Nap. Forduló.

Bizakodó, életigenlő vers Babiczky Tibornak

Ma kezdődik az igazi kaland.
Semmi megszokott. A kezedből
kihulló tárgyaknak más az esése.
Az éjszaka valaki átfogalmazta a
gravitációt.

Vagy téged fogalmazott át
valaki. Másképp kimondott
más ízzel lüktető mondat -
próbálgatod kiejteni, de
nem esik le a neved.

Mintha csatába indulnál a
sérthetetlenség boldog tudatában -
pedig csak vonzódsz, mintha
elég fiatal volnál hozzá.
Olyan új ez a szerelem, pedig
évek óta tart.

Suttogd a fürdőszobatükörben
kócolódó alaknak: "Baldur,
ez a hátralévő életed első
napja! Ma odaállsz. Vele. A
fagyöngy alá! Lesz, ami lesz!"

Vannak vonzások, amiért
érdemes megborotválkozni,
hogy a szőr se. Semmi közétek.
Más a fény esése - nem is érted,
de az a figura ott, a tükörben
fütyörész.

Királyoldali gyalog

Egy rég bezárt vendéglő

ablakán a felpöndörödött

"Megnyitottunk!" felirat.

Babiczky Tibor: Dasein

Nincs az a megnyitás
amit ne elemeztek volna milliószor -
az összes megléphető roskadt
gyökérpúpos betonján pattogsz.
Csakhogy ez soha nem ugyanaz a tábla.
Ezt a kereszteződést az utóbbi hetekben
komponálta át a megváltozott forgalmi igény -
a szokott lámparend szerinti behatolás
rutinjában az összes megnyitás
gyalogáldozathoz vezetne.

Még jó, hogy nem te lépsz, hanem
a megléphetőt rángatják alattad -
pedig nem is a többi gyaloggal
együtt sínen, vagy egyéb csuklós dobozban
(ez a játszma az összeszedett bábokkal is tovább folyik)
nem a lecseréltek vereségszagában utazol,
csak abban a lassú forgásban, amit
az idei bajnokság alá pörög a rendezvény
helyszínéül szolgáló gigantikus luxusszálloda.

Belülről az utolsó lépések megadó
testközelségében tudni csak, mi következik.
Nincs az a végjáték, amit
ne elemeztek volna végig milliószor -
ugyanazok az eshetőségek zárnak
lépéskényszerbe, amelyekkel megnyitottak -
mégis, a meglepetés erejével ér, amikor látod:
királyoldali gyalog létedre ezen a táblán
kezdettől fogva sehol egy fia király.

Beszélgetés Asgard árnyékában

Babiczky Tibor: az építőmester

A sörfőzők

Távolról figyeld, ahogy a törpék
tőrbe csalják az egyetlent, akinek
szebben szól a torka mint a tiéd -
semmi közöd hozzá. Néhány mohó
sörfőző fajankó, hadd nyerjék ki az
elvágott gigán át az aranyszín éneket.

Egyesek majd talán gonosznak tartják
őket ezért, mégis, mindenki az általuk
lefőzött, mézsörré párolt ihletre gyűlne.
Hisz azzal bárkit le lehet főzni a skaldok
öldöklő versenyében a figyelemért.
Várd ki, amíg egy óriási multi elirigyli

a kézműves siker szülte nézettséget, tőkét
ajánl fel. Növekedést a törpének, érted.
Azt kapják, amit érdemeltek. Ekkor cserélj
alakot, látogasd meg az Új Bárd Stúdió
hírigazgatóját. A tulaj lánya, nem túl
tehetséges, de tűrhető, ahogy kinéz.

Hagyd, hogy szeressen. Aztán
panaszold el, hogy nincs szavad a
domborzatát dicsérni. Csak egy kortyot
a nektárból... Hisz nem akadt még olyan
liba aki ellen tudott volna állni
egy ilyen egyszerű kísértésnek.

Verslevél Babiczky Tibornak II.

A jóemberek margójára 

Nem tudom, hogy pontosan ki vagy,
de nehéz lehet ekkora bugyor
érzékenységgel dermedni e kort –
széllel bokázó, rászáradt vigyor
a humorod, alkalmasint ha csurgat
egy kis szódát az égett alkoholba,
a whiskybűz amint ajakra fagy;
ahogy angolszász múlton ballag át,
s ahogy a sírvers követi a balladát.

Jóember vagy? Akár a hőseid?
A mennyre sáros, a pokolra bufla?
Bitó-érett gyümölcs, ha rásegít
rossz választás a furcsuló napokra?
Mint egy kései, keserű Robert Burns,
akit nőstényöl immár nem vigasztal –
kinek szállongó pipafüst az erkölcs,
sötétjében nincs arca a holdnak,
bánatvölgyébe nem jön el a holnap?

Valahogy gyászolsz. Lehet, előre minket?
Nem tudhatom személyes gyászodat –
Csak érzem kékes szájjal s kékülő tagokkal
hová vonszol e vers-bitó-vonat –
hogy távoli, hangás angol múlt-sarak
göröngye szárad bakancsos lábadon,
hogy magad elől nem rejt e szó-vadon
zabáltan itt lógsz pucéron és vakon
kinek máját kutyák, szívét a madarak –

Azt remélem, hogy hamar felébredsz,
hogy nemcsak álmodban, ha lámpa gyúlt,
s hogy önmagába temeti a múlt,
amit – hisz látom – engedni képtelen vagy.
Egy rozsföld mellett majd a rozsbeszéd –
remélem, majd egy új tavaszra éleszt,
s mit nem felednél, végül semmivé lesz.
De addig túl Szépasszonyon, Holdon, ördögön,
minden leírt sorod köszönöm!

 

Verslevél Babiczky Tibornak I.

Egy Levegővételre 

Irigykednék rád ismeretlenül

Ennyi gazdagságod egy lélegzeten -

szinte irritál.

Üres kert? Drótkerítés? Egy pillanat darabokban?

Kihajtogatja önmagát és szétterül

bennem, ami benned kiabál.

Ahol csupa mozdonyzokogás a kert:

ott találkozunk, egykor volt balatoni nyárban,

hol éppen hosszú tél következik;

lassú beszéded a szívembe zártam,

de mint egy tőrt - hisz úgy szúr, úgy sajog,

ahogy saját kínommal szövetkezik.

Még akkor is, mikor vitatkozom,

valaki bennem neked ad

igazat:

„Nézd, elsötétült – mondod – az álom elhagyott”.

Álmomban szívritmusra verdes

lihegő aranymadarad.

Beszélgetés két lélegzetvétel közt

Babiczky Tibor
Levegővétel

Ez már így marad. Elbotlik dolgában a férfi,
  a nő, elhull állat és faág.
És félek, mint bolond, aki féli
  ép gondolatát.

Széken felejtett nadrágba, ingbe
  rágta bele magát az éjszaka.
Most előbújik s megfog szelíden
  dohány-, verejték-, s borszaga.

Vontató állatnak a lélegzetet
  testünk elé ki fogta be?
A nap már csak egy ujjnyi tán. Minden el-
  vonszolódik a semmibe.

Szemünk a magasba tekint, de nem lát
  semmit. Az ősz ez itt. Nehéz.
Ez már így marad. Sötét lesz. S amit látni
  akartunk, mindvégig az volt, ami néz.



shizoo:
Visszatart

Nem marad. Így. Mert testre test fonódik
  sejt sejtbe; s majd vajúdik, rügy ha él.
Hiába félem én is, mint rakódik
  a tavaszunkra tél.

Reggel lesz megint. S csak egy leszek, ki
  véletlenül maradtam éjszaka.
Elszalasztott ölelés mereszt ki,
  emésztő éhek zsarátnoka.

De nem tudom. Elfojtani. Ezt sem.
  Örömtől helyettem lihegők
dübörögnek elképzelt felettem
  s vonszolják az eltelő időt.
 
S szemem ha feltekint, és nem lát
  semmit - csak vagyok. Csak én. Vakon.
De hogy mások kinek szemébe néznek
  ha önmagukba - azt nem tudhatom.

Beszélgetés el és tovább

Babiczky Tibor
El

A dolog így kezdődött. Egy téli
reggelen, mikor
a borotválkozótükörből elő-
bújt a férfikor.

Sorra végignéztem a tárgyakat.
A borotvát,
a fogkefét, a szappant. A bojlert, ahogy
dohogva jár.

A konyhába mentem. Vagy mégsem oda.
Nem emlékszem, mi volt.
Az ablakon kinéztem. Talán láttam a várost.
Talán éppen kinyitott a bolt.

Ezek csak puszta részletek. A tükörben
egy arcot látok. Egy arc lehet.
Nem tudom ki az. Minden saját
vonása elveszett.


shizoo:
És tovább

A dolog nem ér véget itt
Napszaka sincs, mikor
csak úgy pillantva észleled
hogy változol.

Csak úgy, egy vesződő felületre -
lehet kirakat,
metró vakult ablakszeglete, ahova
keretezed és tükrözöd magad.

És mész tovább. A pillantás veled megy
akárhová, ahova tartasz.
Egyfolytában haladsz befelé. Míg összeér
e két látványi halmaz.

Ezek csak puszta részletek
a tükörben ahogyan létezel -
egy férfi arca összefonnyadóban.
Bár inkább veszne el!