Hogyan meséljem azt a pincét? Van egy hely közel mindenhez, egy bérház körfolyosói alatt. Öreg és penész-szagú. Biztosan tároltak benne szenet, és biztosan volt óvóhely is, amikor mély búgásával belepte az eget a hulló halál. Nekünk ez a hely egyfajta létra az égbe, holott a földbe fúródik. Ha figyeled, érzed a közelben elremegő metrót. Sok ajtót kell kizárni hozzá, hogy lejuss - amikor egyszer régen, még zenekari próbahely-korában egy barátunk lejött és meglátta a vasajtókat és rácsokat így szólt: "Ti aztán jól bezárkóztatok, hogy szabadok lehessetek!" Zenekari próbahely volt boldogult ifjúkorunkban - nem lett belőlünk senki, a ház alapja volt a közönségünk. Most közönséges műhely - ott szoktam megigazítani a biciklit. Mikor melyiket - amelyik éppen rászorul. És itt gyűlünk össze időnként beszélgetni, mi, régiek.
Tényleg álmodtam ezt, ahogy a sötétbe borult szűk folyosón végigsuhan a varjú, nem ad ki hangot - pedig irritálón hangos volna a falak között a károgás, igazi visszhangos effekt. Azt viszont nem álmodtuk, amikor itt, a pincejáratok körfolyosót követő ívén egy kóbor macska belehalt a szülésbe. Nem álmodtuk azt a több ezer legyet, akik ellepték s eluralták a helyet. A hiábavaló küzdelmet az összetekert újságokkal. Nem fogytak. Azt a kemotox-attakot, ami után söpörni lehetett a hullákat. De maradt túlélő, annyi, hogy megtöltse a lámpák alá aggatott ragacsos légypapírokat. A küzdelemnek a maradványok elhantolása vetett véget. Gondoltam akkor úgy, a számos megszülető szavunk itt lent, a sötétben csak ugyanígy verdes, keres és ragad - ahogyan a legyek.
Verdes a szava a költőnek, akit becsülök, amikor a közösségi médiában közhírré teszi, munkába áll. Díjak, ösztöndíjak és kötetek birtokosa, de nem lehet költő, mindez nem ad kenyérre eleget. Tudom miről beszél. Nem vagyok költő. Mindig volt, most is van foglalkozásom, ülök a biciklin, kísérlem kiformálni a helyem egy új, egyszer már kóstolt terepen - mindaz, amit láttok itt, a szabad időt elzabáló, időrabló hobbi. Verdes a szava a költőnek, pontosan tudja, éppen mit veszít el, hogy eztán hányfelé kell pazarolja a koncentrációt, amiből látszólag szóra fűzött szó lehet - valójában varjútoll simogatása az alvó istenek arcán.
Tudom, hogyan veszítheti el így a mértéket. Szétcsúszott egyik reggel a versre szánt kávéidő - annyira szét, hogy nem láttam a szavak hova-meddig csúsznak az idővel. Mélyebbre csúsztak, mint ez a pince, az egymásba rétegződő, halott múltak hamisában. Ott született a szertefoszló szó egymást fűzésének alapötlete a borközi mámorban lenn - s reggel se láttam, kávéval se: ott is maradt a születés, kijárattalan sötétben verdeső álomvarjú, vajúdásba halt macskadög. Olyan az a pince, mint egy bánya: amit felhozol belőle a fényre, szelekcióra szorul - ki kell rostálni belőle a zagyvát.
Persze, lehet, hogy rosszul mondom. Lehet, hogy tényleg fejen állunk, az értékrendjeink, a hiteink, beleszabályozva a test kényszereibe - ha fejen állunk, akkor mi ott vagyunk a legközelebb a valódi éghez. Létünk pincéjében zuhanva a becsapódásig - add uram, legyen inkább az, ne a szárnyak egyre keserűbb verdesése a ránk csukódó sötétben.
Szárnyak
Jónás Tamásnak
álmomban egy varjú
az estéim pincefolyosóján
repült végig, arra
amerre nincs kijárat
megnyugtató, hogy a tollak is
lejárnak a föld alá
nemcsak a csontok
álmomban verset írtam
jót
ott lent és
nem érdekelt hány ezer
döglégy születik belőle
mélyéről szólok fel hozzád uram
*
egy költő szóelhagyásban
korunk legtisztább józsefatillája
elmegy webes alkalmazásnak -
más lesz ha nem lakik a szóban
hanem ágyra jár bele
kívánom hagyja benne nyitva
így is a teremtés
a becsukhatatlan ablakot
ahol a varjak berepülnek
(önző kívánság - szedegetném
még selymes lehulló fekete tollait)
*
csak onnan tudom:
rossz helyre lépek
ha nem követtek
szóelhagyásban tollat potyogtatok
és nem követtek
pedig csak új ösvényt
nyitottam lefelé
a levegőben
egyre közelebb az áttöréshez
haikuban:
gond van: elfogyott
a verdesést vezérlő
összecsukódás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése