recenziós epigonvers
Az elhullajtott toll hever kívül és
belül laknak a fák. Egyszer kifordítottak és most ide-oda
verődik benned: tántorgó bokrok, fehér hepehupák
közt az idegen visszhang. Ideges levélsusogás
kuszálja idegeid a nyomtatott falban - mint aki
tényleg csak az emlék emlékére emlékszik.
Mégsem vagy olyan, mint akit úgy meséltek.
Anna, Anna, kedves! Nincs hiányérzetem
és ez megijeszt. Így nem mérheti fel
kifordított magát a huszonéves élet - vagy igen?
Ahogy az öregek? A lépések emlékét kerthossznyira
mérve - a tengerméretű, hullámba biccenő
lépéseket is? Ismerheti ennyire magát, aki a gyümölcsben
húsban régen (mennyire régen?) a vöröset szerette,
de jóelőre szokja minden falatban a feketét?
Nincs hiányérzetem, egyetlen puszta t
keresztjével jóllakattam a Királyok földjén
a nyomda ördögét. Bár egyszer szívesen
meghallgatnám a két álmodozáson túli
összes többit. Hiányérzet nélkül is lehetek
kíváncsi, nem?
Nemcsak tőled tudom, mit jelent egy nőnek
az igazi nő, hogy mit tartanak össze az ideges,
olykor felfutó nejlonszálak. De te láttad mellé úgy
a rózsát oly visszavonhatatlanul, hogy eztán
minden nőben ezt a műszálas, koravén
árvácskát engeszteljem. Kint hordott nejlontollak alatt
azt a befordított, mindentudó növényi részt
aki levél formájú szívén keresztül lélegzik.
a kötetről prózában megfogalmazott ajánló is született
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése