Mindennapi kenyerünket

És akkor telipakoltam készétellel a hátiputit,
az étkezdében csak adták a dobozokkal rakott szatyrokat;
a vége most sül - vakartam a fejem
alig bírtam aztán ráhúzni a cipzárt -
na, hova visszük! Igen, abban a város peremén
frissen összeparkolt utcában építkeznek.
Biztosan a munkások. Viszem a Vénasszonyok Nyara
Kapitalista Brigádnak az ebédet -
szóval úgy képzeltem, ez itt, a hátamon nem
egyemberes feladat.

Ehhez képest egy szem trikós, mezítlábas fickónak
adtam át, az egyik frissen összegányolt elegáns tömb
nyolcadik emeletén. Végigvágott rajtam - ez egy
Gyíkember. Programozó, aki a szórakozást is
ugyanabban a virtuális ketrecben hajszolja.
Konzolvitéz, FPS-mester a szabad idejében, vagy
valós idejű stratégiai játékokba bújik, amikor
nem a feladatba. Szinte láttam, ahogy a heti betevőt
a fagyasztóba pakolja a süket csönd ülte lakásban.
Hogy aztán időről időre a mikrohullámon
lovagolva nyerjen valamit vissza a
rommá dermesztett frissességből.
Mert naponta rendelni... kinek van arra ideje.

Előítélet - persze. Mert lehet, a lakásbelső
csöndje, a félig öltözött srác mögött kirobbanó
feszültséget rejt. Lehet, hogy Lepkegyűjtő.
Különböző méretű ketrecekben sírnak,
könyörögnek, esnek apátiába a begyűjtött,
éhe rabságában vergődő pillangók.
Lehet, egy magán-börtönszigetre nyílt
az a sokzáras, modern biztonsági ajtó -
ahol a betöltött éhek laknak, amíg be nem telnek
teljesen. Fogalmam sincs - persze. Lehet, ez a srác
a madám, és ott hátul kuncsaftra vár
egy bordélynyi, romlandó szépség - mindenki
a maga frissen tartó módszereibe bábozódva.

Lehet, hogy csak egyszerűen feljön a család,
amihez kötelező a terített asztal - és főzőcskézzen
akinek hat anyja van és egyik sem ér rá. Szimplán
vendégül látja a kollégáit, mindjárt érkeznek és
hozzák a bort. Feljönnek a barátai, hogy
megnézzék, milyen a Volt egyszer egy... Hollywood
frissen letorrentezve, eredeti nyelven a tegnap
felszerelt projektoron, vacsorával tálalva.
Mit tudom én. Honnan tudom, hogy üres volt
a lakás? Lehet, egy jól összeszokott gruppen
résztvevői készültek, rendezgették a tárgyakat,
a szobát, az öröm ízét előre, feszültség-teljes,
összehangolt csendben. Mert megjött az étel,
enni kell, de utána jön a lényeg, a felszabadult,
órákig tartó dugás. Jézusom, de mocskos a fantáziám.

Mindennapi kenyerünket. Add meg. Nekünk ma.
És bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek. Vagy hogy is?
Egy biztos. Nem így.