Ne nézd...

Életem első versnek érzékelt verse, ami kb. kifolyt belőlem, a Találmányi Hivatal Szabadalmi Tárának Aulich utcai pincéjében... zsenge, de szeretem. Nem babrálok rajta.

Ne nézd a fát, ha rád hajol
suttogó hajával,
a lombja fénye átkarol
és elvisz, fel magával
ág közé, a föld fölé –
hisz látod, tornyot épít,
a nyár varázsa mind övé,
ős illatokkal szédít;

és rád csukódik ága font
szép rácsa mind a légnek,
és átölel a tarka lomb
– szelíd, gyengéd merénylet –
íves nyakadra rálehel
és átkarol a bánat –
ne nézd a fát, ha rád figyel,
mert elrabol magának.

(1990. - 2011. A vers soha nincs készen)