himnusz Ms. Littlewood kisasszony szavaival
egy fekete lyuk.
egy negatív lenyomat.
a hiány, aki
megszületik
amikor megszületik az
öntőforma.
nincs benne semmi, érted?
csak a van
amikor üres.
a kiáradó legyennel kiáradó
legyek.
ez nem a teremtés
mert az valami.
nem valami, hanem
az ellentéte.
egy tojástartó
amiben nincs tojás
bezárt csoda
feltörhető titok -
csak az éhség a tojásra.
nincs benned bezárt fény
csak az éhség
a bezárt fényre.
egy fekete lyuk vagy
az atomanyaghéj
elektronpályáinak
tojástartójában.
ezért tiéd mindenki
aki él.
mert aki él
éhes.
nem a semmi
hanem a hiány.
világ hiánya
lélek.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: közös. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: közös. Összes bejegyzés megjelenítése
2014. december 30., kedd
2014. május 30., péntek
Létem
Marla Biedermann-Jones tolláról lopva
a Kertész reggeli
imaszőnyege - hullt
cseresznyevirág
2014. március 17., hétfő
Nóra dala
inspiráció: https://www.facebook.com/nora.komroczkine/posts/688777454497605?stream_ref=10
"Arra gondolt, rádől majd a szélre. El ne álljon hirtelen. Tegnap már korán feketült az ég, ma már észre sem vette. Szimbiózisban van a körhintával. Nem jól mondja, nem zavarja. Megkezdi a hetet. Gombolt kabátját átjárja a hideg. A lámpagyújtó késik. Odatalál. Mégis. Hány nap még, hogy behunyt szemmel is? Szavak nélkül. Bob Dylan 1963, március. Dúdolva." (Nóra)
Arra gondolok, hogy rádőlök a szélre
csak el ne álljon hirtelen
Tegnap korán feketült az ég -
ma észre sem veszem.
Szimbiózisban a körhintával -
nem jól mondom, de nem zavar.
Megkezd a hét. Gombolt kabátom
alatt is átjár a vihar.
A lámpagyújtó késik - odatalálok
sötétben, behunyt szemmel is.
Szavak nélkül követve azt
ki bennem benne hisz.
Arra gondolok, hogy rádőlök a szélre
Csak el ne álljon hirtelen -
'hatvanhárom. Március.
Dúdolgat. Hallom. Bob Dylan.
"Arra gondolt, rádől majd a szélre. El ne álljon hirtelen. Tegnap már korán feketült az ég, ma már észre sem vette. Szimbiózisban van a körhintával. Nem jól mondja, nem zavarja. Megkezdi a hetet. Gombolt kabátját átjárja a hideg. A lámpagyújtó késik. Odatalál. Mégis. Hány nap még, hogy behunyt szemmel is? Szavak nélkül. Bob Dylan 1963, március. Dúdolva." (Nóra)
Arra gondolok, hogy rádőlök a szélre
csak el ne álljon hirtelen
Tegnap korán feketült az ég -
ma észre sem veszem.
Szimbiózisban a körhintával -
nem jól mondom, de nem zavar.
Megkezd a hét. Gombolt kabátom
alatt is átjár a vihar.
A lámpagyújtó késik - odatalálok
sötétben, behunyt szemmel is.
Szavak nélkül követve azt
ki bennem benne hisz.
Arra gondolok, hogy rádőlök a szélre
Csak el ne álljon hirtelen -
'hatvanhárom. Március.
Dúdolgat. Hallom. Bob Dylan.
2013. május 20., hétfő
Háromszor hajnalban
egy közösködő Picasso-képaláírás
natalie & shizoo:
mint a parti fűz tórahajló, íves ága
amint a ráncos vizet szelíden simálja,
úgy mozdul két karcsú ág-kezed
a vasalatlan mondatok felett
hajnalban, ahogy gyűrött álmod cibálod
magadról, mint rád izzadt kiskabátot,
fehéren suhan a fémbogár árván,
tegnapi selymednek fénytelen szálán
csak lámpafény – a nap ma nem kel fel veled
máshol élednek fényére máshol-életek
mint halántékon szúró karmos óratiktak
ahogy növényi-mély álmot kiiktat
úgy kéne a fásult, megvénült szíveken
a mondatot vasalni: rongy úgyis, műselyem –
s te gonddal derítesz mégis víz-simává redőt
hiába szürkébb egy nappal settenkedő időd
odakint torz árnyékból a félelem kinő,
a sápadt fényben belül, gyöngyöt ring az idő
lélek-fény álmodja át magát derengve
így, kezed bölcsőjéből a végtelenbe.
csipke-utad bejárva szisszen a könnyű pára;
gyöngyöt éget kövér cseppekből vásznad havára,
megered a hajnali fényben a dal valahára
a csendben, fény ül a vasaló nő hajára.
de közben ott bent szürke kormon fakón remeg,
derengés izzik, szűrt fényt izzik izzadó szened
az éj emléke – mint a fájdalom tüdőbeteg
sóhajtásban: úgy biceg, úgy nyaklik éneked
gyöngyringatás a dal, de elcsuklásában is
megőrzi tisztaságát, hullása sem hamis
lélek-fény egyszer ha végleg útnak énekel
s más simítja élre gyűrődött vásznad el –
gyöngyringató időd kagylód ha tárva nyitja
megroppan és ereszt a szűkös testkaliltka
bölcsőn és éhen és szomjon túl ragyog
tengermély ég vizén gyögyfényű dallamod.
natalie & shizoo:
mint a parti fűz tórahajló, íves ága
amint a ráncos vizet szelíden simálja,
úgy mozdul két karcsú ág-kezed
a vasalatlan mondatok felett
hajnalban, ahogy gyűrött álmod cibálod
magadról, mint rád izzadt kiskabátot,
fehéren suhan a fémbogár árván,
tegnapi selymednek fénytelen szálán
csak lámpafény – a nap ma nem kel fel veled
máshol élednek fényére máshol-életek
mint halántékon szúró karmos óratiktak
ahogy növényi-mély álmot kiiktat
úgy kéne a fásult, megvénült szíveken
a mondatot vasalni: rongy úgyis, műselyem –
s te gonddal derítesz mégis víz-simává redőt
hiába szürkébb egy nappal settenkedő időd
odakint torz árnyékból a félelem kinő,
a sápadt fényben belül, gyöngyöt ring az idő
lélek-fény álmodja át magát derengve
így, kezed bölcsőjéből a végtelenbe.
csipke-utad bejárva szisszen a könnyű pára;
gyöngyöt éget kövér cseppekből vásznad havára,
megered a hajnali fényben a dal valahára
a csendben, fény ül a vasaló nő hajára.
de közben ott bent szürke kormon fakón remeg,
derengés izzik, szűrt fényt izzik izzadó szened
az éj emléke – mint a fájdalom tüdőbeteg
sóhajtásban: úgy biceg, úgy nyaklik éneked
gyöngyringatás a dal, de elcsuklásában is
megőrzi tisztaságát, hullása sem hamis
lélek-fény egyszer ha végleg útnak énekel
s más simítja élre gyűrődött vásznad el –
gyöngyringató időd kagylód ha tárva nyitja
megroppan és ereszt a szűkös testkaliltka
bölcsőn és éhen és szomjon túl ragyog
tengermély ég vizén gyögyfényű dallamod.
2013. május 18., szombat
Közösködő Picasso-képaláírás
forrás: http://moly.hu/karcok/225985
(natalie & shizoo:)
mint a parti fűz tórahajló, íves ága
amint a ráncos vizet szelíden simálja,
úgy mozdul két karcsú ág-kezed
a vasalatlan mondatok felett
hajnalban, ahogy gyűrött álmod cibálod
magadról, mint rád izzadt kiskabátot,
fehéren suhan a fémbogár árván,
tegnapi selymednek fénytelen szálán
(natalie & shizoo:)
mint a parti fűz tórahajló, íves ága
amint a ráncos vizet szelíden simálja,
úgy mozdul két karcsú ág-kezed
a vasalatlan mondatok felett
hajnalban, ahogy gyűrött álmod cibálod
magadról, mint rád izzadt kiskabátot,
fehéren suhan a fémbogár árván,
tegnapi selymednek fénytelen szálán
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
máshol élednek fényére máshol-életek
mint halántékon szúró karmos óratiktak
ahogy növényi-mély álmot kiiktat
úgy kéne a fásult, megvénült szíveken
a mondatot vasalni: rongy úgyis, műselyem –
s te gonddal derítesz mégis víz-simává redőt
hiába szürkébb egy nappal settenkedő időd
(mintha lenne hely még itt, a kép alatt...)