 |
| forrás: Szöveges kontent |
'45 február
Ahova rendre megérkezel a tekergés végén
úgymond a dolgod tenni, egy jeltelen temető mellé.
A fáradtság teszi? Mintha magad
csókolnád tarkón. Az omladék alatt,
ahova nem ástak le, a park alatt, ahol az avar
gyöngéd kupacai rohadnak -
a szomszéd telekről csókol hidegével
az el nem gyászolt csontok birodalma.
Mint egy Szardanapal. Vitted magaddal az
összeomlásba a nőket,
kihűlt szerelmet, anyát, lánygyermeket, cselédet,
az aktuális szeretőd. Minek élnének, ha halott vagy.
A lakásokból kiszűrődő jelenbe
télvégét dobogtál. A mellkasodban.
Pedig nyár volt, néhány hosszú és forró,
esőtlen, száraz nyár. Könnytelen.
Elhagyod a holtakat. Tovább tekeregsz.
Markolásszon össze mást az ismerős
érdességű lehelet.
Csordás Kata (szerintem zseniális) verse által megidézett (komplementer) élményt egy másik, bőbeszédűbb versnyelven egyszer már megfogalmaztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése