Aszfaltszelet fény - Tárnabontással

Első pillantásra. Ezen a képen minden általunk való - csak talán egyedül a víz nem, az tán eső. De az aszfalt, a múlt gurulható préselete, a tükröződő, pillanat-álljba képre fagyasztott fények a mi szüleményeink - részünkről lettek, részeink. A mi részünk - annak a hatalmas változásnak a leg-vegytisztább leképeződése ez a kép, ami az összes belakott kultúrtáj jellemzője: nélkülünk már nincs egyensúlyban. A mi részünk: ezt a műbőrt mi húztuk a talajra, az élő talajt mintegy felülről bekoporsózva, hogy suhanhassunk a mindegy-honnanból a bárhol-ugyanolyanba. A játszi fények éles magvaihoz mi gyújtottuk az elektromos tüzet. Ez a kép a mi felelősségünk.

És közben gyönyörű. közben a színek olyan gazdag zabolátlanságát tudja, amit a hím páva tollazata nyaktól a hátig, az elfolyó láva megdermedés előtt, a késő esti sekély tengerfenék - azzal a mélységet sejtető kékkel -, folytonos változásban, ahogy a fényforrások suhannak. Meg se próbáltam először ezt a kettősséget, maradt a rész és minek a része - hiszen amiből lettünk, aminek mi vagyunk az alkotórészei, abból a képen semmi nincs. A felélesztett gólemnek, vagy tán gigászi homunculusnak (amelynek ütőerei az autópályák, idegcsomói a nagyvárosok, amelynek éhe fonnyasztja a vidéket és végtermékei szennyezik), a felélesztett szörnynek (aminek minden vívmányát annyi örömmel használom, pont most, itt, a billentyűzet előtt) mi nem a részei vagyunk. A teremtői, akik eljátszva a gondolattal istent teremtettek maguknak (hamis a távolítás: teremtettünk, magunknak...)

részünk csillámfény-nyálka;

fedné, aminek

részei volnánk

De közben gyönyörű. Mint az ipari városok környéki fémpor-vörös naplementék. Valahol szerettem volna ezt a gyönyörűséget is versbe foglalni, az éhséggel együtt - vagy legalábbis azt el nem tagadva. A kép gazdája nem szereti a nyálka szót - de nekem pont e kettősség okán kellett ez az enyhén alluzív kifejezés, hogy maradjon, ami ellenpontozza a kép kétségtelen szépségét, az éjszakában, amely tőlünk és az esőtől olyan felejthetetlenül fénylik; a sötétségben, amely a fényeinktől mélyül, s amely a végén úgyis velünk lakik jól, amikor felzabáljuk, beburkoljuk, lebetonozzuk és teleszemeteljük létünk utolsó forrását is - és amely nem a mi időléptékünkben, de persze meggyógyul, ha megszabadult a általunk dübörögtetett gólem-homunculus szorításából.

éj gyomrát tömi

rákent csillámló nyálka -

aszfaltszelet fény

Nem vagyok velük maradéktalanul elégedett... még hiányzik belőlük néhány réteg, néhány momentuma e képnek. Még visszatérek ebbe a csillámló éjszakába.