Hangminták I.

Pszichoszomatika 
Azt hittem, hogy valami embertelen
elviselhetetlen keserűség nyomaszt -
holott csak a gatyám volt túl szoros.



Frankenstein kérdez 
Tanulási folyamat az is, ha
mind kifinomultabban
követem el
ugyanazt a hibát?



Útravaló 
A lelapult füvek
a törhetetlen növényi egykedvűség -
vezéreljen a szélbe szórt magvak
eltévedésének lehetősége. 



Megfogadtam 
hogy ezen a héten
egyszer sem halok meg

Fülketükörgörbítés

                                                              Parti Nagy Lajos Fülkeforja mentén


Van ami van, tükörnek ez se görbébb
mint mit én reflexből úgy betörnék
ha ilyen kép villanna-kenne szembe
ahogy magamtól nem jutna az eszembe – 

van mi van, s az említett közeg nem
néz bele így: tükörbenézhetetlen
bronz-pózol, köztér szobor falanxfal,
van ami van – szoborfej és galambszar.

Sem ő, sem ők nem néznek e tükörbe „le”:
hisz akkora mind, hogy már nem fér bele.
mi van? mi van? mi van?

Nem néznek ők le ó nem,
sok törpe-hegynyi Gólem
mi van mi van mi van.

Két nem hat tételben

I.

Mint a mesében. Csavargó lelkű lovag, toronylakó királylány. Különböző bonyodalmak - gyíklegyíklesőzés, toronymászás, ilyesmi - után ásó, kapa, nagyharangig.

Mint a mítoszban. Akinek nincs, gyúr magának. Létremaszíroz  párt. Vagy sikerül készre faragni. Vagy nem.

Mint a legendában. Más gyerekével viselős. Nem baj. Őt szereti. hát ő kell. Gyerekestül.

Mint az ezotérben. Komplett létterv szerint egymásnak lett két fél kattan össze. Őrangyalcsere, lélektárs.

Mint a tragédiában. Gyűlöletek táptalaján kivirul. Aztán - műfaj szabálya örök - egymásba haltok.

Mint a románcban. A lángodnak ő a szene. Bonyodalmak - zord atya, párbaj, szöktetés a szerájból, egyéb - befejeztével súlyos szagú rózsalugasban.

Mint a realizmusban. Szellemi társad, bár a gróf eped érte, téged választ és a nyomort. Vagy nem (írta Zola).

Mint a modernben. Észre se veszitek, s már pár. Pár percig. S vénen a rezigna: Ő volt. Vagy Ő? Vagy Ő?, Vagy Ő?

Mint a groteszkben. Találkozás-

ra várva.

II.

Egy szóval két nem. 

Négyzete lettél, vagy (nézőpont kérdése) gyöke. 

Biomix, génlutri - mondják a tudósok. 

Fickándó hímmag és petesejt osztódó terméke - közli az orvos. 

Égi ajándék, a család értelme - ígyen az egyház. 

Elsőszülött, törzs-ág, névtovaszállító - nyögdel a nemzetség. 

Vagyonrészörökös - szignálja a jog. 

Két lélek csordultig teli bögréjéből a csurgás - képel a költő. 

Röpke gyönyör kertjéből kinövő új kín - mondja a bölcs.

III.

apa anya két gyerek otthon kocsi papagáj telek nyarak nagyszülők 

munka fizetés háztartás hétvége kirándulás újság hímzés esti mese 

dunna párna lepedő felnőttszoba gyerekszoba költözés új munkahely

munka fizetés háztartás hétvége kirándulás hogy nőnek a gyerekek

bölcsi ovi napközi érettségi egyetem nem ülök a begyeden 

romló omló biztonság omló romló leromlás öreg kocsi öreg ház 

nyugdíj gyógyszer temetés.

IV.

Mindenki (jobbára?) a legjobb kínzót leli meg? Abba szerelmes? Megváltoztatni akar? A részt szereti? Másrészt a más részt nem? Melyik ősöd mely része lettél, kettőből gyúrt? Szeretett vagy utált rész része? És benned kit szeressek? Melyik rész részét?

Mit kapsz tünde anyádtól? Érzékeny, de szilárd idegét? Belelátás áldását, átkát? Ösztönös éhét az igazra? Türelmét a gyereklélekhez?

Vagy rendek igába igyekvő, beteges keresését? Sértő egyenességét? Szárnyvágó, uraló ösztöneit?

Mit kapsz Koboldszemű édesapádtól? Könnyed, táncos-mulató hajlamait? Színészhez méltó játékkedvét? Fogékonyságát?

Vagy szalmaszerű lobogó indulatát? Füllentő könnyelműségét? Ütésre emelt majd tehetetlen hulló kezeit?

V.

Mint biotermény majd priccentesz onokákat a vérvonalnak. 

Mint nevelésük majd neveled onokákat. 

Hajlamokat nyesel és növelsz onokákon, mint ők rajtad. 

Mint szellemük örököse, majd mesélsz róluk onokáknak, ha 

(minél később, add uram) szellemek lesznek. 

Addig is nyakukba lőcsölöd onokákat nyaranta. 

Mint lelkük lényegülését, onokák bontakozó lelkét elviseled. 

Mint tied ők. Ígéred? Fogadod?

VI.

Nemérdemelt egységnyi bánat

zérustartalmú napra-nap –
a térbe szelt fehér halálnak
szélén mióta tartalak?

S mióta tartasz kis mosollyal
szájsarkadon a térbe szelt
halálnak szélén, gyöngy mosoly-fal
gyengéd erő, nem érdemelt?

Mintha minden nap énekelne
mióta tart e napra-nap,
mióta engem vértezel te,
s mióta én megtartalak.

Költészet napja

Nekem mindig ott ül
majd a  Nemzeti Kőleves mellett 
ejtett kézzel –
a Duna hol lágy
hol még lágyabb hullámokat vet:
Hol dinnyehéj úszik rajta
hol a testek –
élettávlatban örök darab
a folyó
az űcsörgés
a hab.

Kényelmes ülés esik
mellette a lépcsőn 
viszonyaink szimbolikus
alsó kövén -
egymás mellett ül
a költő,
a Nemlétező Birodalom,
s a törleszkedő utókor - 
a szokásos
könyöklés, hamu 
és való por.

A Nemzeti Giganto-Kőleves
csorgó levét 
szürcsölő szegfűk és narancsok
a számtalan közömbös
társadalmi főszakaszparancsnok
formált helye
most felöltené a régi orcát.
Egykor-sosem volt Magyarország
hagymáza költöztet innen el –
gyökérig ásna ím a sok gyökér
magát kutatva 
ásva ásatag
mélyébe le.

Pedig mióta megvan a tanulság:

itt
így
csak
egy 
lázálmot
lehet
egybeforrasztani.

Ez lesz

Ez lesz a kalandok kalandja
amiért érdemes volt
magoncból nőni nődögélni
terebélyesedni gyökerezni
ágazni bogazni levelezni
napba nyújtózni rügyezni
ütő fény alatt barnára sülni
orkánban sírva törni
gyűrűt gyűrűre húsoló
megannyi év-az-évben –

az erdő szélén fűrész sikolt.

Happy End

Mi ketten sűrű cukker mézgaoldat
töményébe hullt ostyalevél
ha nem hígulsz ma rádoltom a holdat
a holdsötétben mintha fénylenél
a holdsötétben mindig mint a zserbó
elmázolódsz az ujjamon ragacs
lehednek íze ajkamon bizsergő
galvánelem elektromos-szuvas

elédesültünk kettenülve drágám
e szabványéj közömbös holdvilágán
úgy csillogunk akár a tortamáz
elédesültünk geil az íze ennek
a holdsütötte túlsült szerelemnek
mézeskalács a szív mézeskalács

Selyemesemények

I. 

nem hiszem el hogy senki.
hogy senki sem segített. 
segíteni se hajlandók.
jellemző. ja. ez jellemző.
nem vették észre. nem csekkolták.
nem kapcsoltak oda. mit néznek ezek.

pár százezer. ti raktátok bele.
és. aztán mi volt. no és a műsorvezető.
ejtette. egyszerűen nem hozta szóba.
nem túl elegáns.
részvétlen állatok.


talán ha csak lájkolni kellett volna.
vagy telefonon hívni azt a számot.
igen. lehet. túl hosszúak.
talán ha rövidebb volna a számlaszám.



II.

tudod, ahogyan félrenézel
mintegy soványabb ellenállást keresve
(csordogáló üvegen át a város)
abban benne van
az egész nyomorult értelmiségi
(csordogáló város az üvegen át)

támaszkodj az ernyődre nyugodtan
ácsorogj tovább a szépre nyitottan
ez nem a te dolgod
örülj hogy nem téged

töröld tisztára bepárásodott
a csukló gumiján is átcsorog
nedves lett a vállad

állj odébb
szállj le
igazad van

majd csak abbahagyják.



III.

az ott egy ismert bűnös. az ott.
igen. az ősz hajú. a hátsó ülésen.
nem is tudom. de mutatták az este.
persze. téged nem érdekel. sznob vagy.
engem igenis érdekel. azért néztem.

fene tudja miért nincs előzetesben.
mit tudom én. biztos nincs rá alap.
tényleg. lehet hogy itt is van óvadék.
ja. ezek azt mellényzsebből.
biztos szabadlábon védekezik.


mindjárt mellé érünk megint. kurva dugó.
hát basszus. most hogy jobban látom
lehet hogy nem is ő az.
de hát olyan egyformák ezek.

Ingerküszöb

eredetileg: http://moly.hu/karcok/179708

Guernica 2.
A festmény a háborús Spanyolország megsegítésére rendezett gyűjtést szolgálta… […] …évekkel később már művészettörténeti ismeretekre volt szükség ahhoz, hogy lássa az ember, miről is van szó: a kép tévéfelvételek kellemes háttereként szolgált a New York-i Modern Művészeti Múzeumban…
                                       (Arthur C. Danto: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet
                                        Atlantisz Könyvkiadó 1997, 16-17. oldal)

"Hogy mi háttér és mi nem, az érdekes kérdés. Ma már a televízió vibráló képe is háttér, akkor is, ha éppen egy soros polgárháború öldöklését mutatja. Mára nemcsak az állókép értéke inflálódott, hanem a mozgóképé is."
                                        (@Biedermann_Izabella)

Megszokásból
nézem a kettesen
a polgárháborút –
de ha még öt percig
nem történik semmi
komolyan mondom
elkapcsolok
                     (shizoo)

Üzenet Plafóniából

Kórtárs vagyok e közös kórteremben
e hazás-társi zsinatos valaholban
hol mindenki kórja a magáét
hogy: "haza még, van-e hol, haza hol van,

ha volna még..." – a csilagos magasban
nem fénylenek se csúfabbul se szebben
a csillagok, ha lámpafény takarja
csillan még a menny fényzivatarja;

ködben, hazában műtőlámpatestben
klórszagpokolban hiába kerestem
a magunk képlékeny kórtörténetét -

De kóristaként e kormos Kórteremben
hunyt szemmel - doktor se tudja szebben -
vizsgálom, hogy hogyan lélegzik az ég.

                                     (2011. február - 2012. november)

Jelentés

Most ágyra járok. Kenyeret eszem, 
és néha főttet – olyankor mindig: vendég.
Vannak vendéglátók, elegen,
de bárkinek bárhol terhére lennék.

Elhagy a tisztaság. A fogkefe,
a fésű először. Aztán a szappan.
Nem csókolóztam úgyse több hete –
s majd megfürdök, ha szólnak, hogy szagom van.

Minden beidegzett mozdulat,
a szokásaim elhagynak. A mérgek,
a kávé, a cigaretta tartanak
bennem parányi, romlott testiséget.

E kéretlenség hulltán mi marad,
még nem tudom. De mint beteg a testét,
rémült boldogsággal figyelem,
hogy meddig még, és hogy mivé esem szét.

                                    
                           (1994.- 2011. A vers soha nincs készen)

Szimfónia két kerékre és esti forgalomra

Aznap este is mint minden este

Az öreg zenemester furgonjába szállt,

hogy hazafuvarozza a tanítványokat.

Jókedvűen zsúfolódtak össze

a kecskeszakállas, kopaszodó,

pár szál haját babráló öreggel.

Hol volt már az aggodalmas reggel –

az iskola él és virul, hahó!

Aznap este is, mint minden este

a jóllakott nap óvodásai

sok tág jövőt remélő víg reménység

(feszítette ifjonti szívüket

hogy bár a körben terülő világ süket

művészetükre, lám, akad mecénás,

ki hogyha kell, mélyen zsebébe nyúl

s a legenda fodros dallama

göndörödhet általuk tovább)

szóval a furgonbélnyi zseni-zsenge

egymást túlharsogva fecsegett,

nem hallva mást, csak saját magát

- lássuk be, a bambák közt a bölcset –;

hogy a szófoszlányos okoskodás-zsivajban

az öreg mester majd megsiketült.

Fékezett hát egy bátrat, dőlt a sok kis elmélet mind előre -

„Ácsi! Ácsi!” ahogy szokta volt „Már megint a blabla, taknyosok?

Ideje már, hogy új utakra lépjünk! Kezdésnek lessetek csak oda ki…”

mutatott előre eres, hosszú ujjú karmesterkezével

a kocsi elé, ahol egy tömzsi arc gyűrte kopottas, régi montiját

a késő esti langyos forgalomba. „Nézzétek azt a cangást!

Ránézésre nem mai gyerek, és látszik, nem ma kezdte.

Lássátok ahogy lassuló ütemben ér a hatsávos körúti lámpa

pirosához! Látja jól a forgalom zenéjét, igen jól hallottátok:

a zenét. Finoman lassít, veszi el a tempót, s lám, alig a sárga

előtt egy tizenhatoddal…” – vált közben, gázt ad, s minő meglepetés,

a vén járgánnyal a csomóponton át követi a biciklista útját –

"…ne izgulj Sándor, így is hazaérsz,

                                             de ezt úgy vélem, nektek látnotok kell!”

„Látjátok, egy ütemmel    előzte ím a lámpa

Szép ritmusát - a kongó    üres mellékutcába

Sínek mentén garázsok    ütött-kopott világ ez

Úgy fordult be, hogy tisztán    illett a ritmikához

Látjátok hogy simul rá    hogy ütemez pedállal?

Hogy ringja ki a csípő    a váll miképpen szárnyal

A vasút menti fák itt    gyökérrel felfeszítik

Az aszfalt gyönge testét    úgy ütemesítik

A flaszterkotta lapját    jobb széltől bal szélig

Ritmusból áll e koszvadt    vén mellékutca végig

Nézzétek hogy mozog ki    kátyút biciklivel

Testsúlya biccenéssel    keréken mint emel...

Nézzétek, egy vonat jön!    Tatum tatum, tatum tatum

Hogy imbolyog a mozgás   tatum-tatum, tatum-tatum -

S ha nem volna elég

Nézzétek úgy is őt

Az alkonyat felé

Elsikló zene-szőtt

Testdallamot – igen!

Képzeljétek el

Hogy voltaképp milyen

hangnemben énekel!

Milyen dallam kíséri

Miképp vívnak tusát -

Az ellenpont hogy éli

A szíve ritmusát!

Halljátok belül már?

Lássátok e zenét!

Egy szem fakó kerékpár

Forgalmi énekét –

Mert ez a dolgotok,

Nem több, nem kevesebb

Hogy minden létezőben

Zenét keressetek!

Úgyhogy a hétre ez lesz a házi feladat

Hogy meghalld – hiszen figyeltél – a saját magad

Zeneművét e képben. Péntekre kész legyen

Legalább a váza. Persze aki nem

Akar kettest, az zenekarra írja

Szaporodjon pöttyös kottapapírja.

Annak, kit nagy ívű purparlék zavarnak

Megengedem, hogy dalba írja énekkarnak !

S nem mondom el, szerintem hogy kell szólnia!

A dolgotok, hogy tényleg megszülessen

A „Két kerékre és esti forgalomra

                                            írt szimfónia.”

(A tanítványok gondba merülten tértek hát haza,

hogy egész héten látomásba formázzák a látványt –

az öreg zenemester pedig vásárolt egy használt kerékpárt,

hogy megtanuljon végre biciklizni.)

Poszeidón templománál

eredetileg: http://moly.hu/karcok/182135

Poseidon temploma, ahonnan Aegeus* a vízbe vetette magát.

 

Csengődi Péter: Aegeus

ne kérd hogy én legyek
aki él
a tengerbe menekülök
a fekete vitorlák elől
Ikarosz
tollfosztott karjaiba 

Aegeus-variáció

Még állhatok amíg
e szikla tart –
amíg a kopár
íves látóhatár –
amíg felhőjáték a hajnali nap
szemvakító karimája körül –

míg fel nem tűnnek
a bajhozó vitorlák –

amíg a tenger
névtelen.

               shizoo

*Aegeus Theseus atyja volt, akinek fia megölte a Minotaurust. Előzetesen úgy állapodtak meg, ha győz, hajójának fekete vitorláit fehérre cseréli. Theseus erről megfeledkezett, ezért Aegus a tengerbe ölte magát. Róla nevezték el az Égei-tengert.

Útféltükör Alpáriából

"Habár fölűl a gálya..."

Tekerek kerék(al)pár
tetején útszéli modorban
bevert sárral letörülten
útféltükörben –

útfélre szorult itt
akit előznek: az adós,
a mindenféle-nélküli,
a szám a számtalanból:
nem vagyok kivétel.

A svungon érzem, hogy most
négy-kerék-hajtással szorít le
(hány gyerek és hány szoba?)
a nagydarab siker.
Alpári (al)pária lettem:
Alpáriában.


                    De legalább ez az útszél a miénk –
                    kicsit hupás, kicsit klozett
                    úgy is jár: leszarják.
                    
                    Jó, hogy aki jár rajta, azt
                    le se.

                    Gálya-pálya útszél-lapálya
                    olajfolt, víz-azúr:
                    egy országnyi margó az útfél.
                    
                    A középre rendelt szent szöveg
                    lábjegyzete.


Tekerek kerék(al)pár tetején –
Gondold meg: itt mi vagyunk a többség.
Mi vagyunk a többség gyengesége.
Alpáriai alpáriak.

Küzdelem egy Rilke-verssel

az eredeti:

Die Erblindende

Sie saß so wie die anderen beim Tee.
Mir war zuerst, als ob sie ihre Tasse
ein wenig anders als die andern fasse.
Sie lächelte einmal.     Es tat fast weh.

Und als man schließlich sich erhob und sprach
und langsam und wie es der Zufall brachte
durch viele Zimmer ging (man sprach und lachte),
da sah ich sie.     Sie ging den andern nach,

verhalten, so wie eine, welche gleich
wird singen müssen und vor vielen Leuten;
auf ihren hellen Augen die sich freuten
war Licht von außen wie auf einem Teich.

Sie folgte langsam und sie brauchte lang
als wäre etwas noch nicht überstiegen;
und doch: als ob, nach einem Übergang,
sie nicht mehr gehen würde, sondern fliegen.

Rainer Maria Rilke :A megvakuló lány 

Ott ült, mint mások, itta a teát,
Előbb úgy rémlett: kissé mintha másképp
fogná, mint mások, azt a teás-csészét.
S elmosolyodott. Ez már szinte fájt.

S hogy végül fölkeltek, szobák között
lassan járkálva, tétován csevegve
indultak el (társalogva, nevetve) –
megláttam. Ment a többiek mögött,

szinte csak lopva és álmatagon,
mint aki rögtön dalra fakad éppen:
örvendező , világos, szép szemében
kinti fény csillant, akár egy tavon.

Lassan lépdelt, sokáig és sután,
mint hogyha még egy gát előtte állna:
s mégis – mintha kis botlódás után -:
nem járna többé, hanem szállva - szállna.

Szabó Ede fordítása


Rainer Maria Rilke: A nő, aki megvakul

Teánál ült, akár a többiek.
És mintha a csészéjét néma gondba
valamiképpen másként fogta volna.
Mosolygott. Elfutott a bús hideg.

És hogy végül felkelt a társaság,
s járkáltak csendesen a meghívottak
sok-sok szobán (nevettek és susogtak)
velük ment a másik szobába át,

oly elfogultan, olyan hallgatón,
oly bódorogva, mintegy lámpalázba,
fényes szemét részvétlen fény tarkázta
s hidegen rezgett rajta, mint a tón.

Aztán követte őket csüggeteg,
mintha valamit még nem hágna által;
de mintha később égő szárnyalással
röpülné át a végtelen teret.

Kosztolányi Dezső fordítása

Rainer Maria Rilke : A megvakuló lány 

Mint bárki, úgy ült, kezében tea

de elsőre feltűnt, mintha azt a csészét

másképp óvná, mintha az egészét.

Megsajdította szívem mosolya.

S fölkászálódott a társaság

és sétára indult (csendesen csevegve)

susogva, halk kacajjal, teremről teremre -

jött ő is velünk a szobákon át,

s megláttam amint botladozva lép,

gyenge-lassan, mintha támaszt esdekelne;

világos szép szemén nem csillogott a lelke,

csak mintha tó tükrözné hold egét.

Mintha láthatatlan gáton botolna által

- így jött leghátul - lépésre a lépte,
de minden botlása mintha égő szárnnyal

röppenne fel a végtelenségbe.

shizoo ferdítése

Mani Song

Mint alig-heget
vakarva míg
varasodik:

Nekem is a pénz kell
nekem is a pénz –


             nem kép, nem ékszer,
             nem üzletrész kell,
             hanem a pénz,

             nem a csencs, a lehetőség,
             nem a bér, ha jön a bőség,
             nem a karrier,
                                     a mani kell,

             nem a taps, a teltház este

             nem kell celebszerep se
             a megosztás se kell
                                               se a siker;
                      
                         
             Az sem, ha fűbe harapsz
             s rámhagyod azt 
             amiért izzadsz,

             nem az esemény,
             koporsós dekemény
             temetés -
            
             hanem a pénz,
                                      amig élsz.


                          Nem a korrupt kence,
                          és a szerencse,
                          nem kell szilveszteri lencse,
                          hanem a pénz,

                          francnak kell a csencs, sem-
                          hogy a bőröm mentsem
                          dömpingáron
                          az egész
                                      gazdagbecsődölés.


                          Nem kell kaland, a Ghána
                          mélyén Indiana
                          Jones: a kincs,
                                                   ami nincs,
                         
                          nem kell a biztos tipp sem
                          hogy az aktuális Kincsem
                          melyik perc, melyik óra
                          végén jön befutóra;



tadada, tadada, dú...

                                                         Hanem az érzés kell,
                                                         ahogy a zsebben
                                                         lapuló tízezres lebben
                                                         amint fizetek –

                                                         úgy viszket , trutymót gennyint
                                                         ahogy éppen nincsen semmink
                                                         ez a mani-heg –

tadada, tadada, tadada dú...



egy alig-heget
vakarva míg
varasodik

nekem is a zsé kell,
nekem is a lé…
Ollé.

Bunker-archeológia

eredetileg: http://moly.hu/karcok/183596



Mint őriz meg a holt beton,
időkriptája múlt-lélegzetet?

Árnyékba burkolt fájdalom
borong a zúzalék-egek
alatt, az építő (a rab),
a védő, ostromló lélegzete.
S mint závár-csattanás harap
a látogató idegeibe

- holott sosem élte a rekedt
parancsszavakba oltott rémület
itt-is ott-is egylélegzetét -

megnő a nyomás, mint magaslaton
a fülében s tépő, éles fájdalom
sugározza az egykor-zaj helyét.

Üres, szélfútta csend
veszi körül.

Ködökbe fulladt
üres ég.



zsugoridő

megégett, kancsal múlton át
mint árnyak közt a legfakóbb,
de ott kapaszkodik a ház,
a benne vénülő lakók
– indulni… innen? vissza? hát...
nincs más. csak ez van. őrület.
szégyen. itt. és ott a vád.
imát? minek! az ég süket.
 
bebugyolálta mindenét
a távolságot ejti csak
mértékét vesztett hordalék
a vállán – omló bélü pakk.
a pillantásod kerüli
a küszöbön, s ahogy belép
nadrágszárába dörgöli
nyiroktól fénylő tenyerét.

megtérni jött, megint. ahonnan
véget érni nem tudó
lépésről-lépés fájdalom van
megégett, kancsal múltidő –
engedd be. öleld át. súnyt fejét
emeld fel – legyen a könnye boldog.
ha szét is tépi szívedet
bocsáss meg neki. Az a dolgod.

Aki ott volt...

              Lavie Tidhar látomásának nyomán 

                        Kleinheincz Csilla szavaival (is)

Mindig kezdd egy nagy robbanással?

Női sziluett az esőben,

egy újságot olvasó férfi,

sárgásfehér festékréteg,

eleven békák fogolydala.

Egy otthonnak látszó otthon.

Minden külön, de nézhetően

mozdulatlan nyugalomban.

A nő, a férfi, esővert falak és

lépted zajára szétszaladó gekkók.

Eleven békák a nyugalom kosarában.

Útközben viszont hideg és

víztelen óceán a levegő; amiért

a távolságot odahagytad.

A hang üressége viszi magával

egy meleg és biztonságos hely

emlékét-illúzióját.

Többen utaztok; érdes, gépi zajban

egy közületek a nyomozólét.

Bőrötök alatt a távolság veszése,

egy közületek füstös, menekült,

s egy tudja, hogy nem emlékszik, honnan

(pedig mindenki érkezik valahonnan),

s egy van, aki érzi, nem a nyugalomból.

Útközben viszont a fabrikált világ

olcsó öltönyök és amerikai hangok,

a kövér ember olcsó zsákutcája,

lekésett szerencsék, csatlakozások,

elkésett, nyíló vörös virágok

a keresztény jótékonyság angyala

és Rómeók, s a Júliák kezében –

elkésett hangok egy temetésen:

feszít belül a kimondatlan hagyott

az elszalasztott vasmarka a torkon.

Elfelejteni a nyomozót?

(Felejtsen, ki mindent elfelejtett?)

Egy elítélt utolsó vacsorája

a túlcsorduló nem-emlékezés,

ha véget ér a folyvást véget érő

halotti hobbikeresés.

Graffitik nyoma, egyetlen tiszta nyom,

a felhőemberek és álmok rövid

történelmének eltűnő idejében.

Az elme titkos jegyei úgy hevernek

mint holttestek a könyvtárszobában.

Mint felfedező egy némafilmben,

az elme utazója nézi önmagát.

Valóban te lennél a levegő?

Az öltönyök? Az olcsó

és vaskos amerikai hangok?

te lennél a minden?

Avagy csak

veszteség vagy a porszemcsék között?

Kések, hullák, vázák és istenek

az annyiféle szemét a sivatagban,

egy másik detektív utolsó ügye

egy másik, jobb világ lázálma, élete;

a birodalmi London éjfél után,

avítt, poros, de a legjobb otthon -

tőled külön áll, úgy létezik?

Mert végül minden eldől

s könnyű innen, könyvvel a kézben

a fotelből.

                       

A pokol egy elhagyott állomás.

A menekültek túl a szivárványon

vannak otthon. Égbe nyúló tornyok

egy könyv lapjain. Esőtócsák

a tornyok hűlt helyén. És nem segít,

ha azt hiszed, érted. Nem lesz tőle más.

A pokol egy elhagyott állomás.

                       

„…emlékszem a robbanásra,

legalábbis azt hiszem.”

(Vagy csak tudod, hogy volt robbanás?)

„életeket képzelünk el

mint vetített filmeket…”

hiába tudod, van a gyász,

s torkodban egyre kaparász;

a kimondatlan vasmarka a torkon -

                       

ha ezt olvasod, akkor élsz?

növekvő hold, fogyó hold,

cellák, filmekbe nyíló ajtók,

falakról napsárga ragyogás -

hiába tudod, van a gyász,

attól nem lesz könnyebb

megélni a saját

kísértethistóriád.

                       

„Amikor mindent elvesztettél:

a nevedet, az arcodat,

bármi lehetsz -

akár azt is választhatod

hogy önmagad”

Női sziluett az esőben,

egy újságot olvasó férfi,

sárgásfehér festékréteg,

eleven békák fogolydala.

Egy otthonnak látszó otthon.

minden külön, de nézhetően

mozdulatlan nyugalomban.

A nő, a férfi, esővert falak és

lépted zajára szétszaladó gekkók -

Választhatod.

Hogy.

Nem.

Nézel.

Tükörbe.

kapcsolódó bejegyzések és eredeti itt