Levelező tagozat

forrás: Litera
(s a magva, amiből kinőtt: Kántor Péter: Levél anyámnak)


Kemény István:
Búcsúlevél

Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.

Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.

Őzek fáznak a szántáson
vagy egy kisváros, alig látom.
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy
mi a fontos a világon.

Hogyha néha belekezdtél,
az se volt baj, hogy nem szerettél,
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,
de egyszer csak öreg lettél.

Gonosz lettél, vak és régi,
egy elbutult idegen néni,
aki gyűlöletbe burkolózva még
ezer évig akar élni.

Nem kértél, hogy mosdassalak,
annyit se morogtál, hogy hagyjalak,
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin,
elárulni se hagytad magad.

Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
véget érhet, mint egy verssor.

Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzád öregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.

Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.

(A vers a Holmiban jelent meg.)



Térey János:
Magyar közöny
                Kemény István Búcsúlevelére

Fölpaprikázva, s megvezetve, népem,
Nyakadban ízlésed szerinti úrral,
Ha olvasol, hát félreolvasol,
És fényes nappal vészharangozol;
Tárulkozó elfojtásodat értem.

Ki legnagyobb vagy önmagasztalásban
S öngyűlöletben, önkorlátozásban,
Gőggel tudsz elfordulni, sérteni,
Sértődni, mint egy félretolt zseni!...
Két féltekéd nehéz szívvel bejártam.

Kőbe vésett alkotmány a jutalmad!
Fék: nem bilincs. Otthonos lett a káosz,
A tisztázás helyett a lágy maszat.
Pörös szájak befogva? Nagydarab
Megmondóemberek pálcát ragadnak.

Az életre trombitált múzeumból
Üzennek tekintetes vármegyéid!
És műveletlen főispánjaid
Gondozzák a föld szekérvárait;
S egymást elvéteni késztet az undor.

Legyintve szerteszét és számolatlan,
Él a kedély. Lakájkultúra tombol,
Kilincselők a nábob ajtaján...
Pirul a boldogságos tartomány
Az alázúduló vörösiszapban.

(Térey János verse az Élet és Irodalomban volt olvasható.)




shizoo:
Levelező tagozat  
                      Kemény Istvánnak és Térey Jánosnak

kiás megint és újratemet
forgatja újra tetemed
minthogyha közben lélegeznél
mintha a földben gyökereznél -

forgatja újra képre múltad
csiszolja kőbe mit a múlt ad 
csiszolja szóba mintha volna
értelme hogyha szótagolva -

így alszol. folyton takarásban
édes hazám. fiad elástam
fiad kiásom. ravatalra.
nagy itt a szokás hatalma.

depressziós nehéz elárult
fiadnak tárul ami zárult
szőnyegen fekszik minta, semmin
babrál a bolyhán idegen szín

viszi magával batyuba még
idegen hiába ásott szívét
mint újra ízlelt mit keres hol
teavízparton filteres bor

de bármilyen parton barangol
üres papír. nem ír nem angol.
mint a verssor, véget se ér -
aligha több a semminél.

Az életre trombitált mauzóleumban
törvényt ül a kauzalitás 
öngyűlölet és önkorlátozás?
kedély, lakáj, és önmagasztalás -
hogy, hogy nem, 
még tart a megemlékezés.

Minő csodás, kitárt torkú beszéd ez!
a visszavágott szárnyak beszédes
zajjal csapódnak minden fordulatra -
oly ihletetten harcol itt a szófosás
előre mért hatással így csapódik -

öngyűlölet és önkorlátozás
visszavágott mondat szótojás
hogyha bírod, dadogd a valódit -

alig, de több a semminél
amit letettek otthagyottjaid
egy hirtelen épült tornateremben
édes hazám! mér' hagysz el engem?

így alszom. édes. hazám elástál
végképp hiába perdülök
kiásás elásás mind-örök
körhinta körében szédülök.

állok és mégis. gördül jelen
a változó emlékeken.
lapátszám gördül fölülem, alólam
te hagysz el, földem. magamra. jó'van.