Beszélgetés nem a tölgyek alatt

Kemény István:
Az eperfa lombja

Honnan tudjam, mit láttam még működésben?
Mi volt az a bácsi ott a napsütésben?
Megjelent az utcán, rövid utca volt az,
benne volt a kertünk, kerítése korhadt,
ő ment, honnan tudjam, hogy mivel törődve?
Néztem, hogy a sarkon eltűnik örökre.
Nem jelentett jót, de nem jelzett veszélyt sem,
mint egy krákogás az elmondott mesében.

Idős úr volt, szikár, katonásan ép test,
vadászruha, kalap, halálpontos léptek,
tekintet előre, érett, szinte fénylik,
mint hogyha nézhetne akár másfelé is,
derűs volt, sőt, szép is, mégis féltem, mert egy
sétabot is táncolt a léptei mellett:
egyet koppan, aztán egyet szúr előre,
szúr-koppan-szúr-koppan, sújt a levegőbe.

Akkor már húsz éve volt délben is este,
ötéves sem voltam, nem tűnt föl az este,
aznap kérdeztem csak, mért van mindig este,
azt mondtad, butuskám, hiszen nincs is este!
nem hittem, de este tényleg jött az este,
megmutattad: látod, ez most tényleg este,
cigarettás kézzel legyintettél: "édes!
sétapálcát láttál, ma már nevetséges!"

Akkor a régi volt éppen eltűnőben,
volt minek eltűnni abban az időben,
ami korhadt akkor, azt korhadni hagyták,
ami jött az utcán, inkább menni hagyták,
bár akkor a Nagy Bűn készen volt már régen,
s ami száradt, jórészt megszáradt a kézen.
Öreg kezek újból játszani tanultak,
botot ugráltattak fürge, csontos ujjak.

Honnan tudjam, mit láttam még működésében,
most, mikor az új is lassan eltűnőben,
mi járta utolsó sétáját el aznap
színét és visszáját hordva a gonosznak?
A nagyvillany aznap nem volt csak leoltva,
aznap kavargott úgy az eperfa lombja,
mesétekből egyszer látszott, hogy kíméltek,
aznap kérdeztem meg a sötét miértet.






shizoo:

Lombtalanítás

Egy nagy kupac mellett három másik kicsi

ott vettél rész a valóság meghamisí-

tásában, ahogy a többi lomra raktad

az összes dossziéd. Összegyűjtött attak -

másnap reggelre mind szertefújta a szél.

Botjával turkálta, hogy ez miket beszél,

nem jelentett se jót, se valami átkot,

csak mint mese közben ha az apu krákog,

(sokat szív...). Szóval ez. Látomástalanabb.

Nem volt egy rugóra ráhúzható alak,

akihez (ha) kötném. Nem volt, ki sehova

nézve menetelt el, míg én a kapura

tapadva lestem, hogy mennyire mesétlen.

Hogy csak puszta jelző, nem hordoz igét, nem.

Csak a szél. Ahogy a lapokat fújta szét.

Aztán világos lett. Aztán megint sötét.

Este volt. Este volt. Mindenki kinyúvadt,

mire lehordtad a babérkoszorúdat.

Már az elképzeltet. Amit hordozna a

papírhalom csilló értelmi aranya.

Kihajított szavak. Egyik se kiejtett -

ilyen kódot dadog cserélődő sejted.

Olyan az arcéled, pont mint az apádé:

sétabotba rejtett pengeéles spádé -

azaz dehogy. Tompa, tőfi bugylibicska.

Jobb is, hogy kiraktad, hogy lomtalanítsa

el a Közterület-fenntartó Vállalat.

Mesehősnek többé ne képzeld önmagad.

Régi. Tűnjön. Égjen. Szóból kurta kocsma.

Nem olyan nagy bűn, de összeföcsöl mocska.

Maradj te szótalan, maradj útszélinek,

akkor is ha közben széjjelvet az ideg.

Tudom mit akartál, de az a kurva szél...

Szétlapozta. Most is a kupacból mesél,

mert bár a kétely már előbb is elfogott

hogy hazug a mese, nem képez létokot,

és nem könyvből kéne. Kívülről tanulni.

Hogyan ugrándozzon puska elé nyúl, mi?

Azóta se látszik mesédből kímélet -

és még most sem értem. Sötétebb. Miértebb.

Beszélgetés kordonok mögül

Kemény István: A királynál (Magvető, 2012 - címadó vers)

A király helye

Tudom, hogy ott, a felállított tribünön, uram,
majd előbb vagy utóbb, hiszen itt az ideje,
megjelensz a válogatott híveid előtt, hogy
évet értékelj, vagy beszédet mondj az ünnepen,
és hogy esélyem sincs közel kerülni hozzád,
szót váltani veled, aki konvojok vélt biztonságában
suhansz a szirénaszóban, szküllák és kharübdiszek
között, csak a helyedre vetek egy pillantást,
a helyeddel beszélgetek, az egyik helytelen,
a számtalanból, akit más ízek szocializáltak,
hadjáratok markotányosnőinek cselédje,
de ugyan mit is mondhatnék a helyednek, amit
ne tudnál, vagy ne tudnál hárítani és
mit is mondhatna nekem a helyed, amikor a kérdést,
hogy mit üzen a Peremre, ahonnan látszik
a hiány valóságos mérete, az azonos nyelv
fonémáinak ismeretében se kódolnád ki,
az akadékoskodást az alapzajból, amit nem
különböztet meg semmi az ütemes tapstól,
csak zsongás, ami megelőzi az előadást, a Sokaság
ajkaidon csüngő figyelmében egy csepp nyál.

Beszélgetés elsötétítéskor

Kemény István

Hálnak az utcán. Neked útakadályok
meg a padokra telepedést is összefoltozzák -
pedig jön a hideg és itt van a hideg.

A hajnali misére nem megy be a férfi
mert nincs mi szót váltson az ott lakóval.
Az összes égbolt sötét, nemcsak a keleti,
jó érzésű ilyenkor a kutyát se -
de tény. Téged se. Kutyát se érdekel.

Ez a jelenet maga a reggel
ahogy a járdán ívet adsz a
nyomvonalnak az alvó körül.
Nem ébreszted fel. A szavakkal
egyiket sem ébreszted fel.

Mindegy, hogy mit borzong, aki érti.
Hiszen ti mind hazagurultok,
kényelmes ülés, menet és eljövetel közben.
Fűtött. Túlfűtött. Szellőztetni kéne.

Beszélgetés két üzenet között

Kemény István
Este az üdülőben


Mi a cégünk bizonyos dolgozói vagyunk.
Öt család vidékről, a fővárosból három.
Hét napja már, hogy itt üdülünk. A fordulat
rég megtörténhetett volna velünk.

Nem panaszkodunk, erről azért szó sincs.
Ne érts félre, ez nem egy szavalókórus.
Nem őrültünk meg. Az utolsó este alkalmas
a számadásra, és mi megragadjuk. Ennyi.
Röviden rólunk. Mert nem senkik vagyunk.
Egyikünk pipázik. A másikunk viccet istenien
mesél. Harmadikunk gitározik. Van egy,
aki tévévetélkedőkön indul. Ő a múltkor
látott egy indiai filmet. Mi ez, ha nem mi?
Egyszóval érdemtelenek nem vagyunk.

Megérdemeltük a hatvan fenyőt a kertbe,
a betelő hold fényét is megérdemeltük.
Az olcsó szállást, a csendet, szánkóink
alá a havat, ezt mind megérdemeltük.
Farkasüvöltés, az tényleg túlzás lett volna,
de nem is volt. Nem is hiányzott.
Az izzó, parázsló szempárok tánca
a bozótban, az egy dolog - hát ezt azért mégse.
Mi magunk is röhögnénk. De várj csak,

te ugye a különb vagy? Értjük, ne izgulj.
Van itt egy üzenet. Talán neked szól.
A felhőkre volt írva tegnap. Mielőtt
jöttél. Az erdő lélegezte tegnap. A
boltos adta, de romlott volt, és mi mégse
haragudtunk. A szívünkbe volt írva.
A hold hagyta itt, mert pár napja
kerek volt és szép. Van itt egy üzenet.
A fejünket összedugtuk
fölötte, de hát túl szép. Mi téged
mindig semmibe vettünk, tudod.
Most sincs ez másként, és jól is van így.
Olvasd el, itt van. És ha neked se
sikerül, akkor is jó lesz. Akkor így van így.

shizoo:

A nagy, családi

Mi azért elég jól ismerjük egymást.

Hatan az egykori nyarak pocsolyatükrében.

Óceánnak tűnt. Aztán kinőttük, de te

láthatóan a gyermeteg hullámzásban maradtál.

Nincs ezzel semmi baj. Tudomásul

vettük hogy másképp vagy bedrótozva.

Nem örülünk - de nem kell 

túl messzire visszanyúlni, hogy értsük.

Humorba panírozva könnyebb. Mikor

például a sebesség mámoráról sztorizunk:

ami a csövön kifér, az autópályán,

és te elmeséled, ahogy huszonkilenccel

tépted a pedált az Izabella utcában,

akkor, hidd el, nem rajtad röhögünk

hanem amin ilyenkor röhögni érdemes.

Tudod, hogy megdolgoztunk ezért a

könnyen mérhető sebességkülönbségért.

Tudod, hogy megérdemeljük. És mi

tudjuk, hogy nem irigyled tőlünk

a meghozott szükséges döntéseket.

Miközben tartogatnád ami úgyis eldől,

tudjuk, amit tudunk. És értékeljük.

A viszonyunkban ezért nincs farkasüvöltés

de farkcsóválás sem. Méltányoljuk és

nem hozzuk szóba a hiányaid. De látod:

tudjuk, hogy különbnek képzeled magad,

és fogalmunk sincs, milyen üzenetet emlegetsz.

A hulló levelekre nincs írva semmi.

Amit a szél rajzol belőlük, szépség és fizika,

csak azt jelenti, ami látszik. Nem a jelet,

amit most mirajtunk keresel. Valami lehet

a szívünkre írva, de ha nem baj, mi inkább

kifelé olvasnánk. Ott olvasunk, ahova nézünk.

Nézzük, ahogy keresed. Még ha nem is

hozod szóba. Nézd. Mi téged eddig sem vettünk

semmibe, és nemcsak rokoni alapon. Sőt.

Hiszen mi tényleg elhisszük neked, hogy 

ahova nézel, tényleg úgy van, ahogy úgy.

Csuklógyakorlat*

Giccset szerel három falusi az úton.

Könyékig olyanok. Kora reggel, áll a köd.

Este ők nótáztak, azt hitték, ma messze…

De most meg se mozdul. Csönd van. Két ág zörög.

(Kemény István: Tél)

Nyálat áraz két antikvárius a boltban.

Főpincér az egyik. A másik láb alatt van.

Amikor megvették, azt hitték, bevétel...

De mind penészes. Szakadt. Eladhatatlan.

*

Locskát figyel az úszómester. Fehérben.

A nadrág alatt. Nem feltűnő a fecske.
Este szőrszálat hasogatott a nejével...

De most megpezsdül. Néz. Beleképzel a testbe.

*

Köcsögöt állnak körül a legények.

Feltűrt ingujjal. Fejükben sustorgó sötét.

Este derült ki a kimaradáson...

Most egyik se mozdul. Egyik se kezdi. Még.

*

Kalodát fényez három nepper az úton.

Van rá vevő. Kispénzű nagy éhű kamasz. 

Széttárt combot lát a megdöntött ülésre...

Virágzik a cseresznye. Este van. Rövid tavasz.

*

Tollcsomót kutat a repülni képtelen.

Látja magát is. A felső szemhéjhoz ragadt.

Tegnap azt hitte, kinézhet rajta keresztül...

De eltömte a pára. Elfoszlik. Sehol az akarat.

*csuklógyakorlat: így hívták a rendszeresen elvégzendő tornagyakorlat-sort a honvédségnél. 

Levelező tagozat

forrás: Litera
(s a magva, amiből kinőtt: Kántor Péter: Levél anyámnak)


Kemény István:
Búcsúlevél

Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.

Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.

Őzek fáznak a szántáson
vagy egy kisváros, alig látom.
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy
mi a fontos a világon.

Hogyha néha belekezdtél,
az se volt baj, hogy nem szerettél,
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,
de egyszer csak öreg lettél.

Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.

Nem kértél, hogy mosdassalak,
annyit se morogtál, hogy hagyjalak,
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,
elárulni se hagytad magad.

Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
véget érhet, mint egy verssor.

Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzád öregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.

Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.

(A vers a Holmiban jelent meg.)



Térey János:
Magyar közöny
                Kemény István Búcsúlevelére

Fölpaprikázva, s megvezetve, népem,
Nyakadban ízlésed szerinti úrral,
Ha olvasol, hát félreolvasol,
És fényes nappal vészharangozol;
Tárulkozó elfojtásodat értem.

Ki legnagyobb vagy önmagasztalásban
S öngyűlöletben, önkorlátozásban,
Gőggel tudsz elfordulni, sérteni,
Sértődni, mint egy félretolt zseni!...
Két féltekéd nehéz szívvel bejártam.

Kőbe vésett alkotmány a jutalmad!
Fék: nem bilincs. Otthonos lett a káosz,
A tisztázás helyett a lágy maszat.
Pörös szájak befogva? Nagydarab
Megmondóemberek pálcát ragadnak.

Az életre trombitált múzeumból
Üzennek tekintetes vármegyéid!
És műveletlen főispánjaid
Gondozzák a föld szekérvárait;
S egymást elvéteni késztet az undor.

Legyintve szerteszét és számolatlan,
Él a kedély. Lakájkultúra tombol,
Kilincselők a nábob ajtaján...
Pirul a boldogságos tartomány
Az alázúduló vörösiszapban.

(Térey János verse az Élet és Irodalomban volt olvasható.)




shizoo:
Levelező tagozat  
                      Kemény Istvánnak és Térey Jánosnak

kiás megint és újratemet
forgatja újra tetemed
minthogyha közben lélegeznél
mintha a földben gyökereznél -

forgatja újra képre múltad
csiszolja kőbe mit a múlt ad 
csiszolja szóba mintha volna
értelme hogyha szótagolva -

így alszol. folyton takarásban
édes hazám. fiad elástam
fiad kiásom. ravatalra.
nagy itt a szokás hatalma.

depressziós nehéz elárult
fiadnak tárul ami zárult
szőnyegen fekszik minta, semmin
babrál a bolyhán idegen szín

viszi magával batyuba még
idegen hiába ásott szívét
mint újra ízlelt mit keres hol
teavízparton filteres bor

de bármilyen parton barangol
üres papír. nem ír nem angol.
mint a verssor, véget se ér -
aligha több a semminél.

Az életre trombitált mauzóleumban
törvényt ül a kauzalitás 
öngyűlölet és önkorlátozás?
kedély, lakáj, és önmagasztalás -
hogy, hogy nem, 
még tart a megemlékezés.

Minő csodás, kitárt torkú beszéd ez!
a visszavágott szárnyak beszédes
zajjal csapódnak minden fordulatra -
oly ihletetten harcol itt a szófosás
előre mért hatással így csapódik -

öngyűlölet és önkorlátozás
visszavágott mondat szótojás
hogyha bírod, dadogd a valódit -

alig, de több a semminél
amit letettek otthagyottjaid
egy hirtelen épült tornateremben
édes hazám! mér' hagysz el engem?

így alszom. édes. hazám elástál
végképp hiába perdülök
kiásás elásás mind-örök
körhinta körében szédülök.

állok és mégis. gördül jelen
a változó emlékeken.
lapátszám gördül fölülem, alólam
te hagysz el, földem. magamra. jó'van.