Kemény Zoltán, Publius Ovidius Naso, Weöres Sándor és Michael Ende úrnak
|
Kemény Zoltán: Ariadnénak |
Theseusnak hívnak, Aigeus az apám, vagy ahogy
anyám megsúgta: Poseidon, a vén kéjenc tengeristen -
igen bementem az ifjakkal és a lányokkal a járat
torkán túl sikoltó homályba. Be én, Zeus bikafattyú
unokája után, akinek szüzeket áldoz Athén.
Igen, Minos
bikafejű gyilkos fia után mentem volna amúgy is, de
elém penderült a húga. Szintén a nagyapja lánya,
látom a gyönyörű tehénszemében az odaadást -
de legalább formára nem torz, a tőgye is tenyérbe való;
szóval elém penderült, hogy formára szinte fivérek
lehetnénk a testvérével, formás vágy volt a szemében, a
kezében meg aranyfonál. Nem kell szó, nekem
sose kell, de ez a fonál-dolog nem is rossz ötlet,
csókot váltottunk rá, mondta, hogy szökne az apja
haragja elől, ha...
hiszen úgyis leverem azt a vájatba
szorult formátlan félvért, aki minden levegővétellel
mérgezi az ő sorsát is.
Énekkel mentünk, mi athéni
ifjak és leányok, elöl én, hát nem kellett messzire
menni, a fonál fele sem gombolyodott le, és jött.
Mit mondjak... Nagyobb formára számítottam,
megfogtam a szarvait, csavartam egyet a nyakán
és annyi volt.
Most itt áll a hajónk Naxos szigeténél
mert álmot láttam erről az én szolgálatkész formás seggű
tehenemről. Megkívánta magának az a féreg mámor-
függő alkoholista Dionyssos, Ariadné alszik,
álmában kell kitennem a partra...
mit mondjak, a
fene bánja, hogy így. Nekem nem kell a szó, a
búcsúzást meg amúgy is külön rühellem...
Nem. Rosszul emlékszem. Thézeusz a nevem,
nézz végig rajtam, a daliás félistenen!
Poszeidón az atyám, Aigeusz nevelt mint sajátját
ez nálunk görögöknél gyakori sajátság
(nem tudom, hogy anyám neki megsúgta e
kinek a markába gömbölyödött a bimbók tengere
köztük az anyámé - az emberlány nem tehet
semmit ha a lába közé hullám habját vetik az istenek
ahogy finoman ereszkedik a tiszta
vízbe, ami vérét-könnyét egyaránt beissza...)
elkalandoztam. Bezzeg akkor nem lehetett
elnézve a padlón a szennyes, szétszaggatott testrészeket,
feltépett mellek, kezek, lábak felhasított hasak
vérbe száradt paták nyomán fogtam kezemben a vasat
holtan ölelkező lidérces bőrű testek
halomban állt a termekben az el nem fogyasztott felesleg
aztán falakra száradt vérfreskók közt bömbölés rivall
és megjelenik a démon, gyomromnak feszített szarvaival
rémült sikollyal jutalmazták minden lépésem az ifjak és a lányok
ahogy a nekem rontó szörnyeteggel jártam a tusatáncot
mindig csak annyit lépve el amennyit érdemel
amíg a pillanat el nem jött, az igazság pillanata,
velem szemben leszegett szarvakkal megpihent az emberbika
és én ledöftem. egyetlen tiszta
mozdulattal. A sok kis statiszta
persze ünnepelt. Aztán fogtuk a fonalat, amit
az ifjak és a lányok szerint a szörnyeteg húgától kaptam -
az is lehet. Igen, a Labirintus előtt egy kicsit mulattam...
hiszen amikor kiértünk ott várt a lány. A múltam:
hogy kis gyolcsingét lehúztam s az ölébe nyúltam,
és felhúztam öllel a daliámra -
mit mondjak nem kellett sem a botrány sem a lárma,
hajóra szálltunk, az ifjak és a lányok, meg mi ketten;
namármost
már bocs
nem kérek elnézést amiért az első adódó szigeten kitettem...
Nem. Nem egészen. Thézeusz vagyok. Aki
Athénból származott, királyi sarj, Aigeusz fia.
Magamtól jöttem, hogy megküzdjek a
félig ember, félig bika Minotaurusszal.
Hiszen labirintusba zárt pusztulás. Lakomára vár.
Igazi szörnyeteg. Az ösztönei élnek.
Nincs benne más. Csak az ösztönök. Éh és öl.
A húga. Igen a húga gyanús volt.
Körüllengte valamilyen vadság. Izgató
de veszélyes. Mint a félig ember, félig bika.
Nem voltak nézők. Megragadott.
És én is megragadtam.
Izmával rázott volna szerteszét,
de jól fogtuk egymás kezét.
Szemében tűz mögött a mély sötét -
de jól fogtuk egymás kezét.
szarva tépte volna húsom éhízet,
de jól fogtuk egymás kezét.
Kiegyenlített harcunk végre vég -
de túl jól fogtuk egymást. Egymás kezét -
nem. Nem egészen Thézeusz vagyok. Aki
szerelmes a saját húgába. Átkozott szerelem.
De mit tegyek, ő az én fajtám. Nincs szarvam,
látszólag nem vagyok szörnyeteg.
Mégis tudom, az állattal bennem
eztán gátlások nélkül ölhetek.
Nem egészen Thézeusz vagyok, de
nem lesz aki meglássa a különbséget.
Ariadnét a saját húgának nevezem.
Nem keresek másik feleséget.
A feleségem eztán Phaidrának nevezem -
Ariadné? meghalt egy szigeten.
Nem. Nem. Theseus vagyok, athéni királyfi
aki legyőzte a szörnyet. Igen. Először a
szörny labirintusában, aztán a saját labirintusában.
Mindkettőből kijutott. Igen. A szörny halott. Itt
állunk Naxos partjainál, pár napja. Ariadné vajúdik.
Kicsit túlhordta a fiunkat. A kettőszáznyolcvanötödik
napnál járunk. De ez nem jelenti azt, hogy szarvakkal
születik! Nem. Nem. Theseus vagyok. Várnak Athénban
Atyám, Aigeus várja a feszülő fekete vitorlákat.
Rám sem ismer majd, elformázott a kettős
küzdelem a kétféle labirintusban. Mindkettőből
kijutott. Igen. A kettőszáznyolcvanötödik
napnál járunk. A feleségem sikolt, a bábák
nem engednek oda. Áldoznék, hogy
győzze le a szörnyet, de Theseus vagyok.
Nem hallgat rám Zeusz, a bikabőr isten, hiszen
kibújtam a labirintusából. A tenger hullámzik
vihar készül. Poseidon haragszik. Pedig
én Theseus vagyok. Anyám szerint az ő fia.
Ariadné sikolt, én az öklöm harapdálom.
Hogy találjon ki a szörnyeteg labirintusából.
Ehhez a labirintushoz én adtam neki fonalat -
nem Theseus. Nem. Theseus vagyok. És Athénban Aigeus
már lesi várja a fekete vitorlákat.
ez a vers a napokban nagy örömömre megjelent a
Műút portálon