Beszélgetés rókabőrben

Simon Márton: Rókák esküvője (címadó vers) Jelenkor, 2018

A rókák lakomája

Amikor áttépsz előtte a zöldön miután kért,
és nem adtál, és az utánad szórt áldás a bőröd
alatt, a bűnevés tovább pattog az erek haldokló csomóiban,
hiába tekered, mintha állnál, már piros, na, az rókák lakomája;

amikor megint nem öleled, mert a kezed egy
másik ösztönnel van tele, társaság morajában vagytok
mélyülő csend, és a szemében eltört cserepek
vagdosnak össze, az bűnevés, az a rókák lakomája;

amikor egy nevet sikoltasz az erdőn, több százezer
fa évgyűrűibe ütve egy rozsdás vasszeget, küret
gyanánt, mintha a közös gyermek esélyét tépnéd
a madarak torkából, az elnémulásuk a rókák lakomája;

ahogy nem kell neki a falat, amit te a
tömegszállás éjszakáiban neveltél, félretolja,
mócsing, szégyenkezik a tányér szélén és
lassan üvegesre hűl rajta a szaft, na az rókák lakomája;

amikor a melletted ülő vírusai felkúsznak
a torkodon, megül a füledben, betapadt
sláger, hogy szólj rám ha egyszer véletlen
megöltelek egy másik életben, az bűnevés, na, az az;

amikor halom hasított fáról kellene
mesélned sínek sírása felett és
balta vagy, mókusok, harkályok kétségbeesése,
az bűnevés;

amikor le se kell szállítaniuk, magadtól ugrasz,
nem maradsz Chihiro testemlékeinek vonatán,
a fülkében, ahova fölengedtek - mert
nyitott szemekre hulló rögök kísértenek;

az a csillogás a Ligetben, amiben árnyék voltál.
Az elpöckölt csikk a mondat végén.
Tengerhang. Amit soha. Tenyeredbe merített arca.
Nyelv. Ami kizárólag szóközök csöndjéből áll.