forrása: http://moly.hu/karcok/239905
Kovács András Ferenc:
Erdélyi töredék
Miként erdélyi templomok falán
Freskók cafatja, csonkabonka festmény
Kit már az Úr is régen elfelejtett,
S nem látogatja többé fürge fénnyel –
Olyak leszünk mi: láthatatlanok,
Lappangva mészben, szétmaró időkben
Isten se tudja: megvagyunk-e még,
S hogyan, miért, hány vak réteg mögött
Várhatja ráncok hős föltámadását,
Mosolynak könnyű táncát kérges arcunk,
Ha megvagyon még s meg nem rontatott –
Olyak leszünk, mint megkopott legendák,
Mártírok, szentek, üdvözült pogányok
És poklok, mennyek, végítéletek
És elkendőzött nagy kálváriák
És krisztusos képeknek roncsai –
Olyak leszünk, csak megtört részletek:
Nem kisdedek, királyok, Máriák,
Csak törmelék, balsors diribdarabja:
Nem vert hadak, csak súlyos vad paták,
Sok megfutó láb, zászló, seb, kereszt –
Olyak leszünk: áldáshintő kezek,
Hűlt semmiből pallost suhogtatók,
Levágott törzsek, népek, végtagok,
Fejek fölött szentlélek vagy szekerce
Villantja szárnyát: megrepedt szemek,
Redők, ruhák, gazdátlan glóriák
Halomba hányva, összevisszaságban –
Olyak leszünk mind: szétmálló művek,
De zűrzavarban méltó rendre vallók –
Ki fejti meg hiányzó részeinket,
Ki rakja össze, festi hű egésszé,
Ki lesz, ki rajtunk majd fölismeri
Egy ismeretlen mester kézvonását?
shizoo:
Vakolat alatt
Képeknek roncsa sem. Vízfolt eres
hálózata fut a repedéssel
bőven megöntött sárszín vakolat
hiányai mentén. Még csak nem is
kő, leginkább tégla - égetett sár
akár a lelkeink. Olyak leszünk?
Én nem tudom - de azt igen:
színnel telített pusztulásaink
rekvizítuma mind, a kép,
fejek fölött glória, vagy ítélet,
redők, ruhák, sosem viselt palástok,
hűlt vészek angyal forgatta pallosa,
a valaha ide festett, átvakolt
tanúságtétel is csak mint a sár -
nem nyújtózik túl a saját anyagán.
Produktum. Szemünk láttára ázik el
omlik az időbe - ahogyan mi.
Porrá így lészen a porból való
még ha mesterkéz és képzelet
gyűrte is ecsettel látható fohásszá,
olyak leszünk valóban - olyak.
De közben
időn túl lüktet minden gesztusunk
amivel - ha ritkán - felszegett fejjel
álltuk az időt, megverő esőben,
béklyózott tettben mégis szabadon:
ahogyan feltesszük bármiért
akár az alkotásért - egész magunk,
a porlóért a porral nem lepett
lángot, szempár tűzzel áldozását
ahogyan lelket utazik a lélek.
A legmúlóbb az névtelen, de tisztán
felidézhetően hagy nyomot:
a legmúlóbb az egyetlen örök,
ahogy kiállsz, és pusztába kiáltod.
