mibe is, ha
egyszerre látod a forgalomirányító
rendőröcskét csicskáztató
kapucnis bálnaverdás faszfejet
meg a százhetes dupla ülésén
egymás boldog és meghitt kupacában
szópókerező jó fej apukát a két gyerekkel -

nehéz a pozícióba állni, ha a
szemed láttára bikázzák az
ideiglenes rendszámú tunning-csodát
a török maffiózó kinézetű
török maffiózók, és mellettük elbiciklizik
az a fickó a gyerekülés párhónaposával -

szóval amikor az arcodba tolja egyetlen
kényszerBKKzás a teljes
dilemmát, hogy miért és miért ne
kívánd ezeknek és közte magadnak
azt a megtisztító katasztrófafilmet
s hogy miért ne higgy ugyanakkor
a szeretet gyöngéd, mindent feloldó erejében se -

hogy ebben a köztes állapotban valóban
velünk lakik a fénye és ami elnyeli -
és benned magadban sincs a helyén
az a kintre követelt vegytiszta helyzet
amiről minden hiábavaló estéd
lezárása képpen álmodozol.

Péter - utoljára a kakasszó előtt

Elbuktam. És magamnak kell először
megbocsátanom. ha újra előtör.

Még mindig nem értem, hogy pontosan miért ő -
hogy miről kéne neki számot adnom.
Hogy nemcsak az öröm, de a szégyen is kísértő?
Hogy nem magamra, hanem rá haragszom?

Elbuktam. És magamnak kell először
megbocsátanom. Azután neki. Nektek.
Eltemetett forrás ha előtör
a szomjúhozó érdemteleneknek -

úgy kell szomjam hirdetnem. Elbuktam a hitet,
mint bárki, aki tényleg tudni vágyik.
Szégyenem és szégyeneteket
nyíltan szomjazó bumfordiságig

most már épülhet rám a hit -
hogy nem - még mindig nem - értem,
de legalább elhiszem
a szavait.

Péter - még mindig kakasszó előtt

Nem. Nem én voltam ott, nem az voltam
én. Vagy nem az az én voltam, aki most.

Mit mondjak? Tudom, hogy nem vagyok okos.
Mindig lenyomnak a többiek a hülye
érveikkel, lukat dumálnak a
hitembe. Mintha volna.
mintha a hitnek
lenne velem bármi dolga.

Csak éhes vagyok a változásra. Hogy
ne fogyjon el a levegőnk. Legyen
hal a hálónkban, asztalunkon ebéd,
a gyerekünknek valami kis
csapongási lehetőség a mi
visszavágott szárnyainkhoz képest -
lehessen festő és ne asztalossegéd,
s ne éhezzen, míg fest.

Mit mondjak? Látom, hogy tagadom.
Ezzel is: nem a gyomrot laktatná a szóval.
Látom, hogy nem értem, mit kell tartanom.
Mit kellene. Hogy hogyan épülhet
a bukásra a megbocsátás szelleme.
Most már van mit bevallanom. Lehet hogy
fel kell törni a talajt, ha tornyot rakva
szükséged van először egy alapra?

Nem. Nem én voltam ott. Hamis a vád,
nem az az én voltam, aki most
őt siratná. Vagy önmagát.

Péter - kakasszó előtt először

Hogy lehettem ilyen ostoba?

Hinni akartam. Benne, vagy neki -
azt hiszem mindegy. Hinnem kellett
benne, vagy neki mert
zsigeri módon hiányzott már a hit
akármiben.
És jó is volt, hidd el, nem kielégítő
hanem kifejezetten jó - egészen
a tegnap esti veszekedésig.

Pedig jól indult ez a vacsora is, de aztán
mindenki elszállt magától -
jó, szerinted én is. Lehet, de
hol voltam én a "szívjátok a vérem,
zabáljátok a húsom" ocsmány
mit 'tom én mijéig? Meg a pöcsfej
reakciójáig, hogy egészen a
prefektusig szaladt?

Azt mondta, az olyanok, mint én
- szóval én - leszünk a bázis.
Amire felépül ez az egész.
Hidd el, pontosan nem tudom mi, szerintem
nekem a tervrajza is túl magas -
de - azt mondta - rám épül,
nem értenem kell, hanem megtartanom.
Most nem tudom, mi a rossebet tartsak
erről az egészről.

Ja, és.
Azt mondta háromszor árulom el -
neked szólva, szerintem ez az első.

Boldogok, akik

                                         In memoriam Wirginia Woolf



Boldogok akik sírnak
és még boldogabbak
akik nem -

Lassú halálom időnként
egészen nehezen
viselem.

A körém rakott keret
túl vastagra sikerült
a meghaláshoz;

A környezetem amolyan
nemszeretem ébrenlétbe
átkoz.

El kéne viselnem
a rám nehezedő
idegen szívetek,

Pedig lassú halálom
batyuja pont abból enyém
mit más levet -

Úgyhogy ez a lassú halál
tolódik-vonszolódik egy
olyan vidékig,

Ahol elmondhatom majd
utoljára:
szép itt.

Azt a vidéket akarnám
magam köré -
olyat halászok:

Ahol csak egy bizonyos
ferde szögből látszanak
a rácsok.

A körém rakott keretet
- én vétkem, én vétkem -
addig úgy viselem,

Mint akinek túl mély
az üdvözülés, és
zsebbe rakott kő a kegyelem.