Hányféle lét szorong...

Hányféle létre húzott egy bőrt a
választani képtelen éhség bennetek -
ti is úgy, csömörig élnétek a négy-hat
életeitek ahogy én? Mintha rohanna
a kitűzött tárgyalás előtt a kedvenc
életeibe a perbe fogott maradék
percek ura; a kedvenc ételeibe
egymást kizáró ízek habzsolódnak -
négy-hat élet mixel éhet a vége-
főcím előtt kicsivel; már túl vagyunk
a hajótörésen.

Az ítélet biztos, a beismerés is
biztos, az ember azért védekezhet
szabadlábon, mert beismeri legalább
négy-hat magának a másik
három-ötöt. Ettől még emészthetetlen
adagokat tördel a létbe az éhe - az éhei
ettől még egymást feneketlen
távolságokból is ki nem állhatják, a
szagát se; egyik sem lakhat jól
a másiktól és mind csömörig
jól van lakva a másiktól. S mindezt egy
zsúfolt egy-bőr mentőcsónakban...

Egyik se: telik. Pedig a telés a
sava és borsa. Az óvatlanul szeleknek
kitett fújja amerre fújja jó irányba
létezés. Nem telik, csak egymástól telnek
a hiányaik - hiszen fújja tépi szaggatja
monolit négy-hatosát veri párával fénnyel!
Vagy nem moccan sehová telt
befogadásképtelen kavics, vagy
zilált cafrangok gyanánt hullnak
amerre hull - nem a zuhanás a fontos
hanem a leérkezés - feneketlen
mély ég az időtlen a csónak alatt.

Talán mert hányféle lét. Cafrangok
tülekedtek a testbe csupa képtelen
éhség - újabb kört megúszni az időtlen
ítélete, elmerítő mélysége helyett a
túlzsúfolt mentőcsónakba. Egymástól
szorongó hányféle lét. Egyik se teljesül,
mind ugyanúgy vall kudarcot. Amíg
nincs szíved választani. A szív ahhoz
a gyilkos gesztushoz kell, ahogy
léteitek túlterhelt mentőcsónakjából
kihajigálod a három-ötöt.

Az ítélet biztos, a beismerés is -
egymás szabad lábát tapodjátok
a beszivárgó időtlen hideg-sós levében.
Az egy bőr alatt a hányféle lét sandán
egymást lesi. Mikor pilled fárad
alszik el a másik, kinek a szemvillanása
bólint hajítsuk ki! A létemhez szív kell
hogy gyilkolhassa bennem az éheik
a lemondás. Hogy születésük jogán kapott
ösztönös irányaik tudatosan lenyessem.
Hogy hajigáljam sikolyát zokogását halljam
s aztán vádoljon a csend...

a végén üresen kongó csónak. Elértem?
Az egyik jóllakott? Kiteljesült? Úgy
merül el a többi után, hogy nem hurcol
újabb vágyat a megmenekülésre?
Vagy valahol partot ér? Az egyik, aki
immár egyedüli én? Háromszoros
ötszörös gyilkos? Nézzük egymást
miközben a becsorgó időtlent merjük
elborul, szél jön, szertecafrangoló szél -
nemsokára el kell dönteni: együtt
pusztulunk létre húzott egy bőr a
hányféle éhségben - avagy
külön-külön.