 |
| Chiara Bautista |
Az erkölcs I.
Az erkölcs, mit kényszeredetten és kedvetlenül viselsz: nem erény, csak gyöngeség. Az erény mindig kiterebélyesül. Nincs az a bűn, mely ne volna közelebb az erényhez, mint a sokféle zsugorgó ál-erény. Ha erkölcsös vagy, ennek próbája, hogy nem az erényed igáját érzed, hanem tündöklését, zamatát, erejét. Ha erkölcsös vagy, ennek próbája, hogy erényt és bűnt egyformán és sóvárgás nélkül szeretsz.
(Weöres Sándor: A teljesség felé)
az erkölcsnek nincs
mártírja se - ne próbáld
magadra, édes.
szeszély és sóvárgás... a szarvaslány
magában hordja amivel megszólítja a vadász -
aki bocsánatosnak hiszi ettől a maga kényszerű
fegyverhasználatát.
itt mindenki csal és mindenki veszít.
nézed hogy áll a trófeaszerep.
csinos vagy. majd a szemed helyére
beillesztem a pillanatra függesztett tekintetet
amely évek múlva is ugyanúgy
szólítja meg a gyilkosát.
nem vagy hibás. nincs felmentés a vadásznak.
akkor sem, ha a lépéseid cserkelni ingerelnek.
valamelyikünk tudhatna végre mást -
nem vagy hibás
de magadban hordod előre
a fájdalmat, amit majd okozok.
***
 |
| Chiara Bautista |
Az erkölcs II.
Hiába óvakodsz a bűntől, ha az ál-erényt magadra bocsátod. Az erény és bűn mennél fejlettebb, annál tágabb; az ál-erény mennél fejlettebb, annál görcsösebb. A bűnből mindig lehet erény, de az álrényből bajosan.
Az ál-erények mindegyike valamely igazi erényen élősködik, amellyel össze szokták téveszteni. A vallásosság élősdije a türelmetlen felekezetiség és kenetes ájtatoskodás, a hazafiságé az erőszakos sovinizmus, az emberszereteté a fontoskodó közéleti buzgalom, a tudományé az ál-tudományos kandiság, a művészeté a társadalmi sürgő-forgó művészkedés-műpártolás, a mindennapi szorgalomé a sárba-ragadó gürcölés, a jóságé a csepegősszívű jótékonykodás és tolakodó vigasztalgatás, a szerelmi tisztességé a házastársra horgászó mohóság és mások szennyesében turkálás, stb.
Az erény sosem erőszakos; ezzel szemben bármelyik ál-erény jelszava lehetne: „Amit én nem teszek, másnak sem szabad.”
Az ál-erények fojtogatják a hitet, igazságot, erkölcsöt, tudást, szépséget; mindazt, ami az emberiség állandó kincse, megmérgezik, azáltal, hogy rájuk hivatkozva kötelezővé teszik saját töpörödöttségüket.
(Weöres Sándor: A teljesség felé)
betartom a kvótát -
idén négy unikornis
lőhető ki
összepotyogtatjátok az erdőt
mindig csupa szar a csizmám utánatok.
méghogy tisztaság... aki azt hiszi
bévül fényből vagytok, még soha nem
zsigerelt ki egy nyomorult zsákmányt se.
hetekig érzem a körmöm alá
szorult lemoshatatlan nyersszagot.
könnyebb volna ezt is másokra hagyni
fontoskodjon más a fegyverrel, lesse kandi
kukucskálásaitok, sürögjön forogjon a
lövés után a test körül vagy kötözze a gida lábát
(a hús tovább eltart ha él), gürcöljön a
nyúzással, belsőséget vessen a kutyáknak,
nyelje a nyálát a májra (nyersen a legfinomabb) -
egyszerűbb volna levenni a polcról
az előre csomagolt vákumzárt
szagtalan unikornishúst - csak addig
érezni fagyott emlékeit, amíg ki nem sül
meg nem fő - aztán már csak étel...
egyszerűbb volna de túl sokba kerülne
és nem láthatnám a véglegességbe merült
tekinteted aztán a dolgozószoba
trófeasorának halhatatlanságában -
hiányozna a sikolyod.
***
 |
| Chiara Bautista |
Az erkölcs III.
Erény mindaz, mely az örök mértékkel megegyezik s a teljesség felé emel; bűn mindaz, mely az örök mértékkel szembeszegül s a teljességtől távolít.
Aki a teljességet eléri, az örök mértékkel azonosul: nincs erénye és nincs bűne többé; ahogy a tűznek nem erénye, hanem természete a világosság, éppúgy a teljességgel azonosult lénynek nem erénye, hanem természete az örök mérték szerinti működés. A teljességben nincs jó és rossz, nincs érdem és hiba, nincs jutalom és büntetés.
(Weöres Sándor: A teljesség felé)
jogos bosszú...
csak kifinomult módja
az öngyilkosságnak
világunk körbeért. teljes?
csak ahogy a dörrenés teszi
teljessé a léted. Éjszaka megkeresel és
szétteríted az agyam az ágyamon -
a mintázat a levelek közt átszűrődő napfény
játékos szóródására emlékeztet -
világunk körbeér. hajnalban lőlek
le a pataknál, amikor inni hajolsz. még
nem tudom melyik éned néz fel majd úgy
rezzenetlenül, előre tudva a lövést,
akkora szomorúsággal a tekintetében
olyan mély lemondással szusszanva hosszan
hogy nem lesz szívem a fényét kioltani.
egymást bosszuljuk. a napig
amikor a vadász (nem tudva mást)
elszalasztja a szarvasünőt -
amikor nem csattan el a lövés
és a szerteszálló pihék közt az élet
kifújja a visszatartott levegőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése