Zsé generáció

Hozzászoktam a lassú és jelentőségteljes képernyőérintéshez
úgyhogy mindig rácsodálkozom a belenőtt akrobatákra.
Ahogy a buszmegállóban a sorból félrelépve állsz a három ujjal
egyensúlyozott telefonnal - kettővel a pohárka kávét
tartod alatta ugyanabban a kézben. A bontatlan dobozról a zsugorfóliát
a fogaddal húzod le, szájjal nyitod ki, harapod ki az alufóliát,
nyalsz ki egy cigit és gyújtod, közben folyamatosan
görgetve, homlokodhoz döntött készülék alól kortyolva, egy
pillanatra sem esve ki az interaktivitásból. Egyszerre lenyűgöző
és nevetséges. Abban a jelenlétben nem látják a popsira a
megfelelő helyeken szemet vonó feszülő nadrágot, a bimbók
vékony blúz alól sejlését - vagy ki tudja, talán az előbb
lőttél magadról egy szelfit és épp a reakciókat szortírozod.
Az egész egyszerre lenyűgöző és nevetséges, mert hiszen
nem vagy itt és minden kitalált módszerben teljesen itt vagy,
ahogy nem kellett leraknod semmit, egyik élvezetet se -
pont elég volt hozzá a kiterjedésed. Ebben a testüzemben is
kifogástalanul működnek a perifériák. Miközben ellenőrző pillantást vetettél
az elektronikus táblára, belefér-e a slukkok kimért szakmánya
a várakozásba, és egy ujjal válaszoltál valamire, amit nem látok.
Harkálymód kopogott a kapacitív felületen a műköröm.
Közöm sincs hozzá, csak közben arra gondolok, hogyan kávézok és
cigarettázom én. Hogyan adom meg a módját. Merthogy ebben
a látványos és nem a látvány kedvéért bűvölt akrobatizmusban
te csak az élvezetek csontvázával keringőzöl - hiszen automatából
kicsorgó nem is érzed az ízét löttyöt kortyolsz, cigarettázol a
hatás kedvéért. Nem tudom, hogy az interaktivizmusod mennyire
egy szükséglet kielégítése. Így aztán egyszerre váltál irigylésre és
szánalomra méltóvá a szememben - habár, ugye, ki vagyok én, hogy.