Egyszerre és ellentmondásosan

„A világ minden vállalkozás elé egyetlen alternatívát állít:

 siker vagy bukás, győzelem vagy vereség.

 Én ez ellen egy másfajta logikával tiltakozom:

 egyszerre és ellentmondásosan vagyok

 boldog és boldogtalan…”

(Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemről)

Van, hogy elborít a tehetetlenség, és

fontosságok kedves játékká olvadó

súlytalanságát pengetem -

azaz semmihez nem nyúlok, mert az

egyetlen, az az egy, amihez, na az

sehogy sem esik kézügybe.

Szóval amikor lépni kéne, de minden

irányba szakadékot hallucinálok

abból, ami kétségtelenül hepehupás,

de valódi, megérinthető ösvény:

bármerre és lábügybe esik.

Olykor ilyenkor tényleg letérdelek, 

hátha négykézláb. Lemegyek kutyába.

Csak sajnos a nikotin eltömte a szimatom:

nem érezlek csak tudom, hogy jártál itt,

ahol semmi keresni valód és

mégis találtál -

egy imádkozót Uram, aki

a maga istentelenül szerencsétlen módján

nem átall habozni a színeváltozások kapujában.

Csíkon térdel -

száguldók dudálók közt az

autópályán

Mert amit vállalt, amit

érintésbe csomagolt, amit

nap mint nap áll ki, az lenyűgözi.

Megbabonázza. Azaz belőle

minden lépést sebző gesztusnak érez előre,

ezért minden ösvényre előre sót szór.

Talpalatnyi flagelláció, előre vezeklés -

hogy is értenék, amikor még meg se 

tetted, amit elszégyelltél?

Olykor ilyenkor tényleg lefekszem

mert szédülök - látod:

megcsókolom a lábad nyomát és
só marja az ajkam. Ilyenkor

elfelejtek védőbeszédül.

Amikor elborít a tehetetlenség,

fontosságok kedvetlen kényszerré avanzsált

súlytalanságait pengetem.

Mint aki elkönyörögte a gitárt, pedig

nem is tud játszani rajta.

Hogy a vérbe lehetek ilyenkor mégis
boldog?