Oberon

Sárosi Ervin képe

Én félrekapom a pillantásom,
amikor érzem, néznek; nézem, látom, tündefi néz meg -
vízpartarc gonderezete tőlem, tőlünk feslik időben,
ránk nézvést rosszalló pillantás ez az arc, ez a részlet -
én félrekapom a szemem,
ha a reggelt, delet, estét, éjt így észreveszem,
ha az arcát részletesen, ahogyan rejlik, bújna előlem:
aki létével bontja, repedezteti, rontja; nem nézem, nem, mégse teszem -

erejével, bűv-idejével, pengő idegével
nem számol a szélbe hajított füst, sem a pöckölt csikk,
sem a fém, görbén meredő botra, damilra rácsalizott csapda -
nem hallgatok és nem, nem hallgat a szóra a lélek,
bányászott, szakított erejének aki lángjából rohan egyre le,
mélyebben olajtűz magasabbra -
csend bűv-erejét töri ládából kicsikorgó szóval,
delejes szerkezetekben csomagolt konzerv csak az egykori parton
tükrös nézésbe, a szélbe hajított ó dal -

én félrekapom a pillantásom, amikor érzem, néznek;
látom, foszló örököm hullik a rostán -
nincs az a kedv, ami Oberon csendkacajával mérve
ne bukna; nincs az a dal már amivel magaménak oroznám -
mást és másként raboló éh lettünk, mind, aki foszt:
kattint, fest, fényt lop - levegőtolvaj - a képre;
létünktől fakul éltük, hogy a végén csak a tolvaj fény
emlékeztessen az egykori tündefi népre.