Nekem mindig ott ül
majd a Nemzeti Kőleves mellett
ejtett kézzel –
a Duna hol lágy
hol még lágyabb hullámokat vet:
Hol dinnyehéj úszik rajta
hol a testek –
élettávlatban örök darab
a folyó
az űcsörgés
a hab.
Kényelmes ülés esik
mellette a lépcsőn
viszonyaink szimbolikus
alsó kövén -
egymás mellett ül
a költő,
a Nemlétező Birodalom,
s a törleszkedő utókor -
a szokásos
könyöklés, hamu
és való por.
A Nemzeti Giganto-Kőleves
csorgó levét
szürcsölő szegfűk és narancsok
a számtalan közömbös
társadalmi főszakaszparancsnok
formált helye
most felöltené a régi orcát.
Egykor-sosem volt Magyarország
hagymáza költöztet innen el –
gyökérig ásna ím a sok gyökér
magát kutatva
ásva ásatag
mélyébe le.
Pedig mióta megvan a tanulság:
itt
így
csak
egy
lázálmot
lehet
egybeforrasztani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése