Mennyei manna

Szia, eső. Eszembe jutott, hogy az őseim
úgy hívtak hogy mennyei manna.
Mondjuk parasztok voltak és a pitvar
melegéből bámultak ilyenkor,
az elvetett magokra gondoltak közben,
ahogy kortyolják az égi itatást -
messzire vetődtem. A Gólem gyomrába ahol
örökké emészt az üzem. Ebben az évet
és ünnepeket bilincselő folyamatban,
ami mindig ugyanúgy lüktet. Behatoltam a város
emésztőrendszerébe, magam emésztő,
hízó trombocitának.

Szia, eső. Az ősök szénapajta-csarnokában
ilyenkor a begyűjtött, nem ázó nyár várta,
hogy majd felzabálják az éhek. Ősz és tél -
ezért az ünnepek ideje. Nem kell, végre
nem kell csinálni a földet, mert nő magától
a mag, mert ami elkészült az kész, ami nem,
azt majd sajnálja a február tavaszt váró,
éhes aggodalma. Befőtt és lekvár rejt,
aranyfény, munkától izzó nyár. De itt,
a Gólem emésztőrendszerében a
nap mint napi pörgés diktál - aszfalton gyűlő
istenkáromláson gurulok.

Szia, eső. Gyűlöllek, mert megnehezíted
a kiszolgáltatottak mielőbbi kiszolgálását -
fullad a keringés a kipufogófüsttől, ami a
dugóban gyűlik, közlekedésgócpontok a
társaim dobozba rejtő színes álmok.
Itt minden azonnali és független évtől, ritmustól,
pihenéstől. A városnak nincs máshogy az ősze, tele,
mint a tavasza, nyara. Itt az idő járása átok.
A Gólem ilyenkor befeszül, fürdök az indulatában,
Ünnep jön, ünnep van, ünnep múlik -
ez itt a világra nyitott magát vakító új isten
éjszakájának egyik, űrből is látható,
idegbajos idegcsomója.

Szia, eső. Lemosod rólunk a világot, amit
magunkra vettünk. Tőlünk keserített
ízeidben ázunk. A magunk teremte féktelen
új isten rabszolgájaként - aminek az elméjébe
ezeket a szavakat is pötyögöm. Gólemnek
hívom, mert mi csináljuk, minden
mozdulatunkkal mi csináljuk, csak közben
elfelejtettük, hol a szája. Hova raktuk millió
kézzel a mennyei mannát kiköpő test
melyik nyílásába raktuk kimondhatatlanul
hosszú, szentségtelen és bennünket is tartalmazó,
gyilkos és öngyilkos áramok indulatában
fürdő nevét.