A halottakat sehol sem látják szívesen.
A jók és erősek évente egyszer kisétálnak a temetőbe,
hogy megnézzék, a holtak nyugton vannak-e.
Fekete Anna: Halottak napján
Idén hidegebb lett, a szívben is hidegebb,
nem szerették a felhajtást, a hantok
öntött-rakott káváinak repedéseiből
hűtötték vásári szorgoskodásunk -
vagy legalábbis én egyfolytában fáztam.
Hidd el, ez nem időjárás kérdése.
Ez időtlen-járás. Ahogy az anyukám szeméből
fakul a kékség és aggodalmat keltően
hirtelen lett alacsonyabb, mint mi.
Az életnek színei vannak, talán ezért
fehérek a halotti virágok: mert bennünk van
az összes szín, a fehérben a kék, a piros, a sárga,
a barna, a zöld; mintha ellökték volna maguktól
életet lihegő emlékeinket, lelökték magukról,
lelkiismeretlenek. Hagyjuk őket békén.
Minden változik, még az öröklét is
folyamat? Idén hidegebb lett, tavaly befogadó
föld köszöntött, lélegző fákkal, tavaly előtt
ha jól emlékszem, egyfajta közöny.
Mondhatod, hogy ez csak bennem ilyen,
de én tudom, milyen az, ha a szívben hidegebb.
Mikor a felidézett arcok is csak néznek
érzelmek nélkül néznek, ítélőszék
magasából néznek, perselycsörgés
templomtörésében néznek,
nézik a lányaikat -
látom a lányok gyászát.
Elanyátlanodtak. Csak az őszinte fájdalom
valódi kanóc. Lobog a szélben.
Nem lobban el, amíg el nem fogy.
Nem félek. Tényleg. Csak nem tudom,
hogy tarthatnám a halottaim életben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése