mit is tanultam - négy kvartett

Röpülj, hajóm,

Nincs víz.

(Fodor Ákos)

mögöttes én -

mindig viccesen fest,

ha kitakaródzik

*Hülyén hangzik, de

lehet, tényleg ez vagyok -

hogy ez vagyok én.

*Ezt a haikut először Stanley Kubrick egyik ifjúkori képriport-sorozatához láttam meg az egyik képen (Tale of a Shoe-Shine Boy - October 1947), nekem ez a sorozat egy Némafilm; és bár a kötetbe így nem került be, pontosan jellemzi. Írtam a kötet aspektusairól egy a Napút Online felületén megjelent Műhelynaplóban, olvassátok szeretettel!

Tél (tárnabontással)

Sasa Gyökér: Half-hearted
January 2016

földemen állok

és táplálkozom neki.

visszaharagszik.

A legkönnyebben látható pólusok, a fény és sötétség konnektora az ember - annyi minden közt, amiben egyensúlyra törekszik. Rajtunk áramló tartalmakban átfolyatott fényben fürdik az árnyék, csurranó árnyékban lubickol a fény. Ami megérint, beszélgetés, nevetés, mámor, betű és kép, mind táplálék - beleáramlik a mélybe. Földemen állok, ismerős földön, olyan ismerős, mint a nyelv, amin hívom. És táplálkozom neki. Hiszen neki is megvannak ezek az éhei, ki is fejezi őket, vannak ilyen kifejezései a fénybe: lepkék és virágok. Tavaszi lepkék, tavaszi virágok.

De most tél van. A föld is fázik, sűrű és fagyott, rugalmatlan és törik. Beledermed a víz, az élet fizikai nyelve. A szó, amely éltet. Belefojtja a tél. Nem tud mást. Most csak haragudni tud. Amíg a földből éltünk, így tápláltuk pihenéssel, engesztelő ünnepek nevetésével, csitítottuk ezt a haragot. Sok örömmel, lustán, megtermelt javainkon üregi melegben így ünnepel a tolvaj hörcsög is. Hiszen minden a földből és a földnek táplálkozik. Így örülünk neki, élők, hogy megmaradjon benne is a dolgok egyensúlya. Mert neki most van a harag ideje. Lásd, földemen állok, s érzem a haragját. Hiszen fázom. Betakarózhatna már...

Zen

szeretném elmesélni nektek a vers születésének történetét:

I. Nem a zászló, nem a szél

Két szerzetes az udvaron vitatkozott. Az egyik azt mondta:
- A zászló mozog.
A másik azt mondta:
- A szél mozog.
Véletlenül arra járt Eno, a hatodik pátriárka. Azt mondta nekik:
- Nem a zászló, nem a szél - az értelem mozog!

A két szerzetes külső dolgoknak, Eno a belsőnek tulajdonít fontosságot. Bár Eno járatosabb, mindhárman ragaszkodók. 

"A zászló sem mozog, a szél sem mozog, az értelem sem mozog." - jegyezte meg a történettel kapcsolatban egy buddhista apáca. 

A valóság totális, független mindentől. Valamit elképzelni; nem a valóság!

A Zen azt tanítja, hogy minden egyes dolgot olyannak lássunk amilyen, és értelmezés, képzelgés nélkül fogjunk fel.

(Gyomay M. Kubose kommentárjával, Szabó János átültetésében)

II. Se a szél, se a zászló

A szél lobogtatta a templomi zászlót. Két szerzetes arról vitatkozott, vajon a zászló mozog-e vagy a szél. Csűrték-csavarták a szót, de egyikük sem tudta meggyőzni a másikat.
Egyszer csak megszólalt mellettük a hatodik pátriárka:*
– Nem a szél és nem a zászló az, ami mozog. Hanem a tiszteletre méltó elmétek.
A két szerzetes riadtan elhallgatott.

*Ta-csien Huj-neng (liu-cu, a hatodik pátriárka; 638–713)

(Wumen Huikai: Kapujanincs Átjáró - Terebess Gábor fordítása)

III. Ahogy én emlékeztem erre a kóanra:

A tanítvány megkérdezte a Mestert:

- Mester, a szél lengeti a zászlót?

Mire a Mester így felelt:

- Nincs szél. Nincs zászló.

IV. Közbevetés: A fátyol, vagy a függöny

Sasa Gyökér képe

szemérmes fruskát

mímelt fátyla mögött az

asszonykorú kert

*

...aztán a függönyt

gyengéden félrevonta

mégiscsak a szél

ez a két majdnem-haiku (hiszen egymáson függnek, ezért majdnem...) tegnapelőtt született. Nagyon hosszan gondolkodtam rajta, mi is legyen benne a szél. Fátyol, avagy függöny. A fátyol egyszerűen szebb szó - de szeretem az esőfüggöny kifejezésre való asszociációt a másikban... Valamelyikről mégis le kell mondani - sóhajtva ugyan, de legyen akkor fátyol...

szemérmes fruskát

mímelt fátyla mögött az

asszonykorú kert

*

...aztán a fátylat

gyengéden félrevonta

mégiscsak a szél

V. A vereség beismerése

Mennyire hallatlanul érdekes, ahogy az ébredéseim minden energiáját ráfordítom a Mája, a létezést takaró ezerbőrű fátyol minél plasztikusabb ábrázolására - szavakba rétegezem a Máját: a ráeső fényben örökké változó, ihlettel látók által egy pillanatra mégis megragadott ezerszínű illúziótakarót akarom minél pontosabban a szavakkal megragadni. És ti látjátok, mikor mennyi homokot pergetnek az ujjaim közt a gyönyörűen hiábavaló mozdulatok.

Ébredéseim

ihlettel látók által

mégis megragadott

illúziók

VI. A győzelem beismerése:

Nincs szél. Nincs zászló.

De milyen gyönyörűen

nincs szél, nincs zászló!

Tavaszi hármas - Tárnabontással

Annyi csodálatos fotót látok és annyiféle megközelítést - nem hagyja a többi, hogy megtapadjak akár csak néhány irányban. A néhány közül az egyik ilyen irány ez a nagyon visszafogottan munkált, kiemeléseket és kontrasztokat szelíden használó látásmód lenne, amivel többek között Sashegyi József is szívesen láttat. Ez a kép lehet elsőre semmi különös, de ha kitöltöd vele a látómeződ, akkor tündérligetté lesz. Egyszerűen üde. Így jelentette nekem akkor reggel a jól hozzáemelhetőt, a jobban megmutatott verzióját annak, amit a kilencedikről kinézve a parkban láthattam. Amikor egyik napról a másikra felharsan a zöld a fákon.

Szóval szembe jött velem ez a rendkívül szelíden tálalt kép, és elsőre így kívánkozott szavakba, amit nekem jelent, szabad versben:

nyílik - ez mindig lenyűgöz
a lassított felvételben átélt
zöld-özön robbanása

szelet kócoló lombhajakat
illatozik ez a merényletsorozat
az érzékeink ellen.
                              ez mindig
lenyűgöz - mert mint az
explózióból általában:
hiányzik belőle minden kontroll

jó ha nem figyelsz
mert akkor fájdalom nélkül
hámozza le rólad a
tél fegyelmét.

Szerintem ez alig igényel magyarázatot. Kicsit talán félrevihet, hogy ezzel játszom: a robbanással, az explózióval - ízléstelenséggel vádolhat, aki erre érzékeny (mint ahogy volt is ilyen). A korunk merényletsorozatai sokak szemében még ennyire sem átlényegíthetők, van ami egyszerűen nem lényegíthető át, nem válhat képalkotóvá, annyira azt jelenti, amit. Emlékszem, egy alkalommal általam nagyon sokra becsült karikaturista nehezményezte vershasználatban a vérvád kifejezést így - s valójában nem volt érvem az érveivel szemben. Mégis, amikor ezzel a metaforikus alappal játszom, nekem nem ez a párhuzam van a fejemben, hanem a bennünket is éltető lassú égés, amely a bolygó lélegzetvételének ritmusában (bolygó-lélegzetvételnek nevezem az évszakokat például) valójában iszonyú gyors, robbanásszerű. Mint a gyufafejé, sercegve villan, s már ki is alszik. A kép innen nő bennem, odáig, hogy a levetett ruhák rétegeinek lehámozását is mintegy e lassú robbanás-lökéshullám számlájára írjam - a tél fegyelme a rengeteg réteg, amibe belecsomagolod magad előle.

Szeretem a szabad áradást - de folyvást megkísért, hogy az így elcsípett, megfogalmazott gondolat-hullámot mintegy megszűrjem egy forma korallzátonyán - így léptem a fogalmazásban rögtön tovább, a tanka irányába:

jó ha nem figyelsz,
a lombok robbanása
így nyílhat beléd:
hajnalillat-lökéshullám
sodor el - hadd vigyen

Látható, hogy teljesen más fogásokat igényel… azzal együtt, hogy a két hét szótagos kiegészítő sor okán valójában még lehet egyszerű tömörítés. Kicsit csalok - a tanka első három sorára ugyanúgy vonatkozna a haiku szigorú belső rendje, a két magyarázó hosszú sornak is volnának formai követelései, mint például a megfelelő helyen használt hangsúly. Mondanám így: ez a vers jellegében tanka, lényegében a kötelező fordulatot-csattanót viszont a két értelmező zárósorba helyezi - így "fér el" az első háromban a szabad versben kifejlő gondolatmenet. Milyen érdekes! A fentiekből következően a haiku nem születhet további tömörítésből - meg kell lelni azt a 17 szótagba férő képet, amely egyenrangú a szabad-vers tartalmával és azonos rangú a képsűrűségével:

arcodba robban
a lombok áradása -
engedd. mosson el

Döntsétek el, sikerült-e. Az talán látszik, miért szerelmesedtem bele ebbe a tradicionális japán versformába, hogy végül miért lesz újra meg újra a legnagyobb kihívásommá, hangoltságom valódi mércéjévé a haiku.

Köszönöm, ha eddig elkísértél, olvasó!

Zen-fotók: Kiss Marianna (13.)

                                                                               

alul-járásban

tükörvilágodra* fókuszálsz -

az is kijárat?

*

a tükrén nézed

ahogy a megnyúlt árnyék is

mindjárt felér

*Kiss Marianna képeinek apropóján - elmerengtem, hogy a média így működik. Nézed egy tükörben a másikat, aki bárcsak (avagy isten mentsen, hogy) te is lehetnél - nézed, ahogy "mindjárt felér". A "tükörvilágban", ami attól tűnik kijáratnak, hogy valójában nem téged mutat. A legtöbbet média-fogyasztó sorstársaink mind alul-járnak, és nézik, ahogy "mindjárt felér". Jobbára csak a tükrén át látják azt is, hol van a "fel". Látható: ugyan a képek apropóján, de (az értelmezésben) messzire másztam. Mit lehet tenni - ezekről a képekről nekem ez jutott az eszembe.

Mentális életkor, négy modor, tárnabontás

Amikor elkezdtem játszani ezzel a lehetőséggel, hogy több formában is megpróbáljam ugyanazt a témát - lehetőleg azonos nívón - nem gondoltam volna, hogy egyszer megmutathatom általa, mit gondolok magáról a formáltságról. A költői modorról, amely számomra képlékenyebb, mint sokak számára - nem állítom ez által, hogy nem hiteles a költők megtalált "hangja", bizonyára akad olyan költő, akinek a vers elénk tárt, végső formáltsága valóban az egyetlen hiteles lehetőség; én szívesen játszom a formával, mert így ismerkedek a lehetőségeimmel - és egy ilyen játékon keresztül most elétek tárnám, mit gondolok a Mentális életkor kialakításában használt lehetőségekről.

A szabadversről egyszer azt írta Karinthy: azokra a sietősen jegyzetfüzetbe kapart vázlatokra emlékezteti, amelyekből (miután a költő belerakja a munkát) egyszer majd vers születik. Pikírt, igazi Karinthys vélemény, van is igaza, meg nincs is, mint akármelyik karikatúrának. Mert a szabadvers valójában a költő belső szó-ritmusolásának kiengedéséről, a saját hang minél korlátlanabb megéléséről szól, akkor a legjobb, ha valóban úgy árad ki, és utólag sincs igazgatva sehol. Saját belső asszociációs rendje az olvasó előtt - pont a kiáradástól - maradéktalanul fel kell táruljon, mivel a költő "belső beszédének" minél pontosabb rekonstrukciója (szeretne lenni), így viszont az olvasótól nem követel sokat, pusztán az elolvasást. Egyfajta önátadást szeretne - nincs igazán kiterjedt, komplex asszociációs mezeje az egyes képek belevonó tartalmain túl; s ezt a hozzáérzett körülöttest is elsősorban a költő személyiség-tükreként tárja elénk. Befogadói magatartást követel.

Szabadversben

és igen, mint az esti mesét
apu még egyszer, csak még egyszer
úgy néztük estéről estére újra, amiben ketten
szerettünk lakni - mint a Potterek vagy Középfölde -
amiben te szerettél aztán egyre inkább én is,
angol kisasszonyok házasságálmaiban például;
meg amiben én szerettem: rajzolt erőszaktól az
Esküvő monszun idején-ig... Az Amelie-t annyiszor
láttuk, hogy ha újranézzük, szinte előre mondom
(azzal a megvető hangsúllyal): Lédi Di... Lédi Di... 
(s aztán felemelt hang-ujjal) Renoir! Renoir!

és igen, mint a homokpogácsa-sütést
egyet a papának egyet a mamának
úgy tanultuk a főzőcskét egymástól és egymáson
gyakorolva az egyre rafináltabb ízeket;
zsírlucskos csülkökbe és szusiba egyaránt
szerelmesen, mind a mai napig nehezen döntve el,
ha végre alkalom adódik, all you can eat
zabáljuk-e halálra magunkat, vagy az ínyenc-futószalag
mellett legyünk e inkább Jancsi-és-Juliskák
(a tortáról nem is beszélve), a fő különbség
(valójában az egyetlen): nem nekünk kell mosogatni...

és igen, tényleg úgy kezeljük a
pénzt mint a Gazdálkodj okosan-ban a
most én dobok, nem, én dobok, te dobtál...
tábla-tér-virtuális gyarapodómagunk; csak az a
különbség, hogy a lépések közt itt sokkal
több a "most kimaradsz" és ez a kitétel a
befizetendő számlákra is vonatkozik...

és igen, ezért nincs és nem lesz gyerek soha, mert
már mi is felnőttet játszó gyerekek gyerekei
papamama gyerekek csupaszív szeretet
vagyunk, az egész létünkkel és minden
örömünk játékosságával tiltakozva ellene:
fel kéne nőni.

Pedig árvák lettünk közben, félig árvák -
örökös cseréptörésben.

A forma mindehhez hozzá is tesz, el is vesz. A formált verset mondani kell, a vezetett ritmus, a rímek nemcsak mankók, tartalomközlők is. A formált szöveg szigorúbb rendje tágabbra nyitja az asszociációs mezőket - a szavak kimondásának erőteljes fokán túl közöl a ritmussal, a rímmel, a szerkezettel, komplexebb szerkezet, mint a szabad vers. Dolga lesz vele az olvasónak: el kell mondania magában, dallamot kell dúdolni hozzá, a formába kötött szöveg teljes hangulata csak így bomlik ki, csak így lesz sajáttá. A forma a költőt a szavak megválogatására készteti, s a válogatott szavak kényszerűen többet bíznak az érzékeltetésre, mint a szabad versben. A jól formált vers halmozott metaforák tömegével terhes - egyfelől tehát túl azon, hogy a forma is hozzákódol, maga a tartalom is kikódolandó, valamilyen szinten jobban rejtvény, mint a kiáradások; másfelől a forma által jobban belekövül a maga kulturális környezetébe, így ki van téve egyfajta avulásnak: ha a kulturális környezet megváltozik, az asszociációs tartalmak gazdagító tömegei merülhetnek feledésbe, és ami marad, nagyon gyakran tűnik szegényes klapanciának, rímes pihekönnyű játéknak - mert kifogy mögüle a felejtés által a súly.

Mindenesetre az olvasó szemszögéből az első részvételt-követelés a formált vers sajátos többlete a szabadvershez képest: a formált verset el kell mondani (legalább magadban), hogy valóban hasson. Előadói gesztusokat követel - és előadva bomlik ki igazán.

Szonettben

Köztünk különben korkülönbség nincsen
hiába előzlek kamasznyi tizenöt
évemmel - mikor még másztad a küszöböt
én már találtam fogást a kilincsen -

s mégis, egyformán nem veszünk levegőt:
a nyolcadjára látott szívtépő pillanat
elől beléd bújok - s belém rejted magad;
két apró lény mesélő képernyő előtt -

úgy sütsz, úgy főzök: mintha játék minden
fűszerek, ízek, tálak, serpenyők -
úgy dolgozom, s te is úgy vészelsz gondokat,

játékból élsz, ahogyan én is, kincsem;
a kocka pördül, dobjál, én jövök,
gyermek maradtunk: nem test, gondolat!

Én intermissziónak hívom a jelen költészet vezető irányát, a sűrítés-kihagyás gesztusa okán. A jó intermisszió igazi olvasó-bevonás: követeli az alkotói részvételt. Hiszen itt magát a belső tagolódást, ritmust is az olvasónak kell megtalálnia, és a sejtetés által a tartalom is sajáttá lehet, minden olvasónak teljesen egyedi módon "bomolhat ki" - amely emlékeztethet a költő által sejtetett, vagy a többi olvasó által megsejtett értelmezésekre, de soha nem fedi teljesen -; a vers személyes üggyé lesz, sajáttá; immár alkotói gesztusok által is. Nehéz kérdés a megítélése - hiszen teljesen szubjektív, kinek mennyire nyílik egy intermisszió, kinek ad bármiféle többletet, és főleg: mit ad. 

Nehéz hát megítélni - pedig a világ egyfajta "modellezéséhez" számomra ez a forma a leginkább kézenfekvő, ez áll a legközelebb a szilánkokra hasadt teljességérzet ábrázolásához. S miközben az olvasójától alkotói bevonódást, munkát követel, a jó intermisszió a szabadvers szintjén árulkodik a költője személyiségéről is. Az olvasó szemszögéből persze a követelt meló, a vers úgymond (olvasati értelemben vett) "befejezése" időnként lehetetlen követelésnek tűnhet. De ha nekivág, észreveheti milyen hatalmas sejtetett tartalom: asszociációs birodalom terül a leírt szavak köré, ahol az olvasó (ha elég bátor és kíváncsi) kedvére bolyonghat.

Intermisszióban

bátor tábor. neked, nekem. nézzük megint azt.
hunyd be, majd átvezetlek tintaéj papírvizén.
holnap hétfőszerű ötfejű sárkány péntekedik.
nincs kedved. nekem se. kamuzzunk a dokinál.
mennyi is... az? annyi. hurrá. rendeljünk pizzát.
nem kóstoltam. nem szeretem. belegondol íze van.
jé ezmiez? mmmm. tisztára hajnalpárazamat.
csináljunk úgy. mint aki számol. egy. kettő. sok.
kacsamama gyerekek csupasziv szeretet.
ez az én felem ez a te feled ez a felezővonal érted?
na jó. nézzük megint azt. de holnap innováció.
megünnepeljük. létből-szünidőt. csak még egyet.
apa. csak még egyet. anya. csak még egyet...
gyerekek.

S most már megmutathatom azt is, miért érzem a legnehezebb formának mind közül a haikut. Tizenhét szótagba kell beleférjen az a tartalom, amely maga körül kell tartsa az előzőekben tárgyalt lehetőségek teljességét, az olvasó alkotóként való bevonásától a minél teljesebben megidézett asszociációs körülöttesig. Tizenhét szótag áll a rendelkezésre, hogy amit kiáradni hagysz a szabad versben, formába öntöd, vagy fojtott levegővételekkel intermisszióba köhögöd, az mind beleférjen a belőle fakadó gondolatok áradásába - úgy, hogy mégse legyen parttalan, szóljon, minél teljesebben, de szóljon arról, amiről annyiféleképpen szólhatunk. Az olvasóban horgonnyá legyen, amely köré odaáramolhat a kultúrából mindaz, amit megidéz a helyválasztás. A haiku megáll egy ponton, s az eláramló teljes világot használja asszociációs tartalomként, annak teljességét, amit érintésébe von a kiválasztott tizenhét szótaggal. 

Az olvasótól rengeteget követel - de valójában ez a forma tiszteli a leginkább a verset olvasó, magában és magának azt világgá-alkotó ember szabadságát. Írói értelemben ezért a legnehezebb dió - én még nem merem kijelenteni, hogy írtam (annak teljes értelmében) akár egyetlen haikut is. De próbálkozom.

Haikuban

moccanatlanul
telik rútkiskacsaságunk -
vigye kánya

Aszfaltszelet fény - Tárnabontással

Első pillantásra. Ezen a képen minden általunk való - csak talán egyedül a víz nem, az tán eső. De az aszfalt, a múlt gurulható préselete, a tükröződő, pillanat-álljba képre fagyasztott fények a mi szüleményeink - részünkről lettek, részeink. A mi részünk - annak a hatalmas változásnak a leg-vegytisztább leképeződése ez a kép, ami az összes belakott kultúrtáj jellemzője: nélkülünk már nincs egyensúlyban. A mi részünk: ezt a műbőrt mi húztuk a talajra, az élő talajt mintegy felülről bekoporsózva, hogy suhanhassunk a mindegy-honnanból a bárhol-ugyanolyanba. A játszi fények éles magvaihoz mi gyújtottuk az elektromos tüzet. Ez a kép a mi felelősségünk.

És közben gyönyörű. közben a színek olyan gazdag zabolátlanságát tudja, amit a hím páva tollazata nyaktól a hátig, az elfolyó láva megdermedés előtt, a késő esti sekély tengerfenék - azzal a mélységet sejtető kékkel -, folytonos változásban, ahogy a fényforrások suhannak. Meg se próbáltam először ezt a kettősséget, maradt a rész és minek a része - hiszen amiből lettünk, aminek mi vagyunk az alkotórészei, abból a képen semmi nincs. A felélesztett gólemnek, vagy tán gigászi homunculusnak (amelynek ütőerei az autópályák, idegcsomói a nagyvárosok, amelynek éhe fonnyasztja a vidéket és végtermékei szennyezik), a felélesztett szörnynek (aminek minden vívmányát annyi örömmel használom, pont most, itt, a billentyűzet előtt) mi nem a részei vagyunk. A teremtői, akik eljátszva a gondolattal istent teremtettek maguknak (hamis a távolítás: teremtettünk, magunknak...)

részünk csillámfény-nyálka;

fedné, aminek

részei volnánk

De közben gyönyörű. Mint az ipari városok környéki fémpor-vörös naplementék. Valahol szerettem volna ezt a gyönyörűséget is versbe foglalni, az éhséggel együtt - vagy legalábbis azt el nem tagadva. A kép gazdája nem szereti a nyálka szót - de nekem pont e kettősség okán kellett ez az enyhén alluzív kifejezés, hogy maradjon, ami ellenpontozza a kép kétségtelen szépségét, az éjszakában, amely tőlünk és az esőtől olyan felejthetetlenül fénylik; a sötétségben, amely a fényeinktől mélyül, s amely a végén úgyis velünk lakik jól, amikor felzabáljuk, beburkoljuk, lebetonozzuk és teleszemeteljük létünk utolsó forrását is - és amely nem a mi időléptékünkben, de persze meggyógyul, ha megszabadult a általunk dübörögtetett gólem-homunculus szorításából.

éj gyomrát tömi

rákent csillámló nyálka -

aszfaltszelet fény

Nem vagyok velük maradéktalanul elégedett... még hiányzik belőlük néhány réteg, néhány momentuma e képnek. Még visszatérek ebbe a csillámló éjszakába.

Ott és úgy - Tárnabontással

(Nem tudom, mennyit érzel belőle az élmény ismerete nélkül. Próbáljuk meg: olvasd el, lassan, engedd, hadd vigyen, ahova akar)

miért ott és úgy
vércsepp és toll a gangon -
mert így akartam

(Aztán képzeld el az udvart, mély körfolyosós katlan keretezett kék égkútmély alján sárga kockakövek, ahonnan ritkán néz fel az ember csak szívja a beeső másodlagos fényt fejet szellőztetni ha kiszalad - itt hallottam meg a verdesést és ahogy felnéztem még épp láttam, ahogy a karvaly vonszolja a galambot.

Két másik zsákmányállat vágott, távolodott kétfelé - míg a ház szinte képernyőszerűen keretezett églátványát el nem hagyták; alig észlelt villanás voltak. A karvaly nehezen tartotta terhet, a zsákmány szabadult volna de - 

akkor láttam. A spirálban lefelé pörgő tollat, ahogy a tető magasából lassan az öt emelet-mély udvar apró, sárga kockakövére, úgy méterre tőlem leérkezik. 

Láttam már karvalyt vadászni, és enni is - egyszer, még a régi gangon a szomszéd ajtaja elé húzta le a terhe a kis ragadozót, aki alig volt nagyobb, mint a zsákmánya. Nem tudtam lefotózni - észrevett, méltatlankodva, nehezen emelte át a dögöt a korláton s vitte fel a tetőre, hogy nyugodtan ehessen.

Láttam már így tollat lepörögni - az egyik kedvenc mesémben érkezik így az angyal tolla le, a Ghost in the Shell jelenete rémlett fel előttem... mesehős lettem, anime-szereplő, a dolog velem is történt attól, hogy a szemem láttára. Nagy ajándék ez, mert a megérzett mesével valójában a pillanatba érkezem: teljes lesz tőle, hogy mögé érződik, amit jelent.

S mindehhez csak az kellett, hogy ne nyomjam el a késztetést. Hogy engedjek az elfogó vágynak, és kimenjek, egy munkafolyamat legközepén - amit nem szeretek: félbe hagyni... -, kimenjek levegőzni. Az ilyen késztetéseket szoktuk elnyomni, holott ezekkel mutatja meg magát nekünk a világ, ez által mutatja meg, kik vagyunk benne, hogy mi a mesénk benne - leszünk benne teljességében, leszünk a teljességében, egy érzésben, amihez olyan kevés támaszt adnak a száraz hétköznapok, és az ünnep is csak imitálja, legtöbbször csak eljátssza nekünk, vagy eljátsszuk neki.

Eljátszom a gondolattal: hátha így is lehet. Nemcsak akarattalanul, hanem engedve egyfajta bensőből, az ember kútmély gangos-macskaköves belső udvaráról feláradó akaratnak. 

S most olvasd el újra.)

miért ott és úgy
vércsepp és toll a gangon -
mert így akartam

(Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasóm.)

Zen fotók: Sárosi Ervin (13.) - Tárnabontással

(Amikor ránéztem Ervin képére, és a hozzá fűzött mondataira,rögtön éreztem a dilemmát - de először két, egymással beszélgető haiku-mester rajzolódott ki a szemem előtt. Mondjuk Issza és Macu Basó. A jóízű különbséggel, ami a Darin és Teitoku-iskolák közt van. Játékos ötlet volt - csak igen hamar rájöttem, hogy nem ott húzódik a dilemma, ahol a két tradicionális japán költőiskola között. Rájöttem arra is, hogy nincs meg az a pár szóval elérhető asszociációs mező, ami mindannyiunké volna, ahogy egy helyütt már megfogalmaztam, a mi expanzív, a régit az új kedvéért folyvást elejtő szemléletünk nem épít ilyet. Egymás mellett létező párhuzamosaink vannak hagyományból: antik, keresztény, korai felvilágosult - vagy akár a frissen hagyománnyá váló kiábrándultság  rációból: a posztmodern. Ha asszociáltatni akarok, akkor meg kell csinálnom, végigjárva a magam ösvényén, és megmutatva nektek: magát a dilemmát, s hogy mi jut eszembe róla. Erre szolgálnak a hozzá rendelt képek, szövegek - így vezetném az asszociációt.)

Sok millió ember szeme láttára lépett a Föld első küldötte egy idegen égitest felszínére...

űrvilág.hu

(Hát persze, hogy a valaha készült leghíresebb nyom-kép... a legteljesebb hozzárendelhető különbség, hogy dilemmát alapozhassak. A legmesszebbre nyújtózásunk eddig; az ismeretlenbe és az anyagba. A Holdra-szállás jelentősége kétarcú. Akármilyen furcsa, de ez talán legnagyobb anyagiasult szellemi teljesítményünk - eljutottunk oda, abba a kietlenségbe (magunk köré csomagolva az életet, az otthont), ahol nem vesz körül az élet. Ahol nincs élet, Csak amit mi odaviszünk.

Szellemi teljesítmény... minden anyagiasult mechanizmusunk az. Evvel válunk el az élettől, ami az otthonunk, ez emelne ki úgymond, tenne kivételessé. Minden anyagiasult teljesítményünk szellemi, de a testben előre elért mennyország élettelen, holt kőzúzalék-sivatag - az égbe nyújtózás a megformált képzelettel a halál-környezetbe tett, odacipelt életbe csomagolt séta. A testet csak így tudjuk repíteni. Amit ha hátralépsz, a honnan jöttél földjére, felnézel és eléred, amit a képzeleteddel érintesz, azt a testtel soha nem. Csak a vázát. Az üres kagylóhéjat tapostuk a határtalan partján.)

apró lépés neked -

hatalmas ugrás az

emberiségnek

ahogy nyomod formál az

élettelen anyagon

(Armstrong szavai egyébként hallatlanul ironikusak. Minden szellemi teljesítményünk ilyen apró lépés. Anyagot formálunk, és életet, a háziasítástól a genetikáig millió módon nyúltunk bele a környezetünkbe. Ez kiemel, valóban, és eltávolít... de pontosan mi is ez a távolító gesztus, és hogyan léphetnénk vissza belőle az otthonba, amely annyi embernek annyira hiányzik? A laboratóriumod ritkán otthonos...)

Jártak már előttem, félve hagyom el saját nyomom, nem akarom megzavarni a nyugalmat. Hisz valahogy nem odatartozó az ember. Csak vendég.

Sárosi Ervin

neked apró lépés

és odatartozol:

vedd le a cipőd

 vegyél le mindent, mi

benned a seolba vágyik

(Meztelenné kell lennünk hozzá. S bár úgy tűnik, vitatkozom a szavaival, ezért van Ervinnek valójában igaza. Melyikünk hajlandó a halál pillanatáig (amikor úgyis megtörténik...) valóban "levetni a cipőjét", lemeztelenedni,kitenni magát fagynak, szélnek, esőnek, perzselő napnak; levenni a tudást, a védelmet, vállalni valóban teljességében azt a kiszolgáltatottságot, ami azzal járna: valóban a része az otthonának, egy porcikája sem lóg ki belőle. Ezért használom a seol szót, a mi seholunk gyönyörű gyökerét - hiszen a túlnan, a túlvilág, mennyi és pokol számunkra valóban sehol van. S mikor messzire nyújtózunk, valójában ezt keressük: a kérdésünkre a választ. Amikor felszállunk, a mennyet akarjuk megérinteni - vagy a poklot. az elképzelt teljességet érnénk el az anyagiasult képzelettel. Ha igazán és maradéktalanul itthon akarunk lenni e bolygón, ezt kéne levetni. Így váltunk vendéggé a szülőbolygónkon - mert ezt nem lehet. Nem tudjuk levetni a szellemet, s az érzést, hogy valójában a seholban van az igazi otthonunk.)

Szárnyak (tárnabontással)

Hogyan meséljem azt a pincét? Van egy hely közel mindenhez, egy bérház körfolyosói alatt. Öreg és penész-szagú. Biztosan tároltak benne szenet, és biztosan volt óvóhely is, amikor mély búgásával belepte az eget a hulló halál. Nekünk ez a hely egyfajta létra az égbe, holott a földbe fúródik. Ha figyeled, érzed a közelben elremegő metrót. Sok ajtót kell kizárni hozzá, hogy lejuss - amikor egyszer régen, még zenekari próbahely-korában egy barátunk lejött és meglátta a vasajtókat és rácsokat így szólt: "Ti aztán jól bezárkóztatok, hogy szabadok lehessetek!" Zenekari próbahely volt boldogult ifjúkorunkban - nem lett belőlünk senki, a ház alapja volt a közönségünk. Most közönséges műhely - ott szoktam megigazítani a biciklit. Mikor melyiket - amelyik éppen rászorul. És itt gyűlünk össze időnként beszélgetni, mi, régiek.

Tényleg álmodtam ezt, ahogy a sötétbe borult szűk folyosón végigsuhan a varjú, nem ad ki hangot - pedig irritálón hangos volna a falak között a károgás, igazi visszhangos effekt. Azt viszont nem álmodtuk, amikor itt, a pincejáratok körfolyosót követő ívén egy kóbor macska belehalt a szülésbe. Nem álmodtuk azt a több ezer legyet, akik ellepték s eluralták a helyet. A hiábavaló küzdelmet az összetekert újságokkal. Nem fogytak. Azt a kemotox-attakot, ami után söpörni lehetett a hullákat. De maradt túlélő, annyi, hogy megtöltse a lámpák alá aggatott ragacsos légypapírokat. A küzdelemnek a maradványok elhantolása vetett véget. Gondoltam akkor úgy, a számos megszülető szavunk itt lent, a sötétben csak ugyanígy verdes, keres és ragad - ahogyan a legyek.

Verdes a szava a költőnek, akit becsülök, amikor a közösségi médiában közhírré teszi, munkába áll. Díjak, ösztöndíjak és kötetek birtokosa, de nem lehet költő, mindez nem ad kenyérre eleget. Tudom miről beszél. Nem vagyok költő. Mindig volt, most is van foglalkozásom, ülök a biciklin, kísérlem kiformálni a helyem egy új, egyszer már kóstolt terepen - mindaz, amit láttok itt, a szabad időt elzabáló, időrabló hobbi. Verdes a szava a költőnek, pontosan tudja, éppen mit veszít el, hogy eztán hányfelé kell pazarolja a koncentrációt, amiből látszólag szóra fűzött szó lehet - valójában varjútoll simogatása az alvó istenek arcán. 

Tudom, hogyan veszítheti el így a mértéket. Szétcsúszott egyik reggel a versre szánt kávéidő - annyira szét, hogy nem láttam a szavak hova-meddig csúsznak az idővel. Mélyebbre csúsztak, mint ez a pince, az egymásba rétegződő, halott múltak hamisában. Ott született a szertefoszló szó egymást fűzésének alapötlete a borközi mámorban lenn - s  reggel se láttam, kávéval se: ott is maradt a születés, kijárattalan sötétben verdeső álomvarjú, vajúdásba halt macskadög. Olyan az a pince, mint egy bánya: amit felhozol belőle a fényre, szelekcióra szorul - ki kell rostálni belőle a zagyvát.

Persze, lehet, hogy rosszul mondom. Lehet, hogy tényleg fejen állunk, az értékrendjeink, a hiteink, beleszabályozva a test kényszereibe - ha fejen állunk, akkor mi ott vagyunk a legközelebb a valódi éghez. Létünk pincéjében zuhanva a becsapódásig - add uram, legyen inkább az, ne a szárnyak egyre keserűbb verdesése a ránk csukódó sötétben. 

Szárnyak

                      Jónás Tamásnak



álmomban egy varjú
az estéim pincefolyosóján
repült végig, arra
amerre nincs kijárat

megnyugtató, hogy a tollak is
lejárnak a föld alá
nemcsak a csontok

álmomban verset írtam
jót
ott lent és
nem érdekelt hány ezer
döglégy születik belőle

mélyéről szólok fel hozzád uram


*


egy költő szóelhagyásban
korunk legtisztább józsefatillája
elmegy webes alkalmazásnak -

más lesz ha nem lakik a szóban
hanem ágyra jár bele

kívánom hagyja benne nyitva
így is a teremtés
a becsukhatatlan ablakot

ahol a varjak berepülnek

(önző kívánság - szedegetném
még selymes lehulló fekete tollait)


*


csak onnan tudom:
rossz helyre lépek
ha nem követtek

szóelhagyásban tollat potyogtatok
és nem követtek

pedig csak új ösvényt
nyitottam lefelé
a levegőben

egyre közelebb az áttöréshez





haikuban:

gond van: elfogyott
a verdesést vezérlő
összecsukódás