Pocsolyatócsa

Peer Krisztiánnak

"amikor minden ok nélkül megpattan valami a nagy képzelgő szívében,

 és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, 

miért nincs már vele az a mesebeli história, 

hogyan került rajta kívülre…"

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Találkozni akarsz a tükörképpel?
Egyszerűen ne nézz oda.
Kicsivel több mint emberi sebességgel
kerékpározz neki egy oszlopnak, és
most nézd meg, mit csináltál!

Szedd már össze magad!
Tényleg. Ott van szétszóródva körülötted
a széthullt lámpa, meg az elemek, a
leszakadt lakat -
ez ám a szimbolika!
Lakatot tettél a szádra, hát, baszki, leszakadt.

Ez a huszárvágás oldja a matrózcsomót.
Itt csillog a betonon az összes
összetört hazugság.
Mert tényleg a szeretetlenséged miatt szeretnek,
amit szerelemnek hívsz.
Réteges pite, hiszen szereted, tehát
a szeretetlenséged valójában szeretet.
Azt szereti benned, ahogy szereted.
Ahogy nem őt.
Komolyan, amúgy mi a rosseb
szeretni valót találnának rajtad?
Biciklis futár vagy ötvenkét évesen,
Kibaszott romantikus.




Te most hozzám beszélsz?
A tükörképem beszél hozzám per tu
vagy én beszélek hozzá?
Mi a valagért ez a távolságtartás?
Összecsókolóztunk, mint egy idióta, aki
nem nézett oda és nekirongyolt.

Csinálom itt ezt a versnaplót a kellő távolságtartással -
hát most nulláztuk ezt a távolságot,
én, meg a canga, meg az oszlop.
Leráztam a magam oszlopszentjét a csattanással.
Fasza, mi?

Azzal ébredtem, hogy megint legyőztél, Krisztián.
Mint amikor boldogult ifjúkorunkban elszeretted
az egyetlen figyelmet, aki akkor és ott
a Könyves Kávézóban komolyan vett.
Sajnos tényleg a te naplód az igazi.

Na.
Hát ennyire vagyok képtelen
minden szereplés nélkül magamhoz beszélni.




És rám csukódik ága font
szép rácsa mind a légnek -
elbaszott egy szerep. Fuldoklásnak hívják
a pocsolyatócsámban.
Ó, ne gondold, hogy sajnáltatom magam, bár az
a világhoz állásom fűszere.
Én úgy dicsekszem, hogy szánalmat keltek.

Legyél apa, cimbi. Akkor győzöl le teljesen és igazán,
ha pucér balfasz létedre jól csinálod.
Az tőlem olyan távol áll, mint az
oszlopszentség, vagy a hullámverés,
vagy amúgy például te.

Tényleg. Nem vagyok irigy.
Szurkolok. Csináld meg. Ne azért, mert egy
amatőr (azaz szerető) fasz egy epigoni versben
felszólít rá. Hanem mert azt hiszem, tényleg ez
a következő lépés. A következő szint a
szerepjátékodban.

Még leírok egy versszakot és
én is visszabújok a magaméba.
Valakinek meg kell mutatnia azt is,
mennyire ostoba, felesleges, és hiábavaló
a kiprovokált mártírium. Vagy hogy is hívjam
a következő tévedésem.












- A Tengeróceánról írtam, persze, hogy szerettem: pátosz és hitel mezsgyéjén kelti a maga hullámverését, ahogy én is akarnám.
- Peer Krisztián Nem a sajátod című kötetéről is írtam, de arra csak most jöttem rá, hogy ez tulajdonképpen versnapló, ahogy én is csinálom itt nap mint nap, és jobb, mint az enyém: marhára figyelmen kívül hagyja a követhetőséget, igyekszik a legkevesebbet hazudni, Krisztiánhoz mérten igen keveset tetszeleg a meztelenedésben, többek közt azért, mert pontosan tudja, hogy mindennek ellenére nem a sajátja...
- Huszárvágás és matrózcsomó... abból a versből (kötetből?) való, amire a legbüszkébb vagyok (már pusztán e tény okán gyanús amúgy), a Négy kvartettből, azon belül a Margit híd, Margitsziget című kvartettből (ide a prima vista született verziót linkelem, a kötetbe pici különbségekkel került).
- És rám csukódik... az első versből való, amit valóban én írtam, az irodalmi szabad rablásra feltöltött első versből.